Címke: séta

A figyelem gyümölcse

Múltkor a párommal hazafelé sétáltunk és szóba került egy rossz tulajdonságom, nevezetesen feledékenységem. Utóbbi néha már-már kétségbeejtő, képes vagyok másodpercek alatt elfeledkezni arról, amit épp mondanak nekem vagy amit olvasok. Egyes memória szakértők szerint (pl. ez az ipse, akinek könyvét Kolos nagybátyám ajánlotta) a feledékenység a kellő figyelem hiányából fakad. Tréfálkozva megjegyeztem, hogy (noha a párom memóriájának kiválóságát megkérdőjelezni senki sem tudja) én talán sok dolgot elfelejtek, de cserébe képes vagyok megjegyezni olyan dolgokat, amik más embereknek fel sem tűnnek. Míg ezt fennhangon, a magam teátrális stílusában közöltem, elmentünk egy viharvert, tipikusan Józsefvárosi idillt ápoló társaság mellett, amelyből a legszakadtabb, toxikológiailag megkérdőjelezhető személy utánam kiáltotta: Mert emberfeletti vagy! Lehet, hogy egyesek megsértődtek volna a helyemben, mert a jól időzített beszólás épp annyira volt kihívó, mint váratlanul odaillő és szellemes. Egyszerre hordozott iróniát és humort, tiszteletet és közönyt. Erre a pillanatra jókor odafigyeltem, cserébe megmaradt az emlékezetemben. Olyan pillanat volt ez, amit szívesen belecsempésznék valamelyik leendő amatőr filmembe, mert nekem nagyon megtetszett.

Valami jön a sötétben

Tudva, hogy jön az eső hétvégére, kevésbé voltunk lelkesek a kétnapos evezőtúrát illetően. Úgy döntöttünk, hogy inkább szárazföldön túrázunk, és csak pénteken, mert valaminek a 30%-a több, mint a semmi 100%-a. Így történt, hogy kimentünk Miskolc fölé a Bükk sűrűjébe, ahol négyen d.u. négykor nekiálltunk mászkálni valami kilátó felé. A (lezárt és életveszélyre figyelmeztető) kilátó középső szintjén megrekedve még épphogy nyakon csíphettük a jó idő utolsó fénycsomagját leadni készülő napot, utána pedig elindultunk visszafelé, az autóhoz, ki az egyre sötétedő erdő szívéből. Nos, olyan másfél-két órát mentünk kifelé már, mire teljesen ránk esteledett, és a hold még nem jött fel, úgyhogy csak körvonalakat, egymás sziluettjét is alig tudtuk érzékelni. Aztán valami megrezzent a fák között.

Oldalirányból. Mind megtorpantunk, mintha legalábbis ragadozót sejtenénk. A sötétben bármi lehet, akár egy eltévedt madár, akár egy vaddisznó. Úgy zörgött az avar, mintha 2-3 állat is mocorogna a sötétben. Én már vettem elő a telefonomat, hogy jól odavilágítok, persze a többiek lehurrogtak, mielőtt a billentyűzárat feloldottam volna. Hallva, hogy az élőlény csak tőlünk messzebb, olyan 20-30 méterre lehet, jókedvűen baktattunk tovább az úton. Csak aztán már nagyon közelről jött a zörgés, pár méterről, itt már mindenki előkapta a telefonját és világított, de most őszintén, az iPhone vakuja nem éjszakai terepszemlére van kitalálva. Úgyhogy a sűrű erdőben sikerült talán 5 méterig érzékelhető látótávolságot elérnünk, amikor megpillantottuk a zaj forrását: egy sündisznót.

Azért reméltem, hogy valami masszív vadat pillantunk majd meg, de jobb így, mert nem akartam volna futni mint egy szerencsétlen. A kocsihoz érve még közel sem jutottunk ki az erdőből. Közel 20 perc volt, mire Miskolc épületeinek fényes egyvelege elénk kúszott, addig is sofőrünk, Cs., tesztelte az új, 100 000 HUF-ért vásárolt féktárcsa szettet. Százzal, száztízzel repesztett a SAAB, benne négyünkkel, egyedül én viselkedtem úgy, mint egy óvodás, végig huhogtam. De hát mit egyen az ember, ha a kilincsre felkenődve vesz be egy kanyart egy kétszázhetven lovas gépjárműben? Egyszerűen jó volt, és kész, szinte ralliztunk, minden kanyar előtt intenzív fékterheléssel. Mire kiértünk a susnyásból, olyan szagot éreztünk, mint amikor fémet köszörülnek. Állítólag ez a féktárcsa kopása miatt volt. Ezt is megtudtam, minden nap tanul valamit az ember. Éjjel fél kettőkor estem be az ágyamba, konstatálva, hogy mióta 2016 elkezdődött, minden hétvégén történik valami aktív program.

Az első megszökés

N. említette, hogy mostanában minden hétvégéjét a hegyekben tölti. Túrázni jár. Azt mondta, ez olyan szintű kikapcsolódást nyújt neki, hogy mostanra a heti egyszer beiktatott, erdei séták nélkül már el sem tudná képzelni az életét. Most, hogy felmentünk a Kékesre, majd vissza Mátrafüredre, azt kell mondjam, N. tökéletesen igazatt mondott, és abszolút megértem őt. Természetesen az eltöltött idő kellemességi szintjét az is pozitívan befolyásolta, hogy N. velem tartott, és mint kiderült, ő elképesztően jó társaság. A természet közelsége, és a civilizáció távolsága felébresztett bennem egy olyan szabadságérzetet, amit a négy fal között és a munkába zárt mókuskerékben pörögve néha elfelejtek.

Amikor mész az erdőben, nincsen más, csak te, a fák és a gondolataid. Vicces, hogy még a saját filmemben, a saját fejemből kipattant karakterrel is pont ezt tettem, hogy a megoldás reményében elindítottam őt egyedül egy erdei sétára. Csak éppen arra nem gondoltam, hogy a természetbe való „menekvés” konkrétan rajtam is segít. Most már értem azokat, akik imádnak kirándulni. Nem mintha nem lenne meg a saját magam kikapcsolódása. Elég, ha csak eszembe jut a Kettlebell edzések vagy a nyári kenuzások. Egyszerűen csak ez más. Máshogy jó. Gyerekkoromban többször is felmentünk szüleimmel a Pilisbe. Csak gyerekként ezt még nem tudtam értékelni. Akkor pont hogy nem a természetes, hanem a „mesterséges” tényezők kötötték le a figyelmem. A játék. A virtuális valóság. Aztán… nemtom. Jött a suli. Meg a munka. Annyi figyelem-elterelő tényező. Az erdőben az a jó, hogy nem tereli a figyelmedet semerre, csak van egy út, amin előre kell menned. Néha fagyos, rögös, akadályos, de ha kicsit a lábad elé nézel, akkor bokaficam nélkül, pikk-pakk feljutsz a csúcsra. És az élet valahol pontosan ilyen.

Én, te, ő, mit bámulsz?!

Két olyan rövid pillanattal is szembesültem, amik számomra talán Április meghatározó mozzanatai közé tartozhatnának. Minden nap úgy kelünk fel, hogy „ez a nap más mint a többi”, és ez nem csak egy optimistán eleresztett kiáltás, hanem szerintem tény. Mégis, valahogy mostanában a világ úgy tesz körülöttem, mintha kiszámítható lenne, és ennek ellenére fel akarná kelteni az érdeklődésemet saját magára.

A minap leszálltam a négyes metróról, hogy átszálljak a kelenföldi buszomra. Az aluljáróban sétáltam, a mozgólépcső felé, amikor egy fiatal zenészre lettem figyelmes. Ez a zenész mostanában minden reggel ott ül a fal tövében, és az „I Will Survive”-ot gitározza, csak dalszöveg nélkül. Mindig kifogom azt a napszakot, amikor az I Will Survive megy. Persze néha mást is játszik, valami latinosat például, na de most nem ez a lényeg. Napok óta ott ül, és ott van előtte a karton tábla, hogy „ALBÉRLETRE GYŰJTÖK”, és eddig soha senkit nem láttam, hogy hozzájárult volna az albérletéhez. Én már gondolkozom, de úgy tűnik, hogy a fiatalember teljesen megbékélt ezzel a státusszal, hogy ő egész nap gitározik, cserébe nincs albija. Most, amikor arra sétáltam, arra lettem figyelmes, hogy a muzsikus nincsen egyedül. Egy öregedő, nyugdíjhoz közeli férfi állt előtte, szemüvegének szárát rágcsálva elmélyülten elemezte a zenészt, amint ő rutinosan újfent az „I Will Survive” akkordjait tépi. Az öreg alig egy lépésnyire állt a gitárostól, és látszólag roppant érdekelte őt a zene. Amikor elhaladtam mellettük, tisztán láttam a BKK logót az idős úr hátán. Egy BKK alkalmazott odamegy, és nem küldi el a zenészt, hanem nekiáll zenekritikust játszani. Az egész valahogy megadott nekem egyfajta derűt, egyfajta mentséget, valahogy egyikükre sem tudtam fanyalgóan nézni, hiszen ők ketten létrehoztak egy jó sztorit ott, a betontömbökből kirakott futurisztikus 4-es metró állomás közepén. És persze rajtam kívül senki sem nézett rájuk, csak úgy, mint általában. Jól megnéztem őket, nem is látták, fogy figyelem a jelenetet. Nem vártam meg, míg szóba elegyednek egymással, mert hát a munka hívó szavának nem tudok ellenállni.

Ma volt a másik jelenet, nyugi, ez jóval rövidebb lesz. Sétáltam a Victor Hugo utcában, ahol egy ingatlanügynökség kirakata előtt, egy 80 körüli idős asszony megállt, és bólogatva, ujjával vadul bökdösve meredt az egyik hirdetésre. A testbeszéde alapján az jött le, hogy ő a születésétől kezdve erre az ingatlanra vágyott, sőt, most először élt úgy igazán. Csak állt, és nézte öt centiről azt a nyavalyás papírlapot, de olyan áhitattal és hittel, mint aki megtalálta El Dorado-t. Eközben az ingatlanügynökségben ülő, íróasztala mögött basáskodó értékesítő ember árgus szemekkel figyelte az öreget. Mint aki nem tudja eldönteni, hogy most csak egy bámészkodó senki kopogtat a kirakat üvegén, vagy tényleg potenciális vevővel lenne dolga? Próbáltam rájönni, hogy vajon mi jár kettejük fejében, de nagyon sok lehetséges variáció jött hirtelen, ezért feladtam, és inkább megbékéltem ezzel a némafilmbe illő jelenettel. Talán az öreg csak társaságra vágyott, és így akarta felhívni a benti értékesítő figyelmét. Talán minden nap idejárt, és folyamatosan hergelte a benti mandró idegeit. Sose tudom meg. De rajtam kívül senki nem látta ezt az egészet, és egyedül én vagyok ilyen bolond, hogy ezt még le is írom. Elmondanám hogy mi ebből a tanulság, de azt hiszem, mindenkinek más, van akinek semmi, van, aki most mosolyog. Én akkor mosolyogtam.

Elmennek a felhők

A 12 év rabszolgaságot néztem tegnap. Végül is vállat vonok azon, hogy Oscart kapott, azt hiszem, nincs jelentősége. Tényleg egész jó film, sőt, nagyon jó, igaz, semmi újat nem adott a sajnálaton kívül. Ma tíz fok volt, de nem fáztam.

Jól kell felöltözni, ez a titka. Sokat segít az alvás, meg a jó kaja. Valahogy mindennek van jelentősége, még annak is, ha letörlöm a port az asztalról. Most hogy nézem, ráférne egy kiadós portörlés.

Azért most már jól vagyok. A jégcsákányos hülyegyerek elment. Most megint csend van és lebegek. Mint a gravitációban, csak én nem pánikolok közben. Este sétáltam az utcán és elment eltőttem egy Ducati motorkerékpár. Miközben bekanyarodott az Aurora utcába, két autónak is megszólalt a riasztója.

Emlékszik még valaki arra a táborra, 2007 augusztus 7 – 17 között? Emlékszik még bárki? Istenem, felmérni nem lehet azt a temérdek változást, ami azóta történt. És hogy jut ez eszembe… Ugyan külsőleg fiatal vagyok, és tényleg nincs okom sopánkodni, de most, hogy nemrég megint egy évvel idősebb lettem, sikerült megtanulnom, hogy az emlékek csak arra jók, hogy tanuljon belőlük az ember. Én abból az augusztusi táborból is, most jövök rá, hogy tanultam valamit. Nem tudom megfogalmazni pontosan…. de talán azt, hogy vannak olyan pillanatok, amikor semmi sem számít.