Nem beszélek hegy-nyelven, mégis tisztán értettem, hogy a hófödte csúcsok megszólítanak. Azt mondták: mássz meg! Nem vagyok rutinos hegymászó. Életemben talán három olyan alkalom volt, amikor szédítően magas helyre sétáltam fel, ha az épületeket és kilátókat nem számoljuk bele. Előnyt képez viszont, hogy rendszeresen járok edzeni. Így nem riadtam vissza az előttünk tornyosuló, 700 méteres hegyoldaltól, amelyen földutak híján szinte egész végig avaros-sziklás, köves, keskeny szerpentinen kellett felmászni. Amikor felértem az út végére és lenéztem onnan, látva az előttem elterült völgyet, már nem beszéltek hozzám a hegyek. Mégis hallottam valamit, egy csendes szimfóniát. Az orrlyukaimon ki-beáramló levegő intenzitásának csökkenésével a test-tudatom is egyre inkább elhalványult. Azt hiszem, ez olyan nirvána-szerű élmény lehetett, de annyira nem értek a buddhista dolgokhoz.
A hegyek között elfelejtődnek a hétköznapok, az otthoni teendők. Csak a természet méltóságos, monumentális alkotásai vannak, és a leküzdendő elemek, a tűző nap, a türkizkék, zubogó patak víztömege, és a kemény, köves, önmagát formáló és ég felé törő sziklás föld. A természet maga egy különálló művészet, a tökéletességhez legközelebb álló dolog, amit mi emberek csak próbálunk leutánozni – gondoltam, miközben a méteres vastagságú hórétegen s egyidejűleg 20 fokos hőben a napon lépkedve, araszoltunk a következő csúcs felé. A világot látni, megismerni, a természetet jobban feltérképezni és becsülni, úgy éreztem, ez is része az emberi teljességnek, ez is feladat, ezt sem kerülhetem ki akkor, ha kerek egészként akarok nézni a világra. Nem hoztam Szlovéniából magammal semmi fizikai, materiális dolgot. A szállásról ki se hoztam a fényképezőgépemet, anélkül mentem túrázni, gondoltam, inkább a szememmel fotózok. A többiek hoztak nagyon jó – még az enyémnél is jobb – fényképezőket és nagyon szép fotók születtek, de a hegyek, a leharcolt bokával átküzdött nap öröme, a természet friss illatai képekről nem adhatók vissza.
Milyen tehát Szlovénia? Csak azt tudom javasolni, hogy menj, és nézd meg a saját szemeddel. Ha azt mondom, hogy egy tündérmese, akkor senki se hinné el nekem, kivéve azokat, akik jártak ott. De ha tudsz más, szintén szép tájakat, akkor ne félj hozzászólást írni, hiszen mi lehet jobb kikapcsolódás a magamfajta városi gyereknek, mint hogy elmenekül kicsit a természetbe? Na jó, azért a filmnézésről/moziba járásról nem mondanék le…!