Múltkor a párommal hazafelé sétáltunk és szóba került egy rossz tulajdonságom, nevezetesen feledékenységem. Utóbbi néha már-már kétségbeejtő, képes vagyok másodpercek alatt elfeledkezni arról, amit épp mondanak nekem vagy amit olvasok. Egyes memória szakértők szerint (pl. ez az ipse, akinek könyvét Kolos nagybátyám ajánlotta) a feledékenység a kellő figyelem hiányából fakad. Tréfálkozva megjegyeztem, hogy (noha a párom memóriájának kiválóságát megkérdőjelezni senki sem tudja) én talán sok dolgot elfelejtek, de cserébe képes vagyok megjegyezni olyan dolgokat, amik más embereknek fel sem tűnnek. Míg ezt fennhangon, a magam teátrális stílusában közöltem, elmentünk egy viharvert, tipikusan Józsefvárosi idillt ápoló társaság mellett, amelyből a legszakadtabb, toxikológiailag megkérdőjelezhető személy utánam kiáltotta: Mert emberfeletti vagy! Lehet, hogy egyesek megsértődtek volna a helyemben, mert a jól időzített beszólás épp annyira volt kihívó, mint váratlanul odaillő és szellemes. Egyszerre hordozott iróniát és humort, tiszteletet és közönyt. Erre a pillanatra jókor odafigyeltem, cserébe megmaradt az emlékezetemben. Olyan pillanat volt ez, amit szívesen belecsempésznék valamelyik leendő amatőr filmembe, mert nekem nagyon megtetszett.
Címke: budapesti emlék
Budapest Réjnbó
Ahova már a Postás se jár…
Ma reggel fejen ütötték a postást. Betört a feje és a mentő szállította el. Szerencsétlen, pedig teljesen ártatlan volt. Talán még ismertem is. Talán hozzánk is hozta a számlákat. Mindössze annyi volt a dolga, hogy vigyen be a zsidók épületébe valamennyi pénzt egy csomagban, és azt adja le. A zsidók nyugdíja miatt ütötte le valaki. Én meg közben az út másik oldalán álltam és a kávémat ittam az éjjelnappali bódé előtt, a kollégámmal. Fel se tűnt az incidens, pedig tőlünk mindössze néhány méterre történt. A bunkója előre kifundálta az egészet. Úgy bánt el a postással, hogy mindez a járókelőknek fel se tűnt. Persze aztán egyből megjelent két rendőrautó és egy rohamkocsi. Mondanom se kell, a merénylőnek nyoma veszett. Ilyen dolgok történnek a belvárosban. És gyanítom, hogy a mocsoknak csak töredékéről van tudomásunk. Persze ez csak nézőpont kérdése: az ilyen jelenségek valahonnan nézve mocskos, alattomos jelenségek. Ezekkel párhuzamosan történnek egyéb, megmagyarázhatatlan dolgok. Például a néni, aki minden nyáron kiül az ablakpárkányára, hogy a napon barnítsa aszott testét. Képzelj el egy nagyon-nagyon öreg nénit. Na és ő követi el mindezt, a leopárd mintás bikinijében, ami úgy lóg rajta, mint nedves levél a tépett parti fűzfán. És néha kiugrok az éjjelnappaliba kávéért, ahogy szeretem, simán, két cukorral. De ha meglátom a belladonnát, amint ott csüng mindene a párkányon, nem hogy az étvágyam, de még a kávé iránti szomjam is elillan. Szintúgy a boltosnak. Egyszer majdnem ott maradt a néni. Napszúrást kapott, vagy ilyesmit, és kihívták a mentőket. Mivel a mentőknél nem volt létra, kihívták a tűzoltókat is. Aztán nosza hát mia rákfenéért ne jött volna a rendőrség is? Így hát jött a mentő és a tűzoltó mellé egy rendőrautó is. És hárman karöltve, a magyar kormány erői próbálták levakarni a mozdulatlan nénit, akinek még a kisujját mozdítani is csak alig volt ereje. Fel akartak mászni érte a tűzoltók egy létrán, erre a nyanya leszállt a párkányról és „visszagördült” a szobájába. Nem is tudom, mi történt ez után, mert vissza kellett mennem dolgozni. Van ilyen. A mi utcánk tele van ilyen fura alakokkal. A Tiédben vannak ilyenek?