Meghívtak disznóvágásra, hát elmentem mert sose voltam még ilyesmin. 230 kilós sertést hoztak a telepről, akkora volt, te jó ég, mint valami bölény. Állítólag mikor kihúzták az ólból, hat ember kellett, hogy egyáltalán be tudják vonszolni a ketrecbe amit aztán behoztak utánfutón a kertbe. Ott állt a malac, tizenöten voltunk és a csoport fele üdvrivalgással fogadta azt a disznót. Olyan sokkos állapotban volt, hogy mozdulni sem bírt. Lehajtotta a fejét és a ketrec belső sarkába nézett. Ketten odamentek a ketrechez, hatan leemelték, közben a két rutinos ember már készítette a „cuccot” ami a disznó öléséhez kell. Szóltak, hogy kéne egy kis segítség, ledobtam a kabátomat (számolva azzal hogy esetleg pillanatokon belül tiszta vér leszek) és odarohantam a ketrechez. A disznó szájából kilógott egy drót és azon volt egy T-alakú fém rúd, ezt a rudat ketten fogtuk. Közben öten húzták ki a disznót, az olyan irdatlan hangosan visított, hogy a gyomrom vibrált tőle. Aztán előkerült az a szögbelövő valami, odanyomták az állat homlokára és egy hangos pattanó, kattanó hangot hallottam. Erre a disznó megmerevedett és a többiek eldöntötték, az engedelmesen elterült. Miközben a torkát elvágták, és folyt a vére, elkezdett rúgkapálni, mint ha futni akarna. Négyen nyomták le, közben mi is fogtuk az orránál, éreztem, ahogy rángat. Végül csak mozdulatlan maradt. Egy-két órán belül hűlt helye maradt, lett belőle ott helyben kolbász, hurka, sült tarja meg töpörtyű. Én csak egy-két falatkát ettem a tarjából, meg néhány csipetet az egyik kolbászból, annyi elég is volt. Fura élmény volt, ilyen közelről látni egy érző, félő állat halálát… és belegondolni, hogy ugyanezt az állatot megesszük. Elkényelmesedett életem során talán most gondoltam bele először úgy igazán.