Amikor utoljára itt jártam, több, mint tíz éve, még nem volt ennyire fullos a bejárat. Persze most is sorban kell állnunk a jegyért, és 2000 Ft aránylag még mindig húzós, de nem érdekel, mert szeretem annyira a jégkorcsolyát, hogy ne érdekeljen. Mosolygok a sorban. Előttem és mögöttem is tizennyolc éves lányok csevegnek. Tizenötpercig várok, hogy sorra kerüljek: tizenöt percig hallgatom, ahogy előttem és mögöttem a nagy, üres semmiről beszélgetnek olyan hanghordozással, mintha a Wall Street brókerjeivel lennék körbevéve. Holott mindössze a szárított rózsa, az „érettségi után tuti szakít vele” meg a „attól kiszárad a hajad, nem?” jellegű foszlányok rohasztják az agyam. Nagyképűnek érzem magam, a semmitől. Jobban teszem, ha nem hallgatom őket. Óriási szakadék tátong közöttem és az utánam következő generáció között, nem is értem, nincs értelme foglalkoznom ezzel a kérdéssel, pláne most, hogy sorba kerültem.
Már a jégen vagyok. A koszorú úgy-ahogy megyeget, hátrafele még nem vagyok képes normálisan közlekedni, és a farolás továbbra is bakancslistán marad. De istenien érzem magam. Kerülgetem az embereket, zárul össze a sorfal mindenhol, és én még pont átcsusszanok. Nem tudom kommentár nélkül hagyni a háttérzenét, ami a pálya egyetlen sarkából szól egy 15 cm mély, túlvezérelt hangszóróból. A komment bennem elfüstöl, aztán miután eloltották a lángokat, kihúzom a kabátom zsebéből a fülhallgatómat, és a saját zenémet hallgatva körözök tovább. Isteni ez a korcsolyázás. Az egész hely pont attól jó, hogy jég van, hogy sokan vagyunk, hogy lehet körbe-körbe menni, mint egy halraj, és hogy egyedül én vagyok olyan bolond, hogy a saját zenémet hallgatom. Pedig pont ettől jó az egész. Csípős hideg a levegő, most hullanak le az első hópelyhek, a 2014-es év első, szalonképes és jókor érkező hópelyhei. Jólesik ez a semmittevés, ez a siklás üres fejjel. Már izzadok, mint a ló, de eszem ágában sincsen megállni. Nem gondolok az életemre, a gondjaimra, az örömeimre, az emlékeim is bezárultak, csak karcolom a rücskös jeget magam alatt, és száguldok, mint egy állat. Ilyenkor mindennél többet ér, hogy az ember egyedül lehet. A tömeg mintha nem is létezne, jobban egyedül vagyok, mint este lefekvéskor, vagy mint ahogy Tatán álltam a pályaudvaron. Ez a korcsolyázás lesz az idei év egyik legkedvesebb emléke, és fogalmam sincsen, hogy miért. Ki gondolná, hogy egy kis csúszkálás mindent egyenesbe hoz?
