Echart Tolle rávilágított 1-2 dologra, amiket korábban nem alkalmaztam tudatosan. Ettől függetlenül nem bántam meg, hogy a baloldalt látható könyvet is elolvastam, ugyan a címe alapján nem vettem volna meg. Úgy hangzik, mint valami lelkisegély tanácsadó ponyvaregény, ami tele van közhelyes és idegesítően naív gondolatokkal, holott a „Hogyan fejezzük be az aggódást és kezdjünk el élni” leginkább sztorik gyűjteménye, és tele van olyan tippekkel, amik tényleg segítik az embert abban, hogy nyugodtabb lehessen. Úgy minden esetben, az élet minden területén, legyen szó akár munkáról, akár családról. Azt vettem magamon észre, hogy a könyv elolvasása után békésebben viselkedek, és a kollégáimmal is hamarabb meg tudok oldani bármilyen jellegű konfliktust. Arra is rájöttem (ami talán nem meglepő észrevétel egy ilyen témájú könyv elolvasása után), hogy sokkal kevesebbet aggódom a dolgok miatt. Ugyebár itt a blogomon mostanában már nem szoktam hangoztatni, hogy épp mi nyomja a lelkemet (ha egyáltalán nyomja, mert hogy néha ilyen is előfordul), hiszen az én bajom az az én bajom, és nem kell a világot terhelnem vele. Persze pont itt van a kulcsgondolat: az én bajom. Mindenkinek többnyire a gondolatai határozzák meg a baját is egyben. Másképp szólva, a problémáid forrása az esetek döntő részében az, hogy a gondolataid felnagyítják és rádúszítják a problémáidat. Aztán jönnek a szellemi, majd egészségügyi következmények, amiket ez a könyv folyton folyvást igyekszik a legkülönbözőbb, módon ábrázolni. És ami kísérteties volt számomra, hogy ezek a „tanulságsztorik”, amik a kötet bő negyedét kiteszik, többnyire ugyanazt a témát járják körül, ugyanazt a gondolatot és megoldást sugallják. Tanultam néhány dolgot ebből a kis könyvecskéből, és azt gondolom, hogy nekünk, magyaroknak különösen alkalmaznunk kéne jónéhány tanácsot, ami található benne. Igaz, hogy réges régen, majdnem száz éve íródott szavak vannak benne, de Dale Carnegie munkája mai napig aktuális, és helytálló, hiszen az emberiség természete nem sokat változott ennyi évtized után sem. A mai világban ezt kéne kötelező olvasmánnyá tenni, és nem az Egri Csillagokat, már elnézést hogy ócsárolom a magyar irodalmat, de akkor is.
Címke: nyugalom
Mi van? Holnap péntek?
Alig emlékszem a mai napra. Arra emlékszem, hogy álmomban egy japán hotel recepciósától próbáltam szobakulcsot kérni, de ő nem tudott angolul. Ellenben volt nála egy papírcetli amire előre kreált magyar kérdések és válaszol voltak felírva és azon mutogatott valamit, de szerencsétlen nagyon csúnyán írta le azokat a szavakat, szinte olvashatatlanul. Vagy csökkent értelmű volt, vagy pedig nem ő írt arra a cetlire. Ugyanis szerintem a japánok elvből szépen írnak, mármint valahogy az ember arra számít hogy soha semmit nem csinálnak hanyagul. Nem? Mindegy, ezt a gondolatot annyival le is zárnám, hogy álom volt, és elvileg álmunkban nem tudunk olvasni, sem pedig olvashatóan írni. Ha valakivel mégis megtörtént ez, ám legyen, közölje itt. Úgyse hiszem el!
Halványan dereng, hogy a munkahelyemen megint szerencsétlenkedés ment reggel 10-től este 6-ig, de ezt inkább hagyjuk is. Sokkal említendőbb és kellemesebb tény, hogy munka után (és ez valahol ironikusan hangzik, tekintettel arra hogy egyesek szerint munkamániás vagyok) meglátogattam a volt munkatársamat, aki mások állítása szerint szintén nem bír megmaradni meló nélkül. Nem azért látogattam meg, hogy dolgozzunk, sőt, még ott is hagyta a helyét hogy kijöjjön velem a háztetőre elfüstölni egy cigarettát. Ekkor már tudtam, hogy eljegyezte a barátnőjét. Vicces volt, ahogy elmesélte, meg úgy egyáltalán a tudat, hogy a volt munkatársam akivel azért mégiscsak lehúztam másfél évet, feleségül veszi a barátnőjét. De hát így megy ez. Nem?
Nem is értem, hogy holnap máris péntek, valahogy ezzel nem tudok megbékélni. Befejeztem Kurt Vonnegut „Éj Anyánk” c. regényét és tulajdonképpen tetszett, még jobban is felkeltette az érdeklődésemet, mint a Bajnokok Reggelije. Tőle a legközelebbi olvasmányom szerintem az Utópia lesz, de addig tanulásképpen kivégzem a büszkeség és balítélet angol nyelvű rövidített változatát. Azt hiszem, kifogy a tintám, remélem, elég nagy az a szótárfüzet. Már el is felejtettem, hogy milyen szótárba írni. Régen még szürke volt a borítója, most meg ilyen… jellemtelen. Titokban már évek óta szeretnék egy angol felsőfokút és hát igen, csalni nem lehet, a jó angolhoz tanulni kell. Minden nap megnézem google képkeresőben a leendő Canon gépem. Próbálok arra gondolni, hogy már meg is szereztem, de nehéz elfelejteni, hogy mennyit kell még dolgozni hozzá.
Lebegés
Tegnap volt egy pillanat, amikor a környezetem egész egyszerűen ellenem fordult. Szerencsére ezt totálisan elfogadtam és nem engedtem meg magamnak, hogy ezen bármit is gondolkozzak. Ami történt, bejött egy ember a boltba. Akart venni valamit és amit ajánlottam neki, az egyből meg is tetszett és rábólintott. Kiállított készülék lévén meg kellett hozzá keresnem a dobozát, a kábelét és a távvezérlőt. A doboz fél pillanaton belül előkerült, a kábel és a távirányító viszont nem voltak sehol. Ekkor kezdtem kicsit bosszús lenni. Elindultam a boltban (200 nm) keresgélni, közben az ipse békésen válogatott a DVD-k között, a kollégám épp ügyféllel volt, így egyedül rám hárult a felfedezés feladata. Öt percen belül előkerült a tápkábel (be volt fűzve az egyik promóciós asztal belső üregébe), ezután viszont még mindig nem találtam sehol a távirányítot. Itt érkezett el a pillanat, hogy átlépjek a gondolataimból a spontán létezés síkjára. Dúdolgatva feltúrtam mindent, végül kiderült, hogy a távvezérlő végig ott pihent a FAX mellett, a pénztárgéptől fél méterre. Ezzel a részével rendben is voltunk. DE! A termék nem volt készletünkön, ezért fel kellett hívnom a központot, hogy legyenek szívesek és írják ránk most azonnal, közben valami érkezett a faxon. Letettem a telefont, eközben az ügyfél még mindig halálnyugodtan állt velem szemben, függetlenül attól, hogy már vagy húsz perce itt várt az üzletben. Kérdezte, hogy a régi nagydarab kolléga itt dolgozik-e még, mondtam, hogy nem, sajnos már az országos fizikai kutatóközpontban van. Ügyfelemhez lejött a golfüzletből egy másik, golfos ügyfél és úgy tűnt, régi ismerősök, így aztán meghitt csevejbe kezdtek. Így nyertem egy kis időt arra, hogy leérjen e-mailen a szállítólevél, a FAX meg elkezdett monoton sípolni úgy, hogy volt benne papír. Laza mozdulattal kirántottam a tápkábelt a masinából, nekem ne rinyáljon, amikor amúgy is mással kell foglalkoznom. Lejött a szállítólevél! Bevételeztem a terméket, kiprinteltem a számlát, hátranéztem… és a nyomtatóból nem jött még ki egyik sem. A printer szép csendben várakozott, közben a Windows hibaüzenetet írt. Felnyitottam a printer fedelét (vacak samsung!) visszazártam, erre megindult a nyomtatás. Be akartam ütni az összeget a pénztárgépbe, erre kifogyott a papírszalag és a pénztárgép is elkezdett sípolni. Na mondom magamnak, ez már kezd nevetséges lenni. Szerencsére az ember nem sokat vett észre a dologból, én meg nyugodt maradtam. Közben csörgött a mobilom meg bejött egy futár aki hozott valami csomagot és hogy írjam alá. Én meg csak azt a nyüves számlát próbáltam átadni az ügyfelemnek. Úgy tűnt, tesztel engem a külvilág. Hogy mennyit bírok. De én csak lebegtem. Pedig nem ittam és nem szívtam semmit előtte. Egyszerűen csak a „MOST”-ba kerültem.
A Csend
Annyira jó ez a mély búgás.
Ez a nyugalommal teli éjszaka.
Főleg annak megváltás, akinek
a tél a kedvenc évszaka.
A némaság sávjaıba ásva
alszunk csendesen.
Ezer évezrede senki sem
aludt még ennyire édesen,
mint én most. Hallgatagon
horkolok, hagyva halványulni
hangyányi belső hangom.
Közben egy ház körvonalai
rajzolódnak ki a ködben.
De jó is az, mikor már érzem,
hogy álom ez most.
Az óra tikk-takkolása nem
háborog, csak az álmot látom,
amiben egy buszon
ülve visszaszámolok.
Közben a sötétséget lámpa
fénye szakítja ketté élesen,
és magamat látom… Ki tudja, hány évesen.
A lámpa a busz lámpája.
Az egyik csavar már feladta,
a saját táncát járja.
Oda-vissza gurul a lámpabúrában,
míg odakint csak a sötét igazi
ebben az egész túrában.
Te vagy az.
Te vagy a csendem, a nyugalmam.
Persze nincs olyan, hogy Te.
Nincs Te, csak a csend van.