Címke: utazás

Ma már azon sem csodálkoznék, ha léghajó zuhanna le a Nyugati pályaudvaron, kis zöld emberkékkel a fedélzetén. Szemernyit sem lennék meglepett, ha a zöld emberkék párosodni akarnának a járókelőkkel és királyuknak a vonat mellett ácsorgó, kukában túró hajléktalant neveznék ki. És aztán elkészítenének egy speciális berendezést, mellyel kettévágják a Desiro-t, amin most is dekkolunk, és egy különleges gáz segítségével mozgásképtelenné tennék az utasokat, velem együtt. A vonatvezetőt leszíjaznák, és egyenként tépnék ki hónaljáról a szőrszálakat. Aztán ő könyörögne, hogy hagyják abba, bármit is kérnek cserébe az idegenek. Aztán a kis zöld emberkék megijednének, látva, hogy a kalauz vakmerő hőstettjét készül beteljesíteni: a kalauz rájött, hogy van nála egy nehéz pénztárca! És nem fél használni, hozzávágja az egyik jövevényhez, mire az visítva elpárolog, a többiek rezzenéstelen arccal elkezdenének közelíteni a kalauzhoz, valamilyen oknál fogva rajta nem fogna a bűbáj. Kiderül, hogy azért, mert a szemüvege szűri az idegenek hipnotizáló tekintetét!

                [három nappal korábban KALAUZ és BUSZSOFŐR beszélgetnek.]
KALAUZ: Te hallod, mit találtam?
BUSZSOFŐR: Na?
KALAUZ: Idenézz, ecsém.
BUSZSOFŐR: Ejjha, micsoda napszemcsi! Honnan van, he?
KALAUZ: Egyik utasülésen vót.
BUSZSOFŐR: Beszarás. Szűr, meg minden?
KALAUZ: Ja. Megnézettem a optikus haverommal, a Ferivel. Aszondja, úvé és
polár, meg valami ilyesmi.
BUSZSOFŐR: Hát akkor faszán tied a dzsekpot, ecsém!
KALAUZ: Há’ hogy a retekbe ne? Egy nap még becsajozok ezzel! – majd    KALAUZ nagy büszkén fent hagyja a napszemüveget, holott este van.
[visszatekintés vége]

A Kalauz vakmerően nyúl a pénztárcájáért, erre az egyik idegen a körmét megnyújtja és rácsap a Kalauz fejére. Erre vér csillan meg Kalauz bácsi fején és visítva feladja a küzdelmet. „Rohadt élijenek!” – Kiáltja. Próbálná a hozzá legközelebb eső utasokat „kimenteni” a vonatról, de azok annyira le vannak hipnotizálva, hogy gyakorlatilag a székhez szegeződtek. Aztán az idegenek sorban odamennének az utasokhoz és a fülükbe böfögnének, majd kacarászva kidobnák őket a vonatból egy fekete portálba. Engem viszont nem dobnak bele a portálba, hanem hat kis zöld manó elém somfordál és bősz vitába kezdenek. Pontosabban nem tudom, hogy vitatkoznak-e, kattogó nyelvjárásukból egy szót sem értek. Aztán egyikük előveszi a Keresztapa II. DVD változatát és fontoskodva mutatná a többieknek, erre a másik „rákörmölne” amaz fejére. Végül felnyalábolnának, de olyan kicsik, hogy hatan. És elvinnének egy üres szobába, ahol tizennégy évig tartanának úgy, hogy közben különféle teszteket végeznek rajtam. Tesztjeik során elveszteném az egyik lábujjamat és megégetném a jobb térdem. Utóbbi azért történne meg, mert míg le vagyok kötözve, hozzám érintenek egy izzó fadarabot és megnézik, hogyan reagálok. Mikor felüvöltenék, a fontoskodó ürge előkapna egy iPad-szerű, de zselés állagú kütyüt és azon nyomkodna valamit. Erre elsötétedne minden és felébrednék tizenkét óra alvás után. Egy alkalommal behoznának egy akváriumot, amiben semmi más nincs, csak egy Piranha. Vagy Pirája, nem tudom, hogy kell írni. Egyébként ez a Pirája négy évig lakótársam lesz, az első két esztendő teljesen zökkenőmentesen telik. Aztán egy napon, akár elhiszitek, akár nem, de megszólal a Pirája. Flegmán annyit mond felém: Boldog Új Évet. Erre megkérdezem, hogy-hogy tud emberi nyelven beszélni? Ő meg visszakérdez, mivel fogalma sincs, de azt pláne nem érti, hogy én hogyan érthetem a Piráják nyelvét. Végül annyiban hagyjuk a dolgot, valószínűleg a manócskák beadtak valami szérumot, amitől halakkal is tudok kommunikálni. Egy napon bejön két idegen és kiviszik az akváriumot. A hal, akit mind kiderült, Auia-nak hívnak, szomorkásan odanyögi: viszlát. Én meg ülnék, lekötözve és visszaköszönnék: „Isten veled, Auia. Isteni társaság voltál. Aztán elém tessékelnék Orbán Viktort, megfélemlítve, egy szál trikóban és bokszeralsóban. Az Elnök Úr holtra vált fejjel nézne rájuk és rám felváltva, minden méltóságát és bátorságát átmenetileg tökéletesen megszűntetve. Mik ezek és ki maga? – kérdezné, furcsán remegő magas hanghordozással. – Nem tudom Elnök Úr, valami zöld lények, akik már tizennégy éve kínoznak ebben a váltakozó színű szobában. – Te jó ég! – mondaná Viktor holtra vált fejjel – mit tettek eddig magával? – Én meg mondanám, hogy tulajdonképpen semmi durvát, sőt, egyszer behívtak egy masszőrt, igaz, mikor egy százméteres spárgával levágták a lábujjam, az nem volt kellemes. Erre Viktor elbőgi magát és közli, hogy ő nem élhet megcsonkítva. Én erre annyit mondanék, örüljön, hogy még él. Aztán összeszedné a maradék, egérfarkincányi büszkeségét és felhajtott fejjel azt mondaná: fiam, mindegy, a hazáért maradjunk talpon és valahogy győzedelmeskedjünk az aljas lények felett! Kérdezném, hogy oké, de hogyan gondolja? Majd Viktor magabiztosan bólintana, de mondanivalóját elharapná látva, hogy épp benyit az ajtón egy tucat idegen. Bejönnének egy pecabottal és egy húszezressel. A húszezrest horogra akasztják és lógatni kezdik Orbán arca előtt. Orbán rémülten nézi a húszast, majd félredöntve fejét, hogy látómezejébe kerüljek, megkérdezné: ezek meg mit akarnak tőlem? – Én erre csak annyit mondanék, hogy szerintem a legjobb az lesz, ha nem csinál semmit. És így eltelne fél óra, hogy pecaboton lógatják az arca előtt a húszezrest, egy sima pecabotról. Aztán ahogy letelik a fél óra, a kis ufók vállat vonnak, elteszik a pecabotot, a húszezrest leköpik, mire az sziszegve elpárolog. Mármint a húszezres. Orbán pedig rémülten sikoltozni kezd. Aztán pötyögnek valamit a zselés táblagépbe és sarkon fordulnak, ott hagynak minket a szobában. Aztán hirtelen lövöldözés támadna odakint. Orbán felnyerítene, félig zokogva, félig rimánkodva: Anyuuuuuuuuu! Én meg rákiáltanék, hogy fogja már be. Aztán berúgja az ajtót… a Kalauz! Te jó ég! Ahol „körmöst” kapott, most varrásnyom látható, MÁV ruházata helyett már teljes értékű Rambó öltözékben feszít. Mondjuk a nyakában lógó Angrybirds figura erősen megtöri a harmóniát. A Kalauz kezében valami elég komoly gépfegyvert szorongat, mellkasán keresztben gránátfüzér csillan, katonai bakancsára pengéket erősített, nadrágszíján két fegyvertok is csüng. Szóval a Kalauz eljött, hogy megmentsen engem és Orbán Viktort. Orbán Viktor hálaittasan felkurjant: „Végre valaki!” Majd a kalauz ad neki egy pofont, mutatóujját a szájára helyezi és visszarohan a szoba bejáratához. Az Elnök Úr és én feszülten figyeljük, vajon most mi következik? Egyszer csak betorpan egy zöld idegen, gyanús arccal körülnéz. Aztán mikor megfordul és becsapódik az ajtó, ami mögül előugrik a Kalauz, a kis manó bősz köpésre készül. Erre… a Kalauz kettévágja egy macsétával! Te jó ég, mondom félhangosan. A kis teremtmény zöld vére szétfröccsen a szobában, Orbán Viktor diadalittas fejjel méregeti Rambót, akarom mondani a Kalauzt, mivel megmentőnk neve azóta is rejtély maradt számomra. Miközben bátor hősünk elnyesi a lábunkra és kezünkre kötött szíjakat, az Elnök Úr csak nem bírja szó nélkül. Úgy tűnik, szimpatizál az ex-MÁV-os hazafiasságával. Intonál neki, hogy megmentik őt, mint államunk első személyét. „Végre valaki eljött, hogy jót tegyen velünk!” – hebegi Viktor. Erre csak annyit felel morcosan a Kalauz: „Bárcsak magáró is ezt mondhattuk vóna még akkó!” – és szótlanul felsegít minket. Hiányzó lábujjal szokatlan újra talpra állni és lépni, de azért sikerül kimenekülni a szobából. A szoba egy hosszú folyosóra nyílik, ezen ahogy futunk végig, lemészárolt manócskák tucatjait hagyjuk el. A Kalauzt láthatóan elkapta a harci láz. Aztán a folyosó végén végre feldereng valami fény. És odaérünk. Egy vaskos acélajtón át kijutunk a szabadba, de épp tél van. Az Elnök Úr, ahogy már korábban említettem, mindössze egyetlen alsónadrágot és a koszos fehér trikóját viseli, rajtam ugyanaz az öltözék van, amiben elragadtak az idegenek még tizennégy évvel ezelőtt. Igaz, rongyossá használva. A fekete adidas cipőm, a farmernadrágom, fekete póló és a kedvenc, kapucnis melegítő pulóverem. Nagyon hideg van, arcunkba fúj a szél egy kis hóesést, de azért örülünk a szabadságnak. „Nem fogunk megvakulni a hirtelen fénytől?” – Harsogja Viktor, megpróbálva túlkiabálni a süvöltő szél hangját. „Kuss, marha!” – Röffent rá a Kalauz, erre volt cellatársam végre elnémul. Az ajtó, melyen kijöttünk, hófödte hegyoldalba lett építve. Szűk, a Kalauz által vágott ösvény nyílik balról, hát erre elindulunk. Megkerülve az ajtóval ellátott oldalt, a bucka másik oldalán katonai helikopter áll. Ezzel meglépünk és visszajutunk Magyarországra, ahol totális anarchia uralkodik. Punkok járják az utcákat és tiltakoznak az egyesült Eurázsiai szuperhatalom uralkodója, a kukatúró csöves ellen. Aztán ahogy megérkezünk, Orbán Viktort fel sem ismerik a szakálla miatt – talán ez komoly előnyt jelent, az erősen lázadó hangulatú légkörben akár cafatokra is téphetik, gondolom magamban. Aztán Viktor és a Kalauz külön útra kerülnek, én meg tudomásukra adom, hogy izgalmas kaland volt, de szeretném folytatni az eddigi életemet. A Kalauz erre csak annyit jegyez meg, bölcsen rám meresztve szemét úvépolárszűrős napszemcsije mögül: Eddigi életed? Azmáninccs. Ezt követően hátat fordít és Orbánnal együtt, elbaktatnak a napnyugtába. Én meg állok a sínek mellett, mint valami szerencsétlen. Ahogy megyek utamon, különös dolgokat látok: néhány település túlélte az országos szintű anarchiát. E városkák erős falakkal lettek körbevéve és a falak tetején fegyveres őrök mászkálnak. Vicces, de tényleg fegyvert viselnek, komolyan mondom – tekintettel a zöld manók világuralmára, muszáj némi ellenállást tanúsítaniuk, elvégre Homo Sapiens előbb volt, mint takonyszínű teletabik. Az egyik ilyen város mellett megálltam, mivel már második napja semmi élelemhez nem jutottam, és nem tudtam rájönni, éhezés vagy kiszáradás okozza előbb halálomat? A város hatalmas kapualjában megállok, rám kiált egy fegyveres őr, hogy ki vagyok, és mit akarok. Erre megmondom a nevem, és közlöm, hogy én csak egy kis vizet szeretnék, ezt követően összeesek. Mikor magamhoz térek, egy hatalmas franciaágyon heverek, valami félig-meddig antik stílusú szobában. Ahogy jobban tisztul a látásom, láthatóvá válik a teljes helyiség: ólomkeretes, üvegmozaikos ablakokon szűrődik be a napfény, odakint haloványan szállingózik némi hó. Előttem apró, kerek asztal, rajta csöppet sem apró mennyiségű kajával. Rögvest nekiállok befalni, ami kezembe kerül. Vicces, de még egy KFC longer szendvicset is találtam, közvetlenül a túrórudi és egy fürt banán között. Mikor úgy érzem, kellően jóllaktam, kikászálódom az ágyból. Valami ruhát adtak rám, furcsa, durva anyagból szőtt anyaga van. Kilépek a szobából és hatalmas tér fogad. Valami kastélyban lehetek, és ha minden igaz, ajtóm annak előcsarnokára nyílik. Kétoldalt lépcső vezet fel, a lépcsőfordulókban is fegyveres őrök ácsorognak. Egy pillanatig átfut az agyamon, hogy én csak haza akartam menni, most mégis valami diktátor kecójában vagyok ahol azt se tudom, mit kéne csinálni. Minden esetre felbattyogok a lépcsőn és megszólítom az egyik őrt. Ő csak annyit röffent, hogy „Gomez vár!”. Oké. Akkor irány Gomez. Ki az a Gomez? – Kérdezem az őrt. „Hülye vagy, ember” – kérdezi meghökkenve – „Hogy hogy ki az a Gomez? Gomez a város ura!” – értetlenül megrázza fejét, de azért ugyanolyan mereven áll őri pozíciójában. A másik sarokban álló őr mogorván odaveti az előttem álló őrnek: „Te vagy hülye, Odis! Ez a srác a külvilágból jött, azt se tudja, hol van most!”. Az előttem álló, Odis nevezetű őr óvatosan végigmér, lebiggyesztett szájjal hümmög egyet, végül kiböki: „Bocs. Na, menj már”. Gyanítom, hogy a két őr azt a folyosót őrzi, ami Gomez szobájához vezet. Szóval elindulok ezen a folyosón és valóban, a belsőépítészet inkább várszerű, nemesi jelleget sugároz, semmint a huszonegyedik század stílusát. Találok egy ajtót, az van ráírva, hogy „Orákulum”. Megyek tovább, meglepetésemre a várszerű épület folyosóján egy liftajtó is van, de a lift ajtó mellett kis nyilacska mutatja, hogy főúri terem tovább egyenesen. Miközben elhaladok a lift mellett, ajtaja kettényílik és két alak lép ki rajta. Az egyikük magas, kopasz és barna bőrű fickó, lila selyem nyakkendővel és talpig érő, fekete krokodilbőr kabáttal. Kerek napszemüveget visel és int a mögötte dekkoló, tanácstalan képű fiatalabb srácnak, hogy menjen már utána. Az „Orákulum” feliratú ajtóhoz igyekeznek, de a szemüveg nélküli srác láthatóan vonakodik. Mivel ehhez semmi közöm, haladok tovább őnagysága, Gomez szobája felé. Végül csak odaérek. Egy hatalmas tölgyfaajtót kell kinyitni és máris bent állok a „főúri” szobában. Előttem hosszú, irhából készült szőnyeg, ezen valami táncot jár két, minimális öltözéket viselő nőszemély. Riszálják magukat, közben valaki zenél a sarokban. Ahogy a hosszúkás terem másik végében nézek, ott áll két talpig felfegyverzett alak és középen, igényesen kifaragott trónon pöffeszkedik Gomez, teljes életnagyságban. Ahogy odaérek elé, rámförmed: „Te meg ki vagy?” Erre rájövök, hogy láttam már ezt a fickót. „Nem találkoztunk már valahol?” – kérdezem, erre Gomez vészjóslóan felbődül: „ŐRSÉG!” – a kétoldalt álló marcona katonák kétkezi pallost szorongatva, vadul üldözni kezdenek. Én meg futok, mint akit kilőttek. Végül kiugrok az ablakon és beleesek egy medencébe. Az őrök röhögve néznek engem az ablakból, majd legyintenek és eltűnik mindkettő feje. Nem értem, min kacagnak annyira, de mikor meglátom, hova kerültem, egyből rájövök. A medence tele van Pirájákkal. Ekkor azonban eszembe jut, hogy tudok valamennyit a Piráják nyelvén. Megkérdezem az engem körülvevő, ebédre készülő, vérengző Pirájákat hogy ismernek-e egy Auia nevű halat? Erre vadállati viselkedésük azonnal átcsap döbbenetbe. Egyikük odasúgja a másiknak: „Te! Ez beszél!” Meglepve méregetnek, majd egyikük hangosan felém intézi szavait: „Hé, ember! Hogy-hogy tudsz Pirája nyelven?” Én csak annyit mondok, hogy nem tudom, de volt egy Pirája barátom, de szegény valahol fogságban van, erre a medence lakossága teljesen elérzékenyül. Egyikük még sírni is kezd. Az egyik legidősebb Pirája végül bölcsen előúszik, a többinél is előbbre, egyenesen az orrom elé. „Most jól figyelj ide, ember!” – Mondja. Mielőtt végighallgatnám a vén Pirája mondanivalóját, gyorsan felúszok hogy levegőt vegyek, persze odakint teljes káosz fogad, az őrség döbbenten, értetlenül veszi tudomásul, hogy még mindig élek. Engem viszont jelen pillanatban jobban foglalkoztat a veteránhal mondanivalója, ezért visszamerülök. Orrom elé lebeg és drámai hangsúllyal közli: Figyelj rám, ember! Ha kiszabadítod Auia-t a fogságából, most élve hagyunk! Természetesen elfogadom az ajánlatát. Erre nevetve közli, hogy valójában Ő Auia, csak kíváncsi volt, hogy felismerem-e. Ekkor én lepődök meg. Most nem tudom, hogy mi fog történni, tanácstalanságomban rá is kérdezek egyik lappangó félelmem miatt: „Akkor most… meg fogtok enni?” A piráják harsány kacajba kezdenek. „Dehogy eszünk meg! Viszont mondd meg annak a vörös páncélos, semmirekellő, medence felügyelő hibbant agyú tohonya állatnak, hogy legközelebb valami laktatóbb ennivalót dobjon a medencébe, mert a múltkori csemege igencsak sovány volt! Adjanak egy tehenet mondjuk, annak felettébb örülnénk!” Biztosítom Auia-t hogy átadom üzenetét az őrnek, és hozzáfűzöm, hogy egyébként nagyon örültem, hogy újra találkozhattunk. „Isten veled, öreg barátom!” Mondja Auia, meghitten. Aztán kimászok a medencéből.