Címke: önmenedzsment

A mai nap többek között azzal sikerült szembesülnöm, hogy milyen nagy ereje van néhány jókor, jól megejtett beszélgetésnek. Konkrétan arra gondolok, hogy minálunk a „mikor” és a „hol” két nélkülözhetetlen dolog. Például ha dolgozok, akkor mindig az irodában kell lennem, és ha hív a főnök, akkor mindig elérhető kell, hogy legyek. És ha már elmúlt 09:30, akkor bent kell lennünk a boltban, ugyanakkor ha már elmúlt 18:00, akkor nem beszélünk munkáról. Kapok néha e-maileket vagy iMessage-t a kollégáimtól, de soha senki nem vár el tőlem azonnali reakciót, sőt, meg is határozzák az üzenetben, hogy „majd holnap” vagy „majd hétfőn” vagy „ezt majd máskor…” és így tovább. Mint mondtam, mi ezeket a dolgokat komolyan vesszük. Mindettől függetlenül, mivel rendkívül kötött „pályán” fejlődik és halad a mi kis cégünk, a radikális változások kétféleképpen hatnak ránk: vagy kitűnően, vagy nagyon szarul. Talán itt, a blogon is említettem, hogy idén szeptembertől be szeretnék iratkozni egy filmes képzésre, ami a választott hely függvényében 1 vagy 2 évig is eltarthat. A legtöbb ilyen „okleveles” intézmény, mivel egy államilag támogatott főiskolához vagy egyetemhez képest kevésbé komoly státuszú és/vagy kvalitású létesítmények, csak heti 1-2 alkalomra korlátozza képzéseinek gyakoriságát, ezek az oktatásra szánt napok pedig többnyire pénteken és/vagy szombaton zajlanak. Csakhogy minálunk a munka hétfőtől péntekig zajlik. Ám (és azt hiszem, kizárólag ezt tanultam meg a 2015-ös évben, de ezt az egyet nagyon jól) én nem szeretnék lemondani a vágyaimról. Márpedig a vágyaim azt diktálják, hogy ha törik, ha szakad, menjek el erre a nyavalyás képzésre, fizessem ki, járjam végig, és ne hagyjam, hogy erről bárki is lebeszéljen, vagy megakadályozzon. Aztán szembekerültem a főnökömmel, aki ugyan temperamentumos és sok tekintetben megingadhatatlan ember, mégis sokszor sok mindenről tudunk szót érteni. Azt hiszem, nehéz napja volt, amit meg is tudok érteni, engem viszont már hetek óta foglalkoztatott a kérdés: hogyan mondjam meg neki, hogy Szeptembertől minden péntekemen tanfolyamra akarok járni a MUNKA helyett ?! Nos, mikor ma szóba hozta (és szinte bocsánatot kért érte) a munkarendünket, majd hozzátette, hogy „remélem nem gond”, akkor én ösztönös józansággal válaszoltam, hogy „Szeptemberig nem”. Majd elmagyaráztam neki, hogy mi a helyzet, és hogy filmes tanfolyamra fogok járni. Nem szeretnék, hanem fogok. Ám mindezt olyan belső békével közöltem és olyannyira megértette, hogy nem is latolgattuk tovább – eleve, Szeptemberig még annyi minden történik, hogy csak na. Aztán ahogy az lenni szokott, Főnök kollégám elköszönt mindannyiunktól, hagyott minket dolgozni, majd elrohant. Én pedig örömmel dolgoztam tovább, mert elmondtam valamit, amit én akarok véghez vinni, és úgy tűnik, a MUNKA ebben nemigen fog megakadályozni. Mindez egy jó párbeszéd nélkül nem történt volna meg.