Napról napra egyre kevesebb oldal marad a jegyzetfüzetemben. Rendszerint agyalok, mit írjak le, mikor újra kinyitom. Mit tegyenek a szereplők, mit mondjanak? Az eleje és a vége megvan, csak éppen a kettő közé kell tartalmat csiholni. Valahol olyan ez, mint ha odaállítanának egy szakadék szélére. És ahogy ott állnék tanácstalanul, azt mondanák, hidat kell építenem a másik oldalig. Ez a híd napról napra alakul, végül már csak rá kell emelni a szakadékra és tökéletesen oda fog passzolni. Ez a híd készül, amikor a szokásos 7-8 óráktól eltérően 12 órát alszom, a hosszú hétvége utolsó napján. És habár kipihentem magam, másnap reggel mégis kótyagosan indulok a munkába és megiszok egymás után két presszókávét. Ez a híd épül, akárhányszor talpára helyezem a mikrofonállványt és bepattintom az XLR-csatlakozót. Ez a híd napról napra épül, csigalassúsággal, mint a Pilisvörösvár és Esztergom közti sínszakasz. Azt is ki tudja még, mennyi ideig csinálják. Két párhuzamot már most vonhatunk a rendkívül idegesítő lassúsággal épülő sín és a készülő forgatókönyvem közt: mindkettőnek fix végpontja van, és mindkettő a várakozásokat felülmúló ideig tart, míg elkészül. Mégis, ahogy a sztorira gondolok, nyugodt elégedettség önt el. A „Tűnés”-nél is ez volt… aztán mikor elkészült, lerágtam a körmeimet, ahányszor átadtam valakinek hogy elolvassa. Most valahogy mégis más a helyzet. Valahogy nem is érdekel annyira. Valahogy egy csomó dologhoz lazábban viszonyulok, mint egy-két évvel ezelőtt. Például tavaly ősszel egy stresszhalom voltam. Most pedig teljesen normálisnak érzem magam, persze néha-néha még most is azon kapom magam, hogy idegeskedek. De már sokkal ritkábban. Apropó, híd! Végre megvettem életem első… irodai görgős székét! És sikerült jól választani, persze a válogatásban Fanni is besegített mert ő egyből rámutatott, én csak nagysokára ismertem be hogy igen, az a nagy fekete lesz a legjobb, legalábbis húszezer alatt. Plusz egy jelentéktelen, mégis fontos állomás. Amikor kifizettem ezt a széket, úgy éreztem, mint ha érettségiznék, vagy először mennék cipőben utcára. Na jó, elnézést, voltaképpen a második hasonlat baromság, hiszen életem nagy részében cipőben róttam az utcákat. A lényeg, hogy ez a szék egy teljesen hétköznapi tárgy, számomra mégis nagy jelentőséggel bír, hogy teljesen saját pénzből vettem. Ezt úgy mondom, mint ha a többi cuccot szemrebbenés nélkül vásároltam volna. Nem! A bútor… a bútor valahogy más. Olyan, mint ha leendő otthonunk építőkockáit válogatnánk össze. Gyermekded nézőpont alapján talán így is van.