N. említette, hogy mostanában minden hétvégéjét a hegyekben tölti. Túrázni jár. Azt mondta, ez olyan szintű kikapcsolódást nyújt neki, hogy mostanra a heti egyszer beiktatott, erdei séták nélkül már el sem tudná képzelni az életét. Most, hogy felmentünk a Kékesre, majd vissza Mátrafüredre, azt kell mondjam, N. tökéletesen igazatt mondott, és abszolút megértem őt. Természetesen az eltöltött idő kellemességi szintjét az is pozitívan befolyásolta, hogy N. velem tartott, és mint kiderült, ő elképesztően jó társaság. A természet közelsége, és a civilizáció távolsága felébresztett bennem egy olyan szabadságérzetet, amit a négy fal között és a munkába zárt mókuskerékben pörögve néha elfelejtek.
Amikor mész az erdőben, nincsen más, csak te, a fák és a gondolataid. Vicces, hogy még a saját filmemben, a saját fejemből kipattant karakterrel is pont ezt tettem, hogy a megoldás reményében elindítottam őt egyedül egy erdei sétára. Csak éppen arra nem gondoltam, hogy a természetbe való „menekvés” konkrétan rajtam is segít. Most már értem azokat, akik imádnak kirándulni. Nem mintha nem lenne meg a saját magam kikapcsolódása. Elég, ha csak eszembe jut a Kettlebell edzések vagy a nyári kenuzások. Egyszerűen csak ez más. Máshogy jó. Gyerekkoromban többször is felmentünk szüleimmel a Pilisbe. Csak gyerekként ezt még nem tudtam értékelni. Akkor pont hogy nem a természetes, hanem a „mesterséges” tényezők kötötték le a figyelmem. A játék. A virtuális valóság. Aztán… nemtom. Jött a suli. Meg a munka. Annyi figyelem-elterelő tényező. Az erdőben az a jó, hogy nem tereli a figyelmedet semerre, csak van egy út, amin előre kell menned. Néha fagyos, rögös, akadályos, de ha kicsit a lábad elé nézel, akkor bokaficam nélkül, pikk-pakk feljutsz a csúcsra. És az élet valahol pontosan ilyen.