Címke: túrázás

Milyen hely Szlovénia?

Nem beszélek hegy-nyelven, mégis tisztán értettem, hogy a hófödte csúcsok megszólítanak. Azt mondták: mássz meg! Nem vagyok rutinos hegymászó. Életemben talán három olyan alkalom volt, amikor szédítően magas helyre sétáltam fel, ha az épületeket és kilátókat nem számoljuk bele. Előnyt képez viszont, hogy rendszeresen járok edzeni. Így nem riadtam vissza az előttünk tornyosuló, 700 méteres hegyoldaltól, amelyen földutak híján szinte egész végig avaros-sziklás, köves, keskeny szerpentinen kellett felmászni. Amikor felértem az út végére és lenéztem onnan, látva az előttem elterült völgyet, már nem beszéltek hozzám a hegyek. Mégis hallottam valamit, egy csendes szimfóniát. Az orrlyukaimon ki-beáramló levegő intenzitásának csökkenésével a test-tudatom is egyre inkább elhalványult. Azt hiszem, ez olyan nirvána-szerű élmény lehetett, de annyira nem értek a buddhista dolgokhoz.

A hegyek között elfelejtődnek a hétköznapok, az otthoni teendők. Csak a természet méltóságos, monumentális alkotásai vannak, és a leküzdendő elemek, a tűző nap, a türkizkék, zubogó patak víztömege, és a kemény, köves, önmagát formáló és ég felé törő sziklás föld. A természet maga egy különálló művészet, a tökéletességhez legközelebb álló dolog, amit mi emberek csak próbálunk leutánozni – gondoltam, miközben a méteres vastagságú hórétegen s egyidejűleg 20 fokos hőben a napon lépkedve, araszoltunk a következő csúcs felé. A világot látni, megismerni, a természetet jobban feltérképezni és becsülni, úgy éreztem, ez is része az emberi teljességnek, ez is feladat, ezt sem kerülhetem ki akkor, ha kerek egészként akarok nézni a világra. Nem hoztam Szlovéniából magammal semmi fizikai, materiális dolgot. A szállásról ki se hoztam a fényképezőgépemet, anélkül mentem túrázni, gondoltam, inkább a szememmel fotózok. A többiek hoztak nagyon jó – még az enyémnél is jobb – fényképezőket és nagyon szép fotók születtek, de a hegyek, a leharcolt bokával átküzdött nap öröme, a természet friss illatai képekről nem adhatók vissza.

Milyen tehát Szlovénia? Csak azt tudom javasolni, hogy menj, és nézd meg a saját szemeddel. Ha azt mondom, hogy egy tündérmese, akkor senki se hinné el nekem, kivéve azokat, akik jártak ott. De ha tudsz más, szintén szép tájakat, akkor ne félj hozzászólást írni, hiszen mi lehet jobb kikapcsolódás a magamfajta városi gyereknek, mint hogy elmenekül kicsit a természetbe? Na jó, azért a filmnézésről/moziba járásról nem mondanék le…!

Valami jön a sötétben

Tudva, hogy jön az eső hétvégére, kevésbé voltunk lelkesek a kétnapos evezőtúrát illetően. Úgy döntöttünk, hogy inkább szárazföldön túrázunk, és csak pénteken, mert valaminek a 30%-a több, mint a semmi 100%-a. Így történt, hogy kimentünk Miskolc fölé a Bükk sűrűjébe, ahol négyen d.u. négykor nekiálltunk mászkálni valami kilátó felé. A (lezárt és életveszélyre figyelmeztető) kilátó középső szintjén megrekedve még épphogy nyakon csíphettük a jó idő utolsó fénycsomagját leadni készülő napot, utána pedig elindultunk visszafelé, az autóhoz, ki az egyre sötétedő erdő szívéből. Nos, olyan másfél-két órát mentünk kifelé már, mire teljesen ránk esteledett, és a hold még nem jött fel, úgyhogy csak körvonalakat, egymás sziluettjét is alig tudtuk érzékelni. Aztán valami megrezzent a fák között.

Oldalirányból. Mind megtorpantunk, mintha legalábbis ragadozót sejtenénk. A sötétben bármi lehet, akár egy eltévedt madár, akár egy vaddisznó. Úgy zörgött az avar, mintha 2-3 állat is mocorogna a sötétben. Én már vettem elő a telefonomat, hogy jól odavilágítok, persze a többiek lehurrogtak, mielőtt a billentyűzárat feloldottam volna. Hallva, hogy az élőlény csak tőlünk messzebb, olyan 20-30 méterre lehet, jókedvűen baktattunk tovább az úton. Csak aztán már nagyon közelről jött a zörgés, pár méterről, itt már mindenki előkapta a telefonját és világított, de most őszintén, az iPhone vakuja nem éjszakai terepszemlére van kitalálva. Úgyhogy a sűrű erdőben sikerült talán 5 méterig érzékelhető látótávolságot elérnünk, amikor megpillantottuk a zaj forrását: egy sündisznót.

Azért reméltem, hogy valami masszív vadat pillantunk majd meg, de jobb így, mert nem akartam volna futni mint egy szerencsétlen. A kocsihoz érve még közel sem jutottunk ki az erdőből. Közel 20 perc volt, mire Miskolc épületeinek fényes egyvelege elénk kúszott, addig is sofőrünk, Cs., tesztelte az új, 100 000 HUF-ért vásárolt féktárcsa szettet. Százzal, száztízzel repesztett a SAAB, benne négyünkkel, egyedül én viselkedtem úgy, mint egy óvodás, végig huhogtam. De hát mit egyen az ember, ha a kilincsre felkenődve vesz be egy kanyart egy kétszázhetven lovas gépjárműben? Egyszerűen jó volt, és kész, szinte ralliztunk, minden kanyar előtt intenzív fékterheléssel. Mire kiértünk a susnyásból, olyan szagot éreztünk, mint amikor fémet köszörülnek. Állítólag ez a féktárcsa kopása miatt volt. Ezt is megtudtam, minden nap tanul valamit az ember. Éjjel fél kettőkor estem be az ágyamba, konstatálva, hogy mióta 2016 elkezdődött, minden hétvégén történik valami aktív program.

30 kilométeres Dobogókő-Esztergom túra

From winter into spring during today’s 30 kms hike ❄️☀️

Nóra Vértessy (@noravertessy) által közzétett fénykép,

Ti hogyan viszonyultok a túrázáshoz? Vagy inkább otthon ülő típusok vagytok? És mi a helyzet a téli kirándulásokkal? Vannak a neten ezek a „csináld magad” jellegű, agytágító cikkek, amik között nyilvánvalóan vannak túrázással kapcsolatosak is. Most, hogy egyhuzamban lenyomtunk egy 30 kilométeres túrát, két dologra kell rájönnöm: az egyik az, hogy igazán elolvashattam volna legalább egy ilyen nyavalyás cikket, a másik pedig az, hogy N-hoz, D-hez és K-hoz hasonlóan nekem is túrabakancsot kellett volna felvennem, nem pedig a sima, még épphogy-bejáratós utcai csukát. Rájöttem azonban még valamire: a Dobogókő-Esztergom útvonal gyönyörű. Amikor megérkeztünk a hegytetőre, a buszról leszállva csak pár perc kellett hogy a mogyoróim lefagyjanak. A hétvégi 7-8 fokos időjárás előrejelzés ugyanis nem a Dobogókő csúcsára, hanem az ország „ember által lakott” területeire volt értendő, hehe. Mégsem érdekelt sem a hideg, sem a szél, mert a környék egyszerűen mesebeli volt, tényleg, mintha valami fantasy-ba kerültünk volna. A folyamatosan egy irányból fújó szél miatt a hópelyhek vízszintesen tapadtak meg mindenen, így a kerítések, faágak, minden úgy nézett ki, mintha fehér, pihekönnnyű üvegszilánkok vonták volna be őket. Ilyet én még életemben nem láttam. N lőtt pár szép fotót, a posztban lévő is az ő érdeme. Régen egyáltalán nem kötött le a túrázás, de mostanra, hogy nem videózunk, és még evezni sem tudunk menni, kellett valami Outdoor tevékenység – persze nagyrészt N érdeme is, hogy „belerángatott” az erdei sétákba, de egy pillanatra sem bántam meg, teljesen más érzés volt így nekiállni a hétfői melónak. Neked van emlékezetes kirándulós élményed? Valami extrém emlék? Mit gondolsz, a szabadba való „menekvés” hogyan változtatta meg a dolgaidat?

Az első megszökés

N. említette, hogy mostanában minden hétvégéjét a hegyekben tölti. Túrázni jár. Azt mondta, ez olyan szintű kikapcsolódást nyújt neki, hogy mostanra a heti egyszer beiktatott, erdei séták nélkül már el sem tudná képzelni az életét. Most, hogy felmentünk a Kékesre, majd vissza Mátrafüredre, azt kell mondjam, N. tökéletesen igazatt mondott, és abszolút megértem őt. Természetesen az eltöltött idő kellemességi szintjét az is pozitívan befolyásolta, hogy N. velem tartott, és mint kiderült, ő elképesztően jó társaság. A természet közelsége, és a civilizáció távolsága felébresztett bennem egy olyan szabadságérzetet, amit a négy fal között és a munkába zárt mókuskerékben pörögve néha elfelejtek.

Amikor mész az erdőben, nincsen más, csak te, a fák és a gondolataid. Vicces, hogy még a saját filmemben, a saját fejemből kipattant karakterrel is pont ezt tettem, hogy a megoldás reményében elindítottam őt egyedül egy erdei sétára. Csak éppen arra nem gondoltam, hogy a természetbe való „menekvés” konkrétan rajtam is segít. Most már értem azokat, akik imádnak kirándulni. Nem mintha nem lenne meg a saját magam kikapcsolódása. Elég, ha csak eszembe jut a Kettlebell edzések vagy a nyári kenuzások. Egyszerűen csak ez más. Máshogy jó. Gyerekkoromban többször is felmentünk szüleimmel a Pilisbe. Csak gyerekként ezt még nem tudtam értékelni. Akkor pont hogy nem a természetes, hanem a „mesterséges” tényezők kötötték le a figyelmem. A játék. A virtuális valóság. Aztán… nemtom. Jött a suli. Meg a munka. Annyi figyelem-elterelő tényező. Az erdőben az a jó, hogy nem tereli a figyelmedet semerre, csak van egy út, amin előre kell menned. Néha fagyos, rögös, akadályos, de ha kicsit a lábad elé nézel, akkor bokaficam nélkül, pikk-pakk feljutsz a csúcsra. És az élet valahol pontosan ilyen.