Sokan mondják, hogy a jó ötletek spontán jönnek. Nos nem tudom, hogy ez mennyire volt jó ötlet, de az biztos, hogy sokak arcára mosolyt csaltunk vele 🙂 Nyugalom, a Nazgulnak nem esett bántódása.
Címke: erdő
Valami jön a sötétben
Tudva, hogy jön az eső hétvégére, kevésbé voltunk lelkesek a kétnapos evezőtúrát illetően. Úgy döntöttünk, hogy inkább szárazföldön túrázunk, és csak pénteken, mert valaminek a 30%-a több, mint a semmi 100%-a. Így történt, hogy kimentünk Miskolc fölé a Bükk sűrűjébe, ahol négyen d.u. négykor nekiálltunk mászkálni valami kilátó felé. A (lezárt és életveszélyre figyelmeztető) kilátó középső szintjén megrekedve még épphogy nyakon csíphettük a jó idő utolsó fénycsomagját leadni készülő napot, utána pedig elindultunk visszafelé, az autóhoz, ki az egyre sötétedő erdő szívéből. Nos, olyan másfél-két órát mentünk kifelé már, mire teljesen ránk esteledett, és a hold még nem jött fel, úgyhogy csak körvonalakat, egymás sziluettjét is alig tudtuk érzékelni. Aztán valami megrezzent a fák között.
Oldalirányból. Mind megtorpantunk, mintha legalábbis ragadozót sejtenénk. A sötétben bármi lehet, akár egy eltévedt madár, akár egy vaddisznó. Úgy zörgött az avar, mintha 2-3 állat is mocorogna a sötétben. Én már vettem elő a telefonomat, hogy jól odavilágítok, persze a többiek lehurrogtak, mielőtt a billentyűzárat feloldottam volna. Hallva, hogy az élőlény csak tőlünk messzebb, olyan 20-30 méterre lehet, jókedvűen baktattunk tovább az úton. Csak aztán már nagyon közelről jött a zörgés, pár méterről, itt már mindenki előkapta a telefonját és világított, de most őszintén, az iPhone vakuja nem éjszakai terepszemlére van kitalálva. Úgyhogy a sűrű erdőben sikerült talán 5 méterig érzékelhető látótávolságot elérnünk, amikor megpillantottuk a zaj forrását: egy sündisznót.
Azért reméltem, hogy valami masszív vadat pillantunk majd meg, de jobb így, mert nem akartam volna futni mint egy szerencsétlen. A kocsihoz érve még közel sem jutottunk ki az erdőből. Közel 20 perc volt, mire Miskolc épületeinek fényes egyvelege elénk kúszott, addig is sofőrünk, Cs., tesztelte az új, 100 000 HUF-ért vásárolt féktárcsa szettet. Százzal, száztízzel repesztett a SAAB, benne négyünkkel, egyedül én viselkedtem úgy, mint egy óvodás, végig huhogtam. De hát mit egyen az ember, ha a kilincsre felkenődve vesz be egy kanyart egy kétszázhetven lovas gépjárműben? Egyszerűen jó volt, és kész, szinte ralliztunk, minden kanyar előtt intenzív fékterheléssel. Mire kiértünk a susnyásból, olyan szagot éreztünk, mint amikor fémet köszörülnek. Állítólag ez a féktárcsa kopása miatt volt. Ezt is megtudtam, minden nap tanul valamit az ember. Éjjel fél kettőkor estem be az ágyamba, konstatálva, hogy mióta 2016 elkezdődött, minden hétvégén történik valami aktív program.
30 kilométeres Dobogókő-Esztergom túra
Ti hogyan viszonyultok a túrázáshoz? Vagy inkább otthon ülő típusok vagytok? És mi a helyzet a téli kirándulásokkal? Vannak a neten ezek a „csináld magad” jellegű, agytágító cikkek, amik között nyilvánvalóan vannak túrázással kapcsolatosak is. Most, hogy egyhuzamban lenyomtunk egy 30 kilométeres túrát, két dologra kell rájönnöm: az egyik az, hogy igazán elolvashattam volna legalább egy ilyen nyavalyás cikket, a másik pedig az, hogy N-hoz, D-hez és K-hoz hasonlóan nekem is túrabakancsot kellett volna felvennem, nem pedig a sima, még épphogy-bejáratós utcai csukát. Rájöttem azonban még valamire: a Dobogókő-Esztergom útvonal gyönyörű. Amikor megérkeztünk a hegytetőre, a buszról leszállva csak pár perc kellett hogy a mogyoróim lefagyjanak. A hétvégi 7-8 fokos időjárás előrejelzés ugyanis nem a Dobogókő csúcsára, hanem az ország „ember által lakott” területeire volt értendő, hehe. Mégsem érdekelt sem a hideg, sem a szél, mert a környék egyszerűen mesebeli volt, tényleg, mintha valami fantasy-ba kerültünk volna. A folyamatosan egy irányból fújó szél miatt a hópelyhek vízszintesen tapadtak meg mindenen, így a kerítések, faágak, minden úgy nézett ki, mintha fehér, pihekönnnyű üvegszilánkok vonták volna be őket. Ilyet én még életemben nem láttam. N lőtt pár szép fotót, a posztban lévő is az ő érdeme. Régen egyáltalán nem kötött le a túrázás, de mostanra, hogy nem videózunk, és még evezni sem tudunk menni, kellett valami Outdoor tevékenység – persze nagyrészt N érdeme is, hogy „belerángatott” az erdei sétákba, de egy pillanatra sem bántam meg, teljesen más érzés volt így nekiállni a hétfői melónak. Neked van emlékezetes kirándulós élményed? Valami extrém emlék? Mit gondolsz, a szabadba való „menekvés” hogyan változtatta meg a dolgaidat?