Múltkor a párommal hazafelé sétáltunk és szóba került egy rossz tulajdonságom, nevezetesen feledékenységem. Utóbbi néha már-már kétségbeejtő, képes vagyok másodpercek alatt elfeledkezni arról, amit épp mondanak nekem vagy amit olvasok. Egyes memória szakértők szerint (pl. ez az ipse, akinek könyvét Kolos nagybátyám ajánlotta) a feledékenység a kellő figyelem hiányából fakad. Tréfálkozva megjegyeztem, hogy (noha a párom memóriájának kiválóságát megkérdőjelezni senki sem tudja) én talán sok dolgot elfelejtek, de cserébe képes vagyok megjegyezni olyan dolgokat, amik más embereknek fel sem tűnnek. Míg ezt fennhangon, a magam teátrális stílusában közöltem, elmentünk egy viharvert, tipikusan Józsefvárosi idillt ápoló társaság mellett, amelyből a legszakadtabb, toxikológiailag megkérdőjelezhető személy utánam kiáltotta: Mert emberfeletti vagy! Lehet, hogy egyesek megsértődtek volna a helyemben, mert a jól időzített beszólás épp annyira volt kihívó, mint váratlanul odaillő és szellemes. Egyszerre hordozott iróniát és humort, tiszteletet és közönyt. Erre a pillanatra jókor odafigyeltem, cserébe megmaradt az emlékezetemben. Olyan pillanat volt ez, amit szívesen belecsempésznék valamelyik leendő amatőr filmembe, mert nekem nagyon megtetszett.