Azt kell mondjam, hogy ez az év sokkal zsúfoltabban zajlik, mint bármelyik, amire visszaemlékezem. Nem csak a munka, a magánélet, hanem az események is olyan gyorsan váltják egymást, hogy alig bírom tartani a lépést. Arról már nem is beszélve, hogy a saját érzelmeim és a szervezetem is elkezdték jelezni a kimerültségemet. Nem érzem magam gyengének, gondoltam, aztán két nappal később beütött a krach, az immunrendszer jelzett, hogy hahó, túlhajtod magad, most állj meg, de azonnal. Október nem hagyott pozitív nyomot bennem, pontosabban csak kevés dolog maradt meg ebből a hónapból, amire mosolyogva tudnék visszaemlékezni. Valahogy az ősz kihozza belőlem a kapzsiságot és a vágyakozást, nem tudom megmagyarázni, de felkavart ez a hónap. Arra gondoltam, talán pihennem kéne, talán el kéne utaznom valahova… így is tettem. És jobb lett azután? Valamivel jobb. De azt hiszem, egy dolgot tanultam és azt meg is osztom veletek: bármit is szeretnél, előtte pihend ki magad. És a barátok fontosak.
Címke: fáradtság
Behavazva, avagy nyakunkon a Hi-Fi szezon
Ma reggel találkoztam édesapámmal. Épp jegyet vett a metróra, ugyanakkor ért oda a vonatom és együtt mentünk pár megállót. Aztán kezdődött a „munka”. Bár nevezhetnénk inkább stressz-terápiának is. Küzdened kell nyolc órán keresztül a nyugalomért. Pedig aggodalomra semmi ok. Mégis olyan érzésed van, mint ha a kollégáid sugároznák az idegességet. De nem szabad, hogy engedd, hogy átszálljon rád ez az állapot. Ugyanúgy meg kell őrizni a nyugalmad, ha olyan ügyfél lép be az ajtón, akiről nagyon jól tudod, hogy nem fog venni semmit. Soha. Úgy értem, vannak olyan emberek, akik nem vásárlás, csupán kedvtelés, időtöltés céljából mennek be egy boltba. Ma ilyenek látogattak meg. Rendszerint, úgy kéthavonta benéznek és belehallgatnak ebbe-abba, aztán széles mosollyal elköszönnek. Átadsz minden információt. Udvarias vagy. De nem tudsz eladni nekik. Ők nem azért jönnek. Eközben jön valaki, aki viszont venni akar. Te lent a pincében szivatod magad két naplopóval, közben a nagy hal rád vár hogy végre megírd neki a számlát. Így megy ez nálunk. Aztán ha megírtad a számlát, még vannak apró bakik, melyek igazából csak a helytelen időzítés velejárói. Ilyenkor is mindenki be-stresszel. Nem baj, mentor-kollégám érdemes gondolattal zárta ezt le: ilyenkor nem azon kell idegeskedni hogy mi nem jött össze, hanem ügyesen megoldani a problémát. Megoldottuk és szép kis üzlet lett belőle. Persze ilyenkor nem dicsérnek meg. Elvégre nem történt semmi, csak írtál egy számlát, előtte volt néhány órás szaktanácsadás, e-mailezés, jópofizás. Az ilyesmiért nálunk még nem jár dicséret. Olyasmiért viszont igen, ha az imént leírtakat elváráson felüli módon viszed végre. Mondjuk az elvárt összeg (vagy éppen az évi kereseted) kétszeresét, háromszorosát termeled. Vagy netán, valami olyat viszel véghez, ami nem is része a munkaköri teendődnek, de mivel van időd, megcsinálod. Anélkül, hogy ez másnak egy fillérnyi pluszt jelentene. Így megy ez. A kereskedelemben, mint sok más területen, könnyű préda vagy, ha nem te állsz legfelül. Ettől függetlenül ennek a munkának is megvan a maga szépsége. Jó dolog foglalkozni az emberekkel. Megismerni új embereket, segíteni másoknak választani két jó közül a jobbik jót. Jó dolog maga a zene és hogy csúcsminőségben hallhatsz bármilyen zenéket napi nyolc órában. Sokkal rosszabb munkák is léteznek. Úgyhogy inkább dolgozok és mellette szövögetek tovább álmokat, terveket és már csak pár oldal van hátra Syd Field könyvéből.
12 óra alvás, dupla kávé
Napról napra egyre kevesebb oldal marad a jegyzetfüzetemben. Rendszerint agyalok, mit írjak le, mikor újra kinyitom. Mit tegyenek a szereplők, mit mondjanak? Az eleje és a vége megvan, csak éppen a kettő közé kell tartalmat csiholni. Valahol olyan ez, mint ha odaállítanának egy szakadék szélére. És ahogy ott állnék tanácstalanul, azt mondanák, hidat kell építenem a másik oldalig. Ez a híd napról napra alakul, végül már csak rá kell emelni a szakadékra és tökéletesen oda fog passzolni. Ez a híd készül, amikor a szokásos 7-8 óráktól eltérően 12 órát alszom, a hosszú hétvége utolsó napján. És habár kipihentem magam, másnap reggel mégis kótyagosan indulok a munkába és megiszok egymás után két presszókávét. Ez a híd épül, akárhányszor talpára helyezem a mikrofonállványt és bepattintom az XLR-csatlakozót. Ez a híd napról napra épül, csigalassúsággal, mint a Pilisvörösvár és Esztergom közti sínszakasz. Azt is ki tudja még, mennyi ideig csinálják. Két párhuzamot már most vonhatunk a rendkívül idegesítő lassúsággal épülő sín és a készülő forgatókönyvem közt: mindkettőnek fix végpontja van, és mindkettő a várakozásokat felülmúló ideig tart, míg elkészül. Mégis, ahogy a sztorira gondolok, nyugodt elégedettség önt el. A „Tűnés”-nél is ez volt… aztán mikor elkészült, lerágtam a körmeimet, ahányszor átadtam valakinek hogy elolvassa. Most valahogy mégis más a helyzet. Valahogy nem is érdekel annyira. Valahogy egy csomó dologhoz lazábban viszonyulok, mint egy-két évvel ezelőtt. Például tavaly ősszel egy stresszhalom voltam. Most pedig teljesen normálisnak érzem magam, persze néha-néha még most is azon kapom magam, hogy idegeskedek. De már sokkal ritkábban. Apropó, híd! Végre megvettem életem első… irodai görgős székét! És sikerült jól választani, persze a válogatásban Fanni is besegített mert ő egyből rámutatott, én csak nagysokára ismertem be hogy igen, az a nagy fekete lesz a legjobb, legalábbis húszezer alatt. Plusz egy jelentéktelen, mégis fontos állomás. Amikor kifizettem ezt a széket, úgy éreztem, mint ha érettségiznék, vagy először mennék cipőben utcára. Na jó, elnézést, voltaképpen a második hasonlat baromság, hiszen életem nagy részében cipőben róttam az utcákat. A lényeg, hogy ez a szék egy teljesen hétköznapi tárgy, számomra mégis nagy jelentőséggel bír, hogy teljesen saját pénzből vettem. Ezt úgy mondom, mint ha a többi cuccot szemrebbenés nélkül vásároltam volna. Nem! A bútor… a bútor valahogy más. Olyan, mint ha leendő otthonunk építőkockáit válogatnánk össze. Gyermekded nézőpont alapján talán így is van.