Az edzőtáborban feltűnt, hogy milyen gyorsan tudok hátrafele futni. A sima futás nem ment annyira jól a többiekhez viszonyítva. Gyakran a gondolkodásomban is ezt érzem, hogy nagyon jól hátráltatom saját magamat. Finomkodok. Megmagyarázok valamit belül és tűrök tovább, mint egy jól nevelt birka. Hazafelé (a táborból) cikkírás közben néha kinéztem a kocsi ablakán, és tűnődve bámultam az eget. Azt hiszem, még sosem voltam ennyire fizikailag kimerült. De a mozgás lecsillapította az agyhullámaimat, hogy végre úgy érezzem, a sok szar, a sok duma és felszínes bullshit, a csalódás és a reménykedés próbálja kitölteni az űrt az életemben. Így aztán egy héttel később felmondtam. Nem leszek nepáli szerzetes, és pályát sem módosítok. Továbbra is a szórakoztató elektronika világának vetem alá magam, de úgy, hogy közben jobban el tudjak mélyedni örök kedvenc témám, a filmkészítés rejtelmeiben. Június végére terveztem, hogy megírom a teljes forgatókönyvet, ebből úgy néz ki, hogy július vége lesz sajnos, de ettől senkinek sem lesz rossz kedve. Ősztől munkahelyet váltok. Mindez még mindig nem okoz önmagában boldogságot. Végeztem magamon némi ön-analízist. Miközben a céljaimat hajszolom, immár nem feltétlenül hátráltatom magam kifogásokkal. Helyette olyan dolgokat cselekszem, amelyek egy kicsit visszahúznak a földre, akár szó szerint. Immár tizenhatkilós súllyal edzem, magabiztosan és biztonságosan. Tegnapelőtt egy barátommal leeveztünk negyven kilométert. Soha életemben nem eveztem ennyit egyszerre: nettó 7,5 órát. Reggel 10-től este 6-ig lapátoltuk a Dunát, Leányfalu volt a célunk, ott megálltunk egy pizzára, aztán gyorsan eveztünk vissza Pestre, hogy még időben kikerüljük a vihart. Útközben kétszer is eláztunk, de aztán megszáradtunk, mert a viharok csak kis csomagban jöttek, alapvetően napsütéses idő volt. Estére viszont, nem sokkal, miután hazaértünk, totálisan beborult. Én ekkor már szétrobbant gerinccel hevertem otthon, az ágyamon. Másnapra sokkal jobban keltem, de a gerincmozgató izmok még most is sajognak kissé, meg hát 40 km evezés után nem jó érzés a seggednek, ha bármire le akarsz ülni. Ma egy gyerek rohamot kapott az utcán, a földön fetrengett és ordított, pánikszerűen, teli torokból. A járókelők egy helyben álltak és nézték. Egyetlen egy ember kapta elő a mobilját, ekkorra már én is csengettem a mentőszolgálatot. Kimentem, két kollégám is ott volt, két járókelővel együtt fogtam a gyereket, hogy ne rángatózzon annyira. Volt a zsebében egy bicska, azt kikaptam és félredobtam, mielőtt bármi baromságot tesz magával. A táskáját a feje alá húzták, oldalra fektették. A lábát fogtam, úgy rúgkapált, mint a disznó azon az ominózus disznóvágáson amin régebben voltam. Félúton az élet és a halál között, ugyebár. Ez a gyerek nem volt magánál. Mereven nézett felfelé, a szemgolyói kidülledtek. Csontsovány volt és a karja tele volt sebekkel, az egyik csuklóját már korábban bekötötték, alatta sebes volt a keze. Rettenetesen nézett ki, komolyan mondom, mint egy zombi. Olyan szigorú fejjel bámultam rá, miközben a lábát lefogtam a járdára, mint egy biztonsági őr a focimeccsen. Nyugodj le, itt vagyunk, mondtam neki. Fél decibelt halkult az üvöltése. Kijött a mentő. A gyerek addigra össze-vissza motyogott, levegőt is alig bírt venni, valakikhez beszélt, akik bizonyára csak az ő világában léteztek. Jöttek a mentősök. Te meg ki a geci vagy?! A zombi felnézett a mentősre. A mentős meg „kösz én is szeretlek, titeket aztán nem nehéz életben hagyni” hanghordozással azt felelte: a mentő. Visszasétáltam a boltba, de azért alaposan kezet mostam, mielőtt felszívok valami szintetikus port, ami a zombiról rám hullhatott. El akarok látogatni egy némaszobába és ott tölteni egy éjszakát, csak aludni, a néma csendben. Mindenféle interakciót kizárni. Vasárnap lesz az én némaszobám, mikor Előd teraszán a pesti fényeket fogom bámulni. Mostanában mikor Elődéknél berúgunk, mindig szóba kerülnek a nőügyek. És rájövök, hogy az ideális nő terén sokkal magasabbra tettem a lécet, mint eddig bármikor, ezért könnyen lehet, hogy felesleges vizslatnom a repertoárt, majd jön valaki holnap, vagy jövőre,vagy tíz év múlva, és kész, most így jobb, egyedül. Van a munka, és az írás. Az amire belül vágyom, a mozgókép, mutatja az utat, és ez bőven elég.