Pénteken egy órával korábban elkéredzkedtem a munkahelyemről, hogy időben elindulhassunk, persze a fuvar fél óra késéssel tudott csak startolni, de ennek nincs jelentősége. Tokajba érve már sötét volt és a borházak világítottak a sötétben. Csak a lankákat lehetett látni, de tudtam, hogy itt bizonyos időszakokban, meg ha süt a nap, a szőlőfürtök tartóléceit is láthatjuk. Este bertünk a táborba, úgy éreztem magam mint egy középiskolás ami valószínűleg azért van mert utoljára még tizenévesen éreztem így magam: az utazástól szétült seggel, telerakodva táskákkal beténferegsz a gyéren megvilágított kempingre, ahol minden irányból madárcsicsergés meg emberi zaj jön. No azért voltak itt önálló pillérek, mint a kötelező pálinka és a középen kiépített beton tűzhely, mi perceken belül odakerültünk. Nem voltam éhes, úgyhogy csak néztem amint a többiek sütik a vacsorájukat, részemről letudtam az estét egy gyümölcsös sörrel és egy paradicsommal (ebédkor telezabáltam már magam). Megtaláltam a mosdót, de öt percig zavartan álltam mert csak női mosdó feliratot tettek az ajtó fölé, az általam keresett szimbólum meg sehol. Úgy voltam vele, hogy inkább nem állok neki fürdeni hanem majd holnap kivizsgálom, hogy nekünk be szabad-e hatolni oda még akkor is, ha a nőkkel elvegyülve, varázspálcával lébecolunk?
Másnap kiderült a turpisság; a hátsó ajtónál nyílt a férfi mosdó. Mire felébredtem (pedig direkt mindenkinél korábban jöttem ki a szállásról) addig a környező házakból beszivárogtak és nekiálltak végezni a reggeli rutin szertartásos folyamatát. A melegvíz nemhogy elfogyott, de fél percen belül a hipotermiával küzdve próbáltam minél hatékonyabban eljuttatni a jeges vizet magamra, közben valaki betrónolt és a kőkemény szarszag megcsapta az orromat. Így, dideregve és minimális lélegzetvétellel kimenekültem a fürdőből, odakint meg a hamuszürke égbolt és némi esőpermet fogadott. Hát igen, mondtam magamban, lóbálva a törülközőmet, a kemping fíling már csak ilyen. Mire visszaértem, már majdnem mindenki felébredt, pikk-pakk összecsomagoltam mindenemet és rohantunk a furgonhoz, hogy amit nem viszünk magunkkal a csonakban, azt vigyék tovább a következő állomásra. Behuppantunk a csónakba, volt közöttünk egy nő is, aki az elején folyamatosan visítozott, hogy mindjárt beborulunk, holott rutinos evező volt. Én nem szóltam egy szót se (az elején), de a csónak tényleg elég ingatagnak bizonyult. Amúgy meg nem borultunk be. Szerencsére felesleges volt esőkabátot vinnem magammal, mert idővel aláhagyott a szitáló eső és néha, 1-2 pillanatra még a napot is láthattuk. Jókedvben nem volt hiány, én kifejezetten jól éreztem magam az elejétől a végéig. Láttunk teknősbékát, őzgidát (egy élőt és egy holtat a vízbe fúlva), sima békát, halakat, meg hát na, mindent amiről ez az élővilág szól. Kiderült, hogy a teljes útvonalat nem fogjuk teljesíteni, mert az árterület alacsonyabbra sikerült, mint a korábbi években és az egyik útszakaszt lezárták, mert odafészkelt egy réti sas. Mi dacoltunk a többiekkel és úgy döntöttünk, hogy ameddig lehetséges, továbbmegyünk, nem akartunk órákig várni a vacsorára és unatkozni a táborhelyen. Elkéredzkedtünk a túravezetőtől, aki sokat nem tiltakozott, igaz, védett övezetben jártunk és ő a parkőrökkel megállapodott, hogy csoportostul fogunk menni, de állítólag ott nem kezelik ezt olyan komolyan. Vagy valami ilyesmi. Szóval még 2,5 órát eveztünk és mire visszaértünk a helyre, kellően kifáradtunk, elvégre több, mint 7 órát lenyomtunk. Este slambuc volt a vacsora amiről eddig azt se tudtam, hogy létező étel, de nem volt rossz, vagyis én voltam baromi éhes. Két adagot benyomtam, utána tüzet raktunk, szájharmonikáztam egy keveset, de fél 10-nél nem bírtam tovább, elmentem aludni.
Felavattam a sátram. A hálózsákkal meg voltam elégedve, a madárcsicsergéssel már kevésbé. Fél négykor felriadtam, valami zümmögött a fejem alatt, és akárhogy csapkodtam a földet, nem hagyta abba. Valószínűleg a föld és a sátor közé beszorult egy szárnyas rovar, de véletlenszerűen és rettentő idegesítően zizegett, bármit próbáltam tenni. Megfordultam, ott meg egy másik bogár zajongott, a bal sarokban. Megelégeltem a dolgot és feltéptem a táskámat, halványan élt az emlékezetemben hogy Zsoltiék koncertje óta maradt egy pár füldugóm. És valóban, heuréka! Bedugott füllel azonnal sikerült elaludnom és fél 8-ig úgy húztam a lóbőrt, hogy az csak na. Reggelre megannyi bogár került a sátor két fala közé és egy helyben álltak, úgy néztek rám mint valami arénában, szinte vizsgálva, hogy mi lesz a következő mozdulatom. A következő mozdulatom a zipzár lehúzása volt és kidugtam a fejem… velem szemben a holtág, gyönyörű, tükörsima víz, és persze a továbbra is trécselő madártömeg. Elrohantam a mobilvécéhez, és sajnos most is úgy jártam, mint tegnap a zuhannyal, hogy más sokan előttem felfedezték ezt az opciót. Az előző este még sovány vigasznak tűnő illatosító mostanra teljesen hatástalanná vált, és a tegnap reggelihez képest lényegesen szúrósabb, áthatóbb, töményebb trágyabűz csapta meg az orrom, de nem volt mit tenni, hisz másfél napja nem is voltam vécén. Miután elvégeztem a dolgom, úgy léptem ki az ajtón, mint a gravitáció végén, ahogy Sandra Bullock kiúszik az égő/süllyedő űrkabinból, majd hatalmas levegővétellel a víz felszínére tör.
Vasárnap gyorsan hazaértünk, én ültem legelöl, mögöttem egy haverom, a nő utána és leghátul a kollégám, így elég stabillá tettük a hajót. Ami azt illet, kedvet is kaptam, hogy úgy Istenigazából meghúzzam az evezőlapátot. Mivel én diktáltam a tempót, a többiek kénytelenek voltak követni, de nem volt panasz. Szeltük a hullámokat, piszkosul felgyorsultunk, három óra alatt lezúztuk ugyanazt a távot, ami tegnap (igaz, hosszú pihenővel) 7 óráig tartott. A nő még meg is tisztelt egy olyan gondolattal, hogy Barna a hajó lelke. Mindenki hozzátett valamit a túrához. Visszafelé haladva viharfelhők jöttek, de el is illantak és hamar kisütött a nap, de annyira, hogy már naptej kellett. Egy-két tag a csoportból le is pirult rendesen. Mielőtt elhagytuk volna Tokajt, elmentünk a Lebuj nevű étterembe hogy megkóstoljuk a halászlevüket meg ettünk vegyes rántott halat krumplival. A desszert somlói volt és túrós-barackos palacsinta leöntve karamellával, a krumpli kivételével mindennel meg voltam elégedve.
Hazafelé nem gondoltam semmire, aludtam, bambultam, a semmidobozomban dekkoltam. Hazaérve kicsomagoltam a motyót és kiterítettem a bepárásodott sátrat hogy száradjon, megnéztem egy fél Top Gear epizódot és ledőltem aludni. Reggel tudtam volna még szunyálni, de jobban akartam az edzést, mint az alvást, így aztán elmentem bellezni. Most, két nap evezés és egy kiadós reggeli edzés is csak a külső hangulatrétegemet tudta lecsillapítani, nyugodt vagyok, nem nevetek, nem kiabálok, de odabent valamiért még mindig feszülök. El kéne menni futni, vagy úszni, de ami a legjobb lenne, kivenni két hét szabadságot és visszamenni Bodrogra hogy minden nap szétevezzem az agyam, közben Bob Marley-t hallgatnék és minden reggel halászlevet ennék, hozzá brassóit, normálisan sütött krumplival. A túra jó volt, nem azért, amiket láttam, hanem azért, mert érezhettem egy kicsit, hogy élek.