Egy napon úgy ébredtem, hogy filmet akarok rendezni. Nem tudom, hány éve és melyik nap volt ez, azt sem tudom, hogy pontosan ezt gondoltam-e. Az volt a nap, amikor rájöttem, hogy van valami amitől sosem lesz nyugtom. Az alkotásra való kényszert sokan ismerjük,sokaknak megmutatkozik sok formában. Nálam úgy mutatkozott be, hogy a jó filmek végén kimondtam magamban: én is akarok valamit csinálni. Hogyan lehet ezt megmagyarázni? Kell-e magyarázni egyáltalán? Valahányszor sétálok a nyugatinál és filmeseket vagy tévéseket látok, kamerával a kézben, zakatolnak a gondolataim. Egy pillanatra úgy érzem, hogy a saját házam téglája repül el mellettem. Nem közhelyes ez a gondolat, valóban úgy érzem egy kamera láttán, hogy közöm van hozzá, tartozni akarok hozzá, mi majd egyszer összefutunk, majd egy napon én is…
Az elmúlt fél évben sokat tűnődtem és sokat tanultam. Apám sokat segített, és azok is sokat segítettek, amiket nyújtott… Kerner, Echart Tolle… felfogtam hogy amiről azt gondoltam súlyos, annak valójában nincsen súlya. És a Bell-edzések fizikailag is kezdenek erre ráébreszteni. Amint nyolc kiló vas helyett már tizenkét kiló vasat lóbálsz a kezedben és mind a tíz ujjad fogóként feszül a fülére, utána pedig jön az emelés… ott érzed, hogy kézben tartasz valamit. És aztán elhatároztam, hogy kézbe veszem ezt a valamit, valami módon nekilátok a filmkészítésnek.
A filmírásról már korábban is tettem említést. Az a része rendben is van, a tanfolyamon rengeteg dolgot helyre raktak az agyamban és úgy érzem, már tudom, mi kell egy jó film megírásához. Elsőre a költségek jelentenek majd problémát, Neki is kezdtem. Jön a következő fázis: kell egy képrögzítő eszköz. És egy Canon gép lesz az. Vele fogom elkezdeni.
Miért írok erről? Így még mélyebbre vésődik a célunk. Van, aki leírja a céljait egy papírcetlire, és minden nap a zsebében hordja. Így lett bizonyos személyekből kormányzó, autóversenyzó, satöbbi. Ezt mindenkinek javaslom: ha van célod, írd le!
És milyen találó: ahhoz, hogy megszerezhessem a kamerát, írnom kell még sok-sok cikket. Sok munkára lesz szükség, de így, hogy tudom, mi vár a végén, egyáltalán nem érzek fáradtságot. Nyugalmat érzek, úgy érzem, hogy az életem egy vasgolyó, amit izzadva lóbálok, miközben egyre biztosabban lóbálom, egyre stabilabb állással…
Címke: munka
Nonstop önbizalom
Kaptam apumtól egy hangoskönyvet, most már azt is tudom, hogy kerner training infotermékéről van szó. Ez nem a reklám helye, de ezt a hangoskönyvet tényleg mindenkinek végig kéne hallgatnia. Több dolgot is magába foglal: hogyan legyünk sikeresek, hogyan gazdálkodjunk, hogyan használjuk ki hasznosan az időnket, hogyan legyünk pozitíval satöbbi. Úgy érzem, hasznos anyag volt és sokat javított a gondolkodásomon. Erősen ajánlott mindenkinek, aki elégedetlen a jelenlegi életével.
Ja, amúgy a Forgatókönyv írói tanfolyam második alkalma holnap lesz. Össze kellett írni 10 olyan filmet (előző bejegyzésben olvasható), amiket bármennyiszer meg tudnék nézni. Ezek jutottak eszembe. Leszögezem, igazából nincsenek kedvenc filmjeim. Vannak filmek, amiket csodálok, lenyűgöznek és elismerem őket, de kimondott kedvencem nincs. Hasonlóan állok a zenékhez is. Nem tudom, miért van ez. De nem is érdekes.
Súlyos vállsérülés
Egyszer csak megcsörrent a bolti telefon. Felhívott egy ember, hogy elköltözött és be szeretné állítani az új kecóban a házimoziját hogy minden jól szóljon, de súlyos vállműtétje volt, úgyhogy egyedül nem mer nekivágni. Kollégámmal a következő hétre meg is beszéltünk egy időpontot, a budai hegyoldalba mentünk, ahonnan nagyon jól lehet látni a 13. kerületi lakótelepeket. Mint sok élére állított cigarettás doboz, amiknek a színét már kiszívta a nap. Aztán ügyfelünkkel 7 órát beszéltünk meg, mi viszont kiértünk fél 7-re a helyszínre. Míg letettem a táskámat és a saját papucsos lábfejem izzadságát szagoltam, a munkatársam nekiállt kifejteni, hogy mi ezeknek a randa lakóházaknak az előnye, és hogy a szocializmus ezzel bélyegezte meg a várost hogy ilyen ronda paneleket építettek, meg minden.
Ügyfelünknek szép kis lakása volt, egy többemeletes ház padlásterébe költözött, de maga a szint simán lehetett 50-60 négyzetméter, plusz külső terasz heverőkkel és jacuzzival. A szoba közepén, az egyik mestergerendáról hinta lógott le. Nem is tudtam elképzelni, melyik lehet rosszabb, ha valaki hintázás közben lerepül észak felé és a családi húslevesben köt ki, aztán lehet venni új étkezőasztalt. Vagy dél felé landol, és a milliós bowers hangfalakat dönti fel, amik rádőlnek és szilánkosra törik a ránézésre is legalább százezres üveg-alumínium spectral készülékállványt. Kissé szégyelltem magam, mert a kemény kánikulában rendesen megizzadt a lábfejem és hát szandál nélkül ez érezhető is volt. Ügyfelünk volt olyan kedves és adott egy fehér, pihe-puha plüsspapucsot, ami nagyon kényelmes volt, csak kétszer jobban izzadt benne a lábam. Főleg, amikor levettük a tévét a falról. Lehetett vagy hatvan hüvelykes, szép kis samsung plazmatévé, egyedüli bibi az volt vele, hogy a samsung gyárilag mellékelt, infantilisan tervezett fali pogácsáira lett felakasztva. És hát a tévé visszaakasztása eltartott legalább öt percig, mindkét bicepszem bedurrant és csatakos lettem a verejtéktől, utána még negyed óráig remegő kézzel fűztem a hdmi kábeleket. De nem vagyok ám annyira puhány, ittam egy pohár vizet és már meg is száradt rajtam a verejték. Jött a következő móka, a mélysugárzó beállítása, szegény ládának új helyet kellett rögtönöznünk, mert elállta az útját két bazi nagy üvegtojásnak álcázott földre rakós dekor lámpa.
Végül csak meglettünk, egy egymilliós NAD végfok hajtotta a hangfalakat és azt kell mondjam, bitang jól szólt a rendszer, csak hát a méregdrága berendezés egy egyszerűcske WD médialejátszóról szólt. És ami azt illeti, a WD TV jó cucc, de ilyen drága vas sokkal, de sokkal jobban szólna egy Dune vagy Oppo vagy Pioneer vagy tudomisén milyen, komolyabb kategóriájú BD lejátszóval. De hát ügyfelünknek ez elnyerte a tetszését és nem is volt vele semmi gond. Bőségesen megjutalmazta segítségünket, így jókedvűen bandukoltunk lefelé a hegyoldalon, igaz, közben nem kíméltek a szúnyogok. Különös ember volt ez az ügyfél, lezser, de mégis volt tartása. Már nem emlékszem pontosan, mit és hogyan mondott, de ha jól rémlik az ország egyik legjobb motorversenyzője volt, csak aztán egy alkalommal túlhúzta a gázkart és repült egy nagyot. Törött bordái és egyebek mellett fel sem tűnt neki, hogy súlyos vállprobléma is kialakult. Két évvel később, orvosi ellenőrzés után vált világossá, hogy itt bizony azonnali műtétet kell csinálni, azóta is gyógytornára jár a pórul járt versenyző. Az a hintát azért kipróbáltam volna!
Kiállítunk
Tegnap és ma itt vagyunk a Bank Center Office Gadget kiállításon. Alig jönnek érdeklődők, úgyhogy egyelőre csak dumálunk a munkatársammal és zenét hallgatunk. Mellettünk itt van egy Ferrari szalon. Az egyik fekete Ferrari elején néhány percig eltűnődtem, hogyan lett rögzítve a krómozott paci, mert olyan, mint ha lebegne. Aztán oldalról lehetett látni, hogy a légbeömlő hátsó lemezéből kiáll egy pálcika és a lovacska arra van rögzítve. Nem is rossz, egy negyvenmilliós kocsitól!
Névnapomra Fanni meglepett egy Django DVD-vel, félig meg is néztük de aztán alvás lett mert fáradt voltam az egész napos semmittevéstől. Ma még ötig itt leszünk a Bank Centerben, aztán megyek fejhallgató teszt videót forgatni a munkatársamhoz. Ha már szóba kerültek a fejhallgatók, említést érdemel a Beyerdynamic DTX 501 p modell, mely nekem az egyik kedvencem. Az elmúlt másfél évben már több tucat fej-és fülhallgatót kipróbáltam, de a DTX 501 p az egyik személyes kedvencem. A maga ~17.000 Ft-os árcímkéjével nem egy drága mulatság ahhoz képest hogy milyen könnyű, kényelmes, és szépen is szól! Ja, és adnak mellé egy igen masszív védőtokot, hogy használaton kívül ne essen baja. Nagyon aranyos kis fejhallgató, ajánlom mindenkinek aki 20.000 HUF alatt szeretne olyan hangot magával vinni bárhova, amit sokszor még a 40.000 HUF feletti fejhallgatók is csak nagyon ritkán nyújtanak. Persze ezt nem verjük nagy dobra, mert nem szabad ócsárolnunk a konkurenciát. Ez a kis Beyer füles magában hordozza azt a karakterisztikát, aminek az 1924 óta fennálló osztrák cég a sikerét köszönheti. Vannak pici hiányosságai a mély-és magas tartományban, mégis amikor meghallod a hangszereket, és az énekeseket, el tudod hinni, hogy ezek létező zenészek voltak, amikor rögzítették a hangjukat. Nem vagyok elfogult, de tudok különbséget tenni jó és rossz hang között.
Árvíz meg minden
Szombaton az összes álló hangfalat fel kellett vinnünk a középső emeletre, nehogy bajuk essen az árvíztől. No nem mint ha a Duna elérne a Hegedűs Gyula utcáig, de egy túlnyomás okozta csőtörés igencsak elöntené az utcát. Szóval pakolásztunk, meg mellette a szokásos bolti teendőimet csináltam. Jövő héten ellátogatunk a Bank Centerbe, a B&W-t kell majd promótálnom, vagyis jobban mondva reklámoznom. 10-től d.u. 6-ig egy kollégámmal fogunk ácsorogni egy kis standon, ahol az arra járó érdeklődőknek meg kell mutatnunk hogy miért is király dolog egy 600 eurós iPod dokkoló hangrendszer, vagy egy 400 eurós számítógépes hangfalpár. Szkeptikusnak tűnök, de ez nem igaz, valójában lelkesen várom a keddet és a szerdát, mert már rég voltam nyilvánosság előtt és nem tudom, hogy képes leszek-e kezelni a helyzetet. Na mindegy, majd küldök képet ahogy fekete gatyában és ingben feszítek egy ilyen társaságában:
Nemsokára készen van a forgatókönyvhöz készített treatment. De inkább majd akkor szólok, ha tényleg elkészül. Amúgy az árvizes dologról eszembe jutott egy korábbi álmom, amikor Budapestet elöntötte a víz és az Annex falára emléktáblát tettek: ILYEN VOLT.
Egyre hatékonyabb vagyok
Ma reggel megint dugó volt. A solymári Auchannál beállt a forgalom és fél órán keresztül tötymörögtünk. Mire odaértem a bolthoz, már javában folyt a munka. Ma sem unatkoztunk. Ebédszünetben kirohantam a Norbi étkezdéjéhez, szerintem a környéken az a legjobb kajálda. Pulykaragut hoztam tőlük, krumplifőzelékkel. A főzeléket még kiegészítettem egy virslivel és egy fasírttal, de nem tudtam hogy a fasírt akkora lesz mint az öklöm. Nem baj, elfogyott minden. Annyira elszoktam az evezéstől, hogy a gerincem mentén alapos izomláz alakult ki.. két-három napnál persze ez sem tartott tovább, az úszás után meg szinte teljesen elmúlt. Legközelebb jövő héten megyek evezni, még nem tudom, kivel, de egyelőre kenuval hasítunk. Legalább egyszer megcélozzuk a megyeri hidat, az a római fürdőtől egész jó kis út, 3-4 óra alatt nyugodt tempóban kivitelezhető. Aztán ha már melegebb lesz, megint kajakba huppanunk. Az lesz majd az igazi, a valódi kihívás. Ma csak a kíváncsiság kedvéért megnéztem, milyen áron vesztegetnek egy „belépőszintű” egyszemélyes kajakot.. hát, 150 ezer Ft alatt nem nagyon találni. Aztán ehhez még hozzájön az evező.. na jó, azt hiszem, sokáig nem lesz saját csónakom, de ez nem is annyira tragédia. Elvégre ha kéthetente egyszer elmegyünk a római fürdőhöz és kibérlünk egy hajót, az árban nagyon baráti és még jól is szórakozunk. De ez most nem is annyira lényeg. A kajak technikai leírását olvasgatva találtam egy ilyen megfogalmazást: rekreációs célokra. Ezzel a szóval még nem találkoztam, miután rákerestem, egészen megtetszett. Azt hiszem, mostanában a „rekreáció” az, amivel engem beleértve a környezetem a legkevesebbet törődik. Rekreáció gyanánt hétvégénként megnézünk 1-2 filmet, meg heti 1-2 alkalommal eljárok úszni és ennyi. Ha tökéletesen kiegyensúlyozott életet élnénk, akkor valóban érvényesülne a „nyolcóramunka” rendszer, de valahogy nem ezt tapasztalom. Az ingázás és a folyamatos pluszmunkák azt eredményezik, hogy a „rekreáció” egyet jelent az alvással. Az ideális megoldás az lenne, ha minden reggel elmennék úszni, minden este megnéznék egy filmet, minden hétvégén eljárnánk evezni és minden nap gyakorolnék szájharmonikán. Ha jobban belegondolok… ez nem is annyira lehetetlen. Csak valahogy a fáradtságot kell kontrollálni. Van egy ismerősöm, a munkatársam, akit május 21-ikén fognak műteni. Kiveszik az epéjét. Epeköve lett a túl sok idegeskedés és a helytelen táplálkozás következtében. Látva az ő helyzetét, rájöttem, hogy ha nem akarok 1-2 évtized múlva idegroncsként gályázni, jobban teszem, ha a céljaimba kapaszkodok. Abból még sose volt bajom. Mindenkinek vannak céljai. Csak nem mindenki veszi őket komolyan.
Az udvariasság hatalma
Néha bejönnek olyan érdeklődők, akikről lerí, hogy nincs szükségük a segítségemre, max megkérik, hogy kísérjem el őket a termékig, ott aztán egymás közt pusmogva folytatják az eszmecserét. Én állok a sarokban és az a dolgom, hogy bekapcsoljam a rendszert, mondjam, hogy mi mennyibe kerül, magyarán az én véleményem, tudásom itt nem számít, és ha van véleményem, akkor biztos, hogy hazudok vagy nem tudok újat mondani. Ma is volt bent két srác, akikről lerítt, hogy nem tartanak rám igényt. Kicsit tartózkodóan is viselkedtek, persze amikor idegen embert látunk, természetes, hogy tartózkodóak vagyunk. Ott bujkált a mosoly a szájuk sarkában, ami elárulta, hogy nem vesznek komolyan. Néha magadra kell erőltetned az udvariasságot. Komolyan kell venned a másikat, hogy ő is komolyan vegyen téged. Elbeszélhettek egymás mellett, de akkor az illető vagy rossz szájízzel távozik, vagy ami még rosszabb, soha nem jön vissza vásárolni. Ma éreztem, hogy el fogom veszteni a potenciális ügyfeleimet. Tudták, hogy jó a cucc, és szándékoztak is vásárolni, de nem voltak meggyőzve. Amikor eladsz valamit, az is fontos, hogy hogyan adod el. Egy alkalommal nincs annyira jelentősége, de ha visszatérő vevőt akarsz szerezni, meg kell mutatnod, hogy van benned tisztelet és alázatosság. Nem tudtam komolyan venni ezt a két srácot, valahogy nem tudtam nekik mondani semmi olyat, ami pozitívan hatott volna rájuk. Aztán egy pillanatig elgondolkodtam és rájöttem, hogy ideje stratégiát váltani. Egy kis színjátékot vittem a dologba, Mark Levinsont kereszteztem Anthony Hopkins karakterével. Mark Levinson képes olyan szerénységgel és boldogsággal, szinte dadogva beszélni a termékeiről, mint ha egy diák lenne, és neked, mint tanárnak próbálna felelni. Anthony Hopkins pedig sokszor mély gondolatokat gyűr a mondatai elejére, ezért homlokát ráncolva mered előre, és csak a mondata végén néz rá arra, akihez beszél. Ezt a kettőt kereszteztem és egyszer csak mindkét srác néma csendben figyelte, amit mondok. A kábelek fontosságáról, a hangfal állvány hatékonyságáról. És nem csak fél füllel figyeltek, hanem koncentrált figyelemmel, egyenesen falták a szavaimat. Még meg is mutattam nekik, mi az a fluxus-ér, miért jó a banáncsatlakozó, stb. És mire felértünk, az árakról beszélni, átszellemülten bólogattak, és csöppet sem sokallták a 360.000 Ft-os végösszeget. Nem sokallták, mert tudták, hogy ez ennyibe kerül és azt is, hogy miért kerül ennyibe. Nagyon hálásak voltak és határozottan pozitív érzésekkel távoztak. Ilyenkor biztos lehetsz benne, hogy ők a vevőid lesznek, mert az udvariasságod ugródeszkaként hatott a gondolataikra. A bolti értékesítés ezért könnyű munka, persze mint mindenhol, itt is vannak nehézségek. De nem panaszkodhatok. Na megyek filmet nézni.
Tavasz előtti felesleg
Valahányszor leülök, hogy blogbejegyzést írjak, olyan érzésem van, mint ha felesleges dologra készülnék. Kavarognak a gondolataim és lenne mit írnom, abban viszont biztos vagyok, hogy nincs értelme leírni, ami az agyamban zajlik. Ez több dologhoz vezethet. Az egyik az, hogy becsukom a szövegszerkesztőt és inkább elkezdek cikket írni, mert annak legalább van haszna, vagy filmet nézek, mert talán annak is van haszna. Így aztán írtam már két cikket, féltucat híranyagot, elkezdtem fordítani az Arcam termékek leírását, de a blogomon egy árva karaktert nem tettem közzé. Most valami mégis arra késztetett, hogy írjak. És hogy ne cikket, munkát írjak, hanem csak egy sima blogbejegyzést. Szerintem még a legprofibb pszichológus sem tudná megmondani, miért jön az ihlet ennyire váratlanul. Elnézést, lehet, hogy rosszul fogalmazok… talán az ihlet nem ideillő kifejezés.
Ahhoz sem kellett ihlet, talán a hóvihar önmagában elég volt, amikor volt az a két héttel ezelőtti országos botrány. Tudod, amikor még az orbán is kocsiba ült és ezt feltöltötték a youtube-ra. Nem tudod? Mindegy, akkor már ketten vagyunk, akik szarnak a politikára. Na szóval amikor leesett az a nagy hó és a barátnőmmel úgy döntöttünk hogy elutazunk pestre régi barátokat látogatni, a busz elakadt félúton mert előttünk befordult egy Suzuki és elállta az utat. Öt percig álltunk, néhány kocsiból kiszálltak előttünk, hogy segíteni tudjanak a beragadt Swiften. Az a két-három ember nem volt elég, hogy másfél tonnát kitoljanak a fél méteres hóból. Mi persze csak vártunk. És végre, a kalauz felpattant és hátra nézett az utasközönségre. Erősen tört magyarral azt mondta, hogy aki férfi jöjjön mert különben estig itt maradunk!Aki férfi; rajtam kívül két srác volt még a buszon, szóval a kallerral együtt négyen lepattantunk a hóba hogy segítsünk a bajba jutott Suzukin. Jó érzés volt, hogy jótékonykodhatok, persze az pillanatnyilag eszembe se jutott, hogy bezzeg nekem eszembe nem jutott volna segíteni a szerencsétlenen. Talán azért mert én is magyar vagyok, és a véremben van, hogy kritizáljam ami történik, de tenni ne tegyek semmit a jó érdekében. A kalauz nem volt magyar. Talán ezért volt meg az a képessége, hogy összefogjon minket. Talán nem. De ahogy mondtam az előbb, engem nagyon nem érdekel a politika, szóval maradjunk annyiban, hogy sikerült eltolnunk a gépkocsit és akadálymentesen haladtunk tovább Budapest felé.
Aztán egy napon fejcsóválva konstatáltam, hogy már 84 kiló vagyok. Ennek ellenére tripla vaníliás süteményt és másnap dupla ebédet fogyasztottam, persze azért elmentem úszni is. Azt hiszem, itt az ideje újra elkezdeni kocogni. Az úszás önmagában kevés, heti egy alkalommal, mert inkább napi egy óra kéne ahhoz, hogy úgymond fit maradjak. Így is érzem, hogy hétről hétre erősödöm, csak közben a hasam meg a seggem is egyre nagyobb. Szóval mennem kell futni, mert már a munkatársaimnak is feltűnt hogy milyen pufi lettem. Még szerencse, hogy szeretek sportolni. Alig várom, hogy evezni menjünk például, a tavalyi nyárból picit hiányoltam, hogy egyszer sem ültünk csónakba, így aztán ezt most duplán be kell majd pótolni.
Miközben ezeket írom, szinte el is feledkeztem róla, hogy két hete felmondott az egyik kollégám. Ez azt jelenti, hogy eggyel kevesebben vagyunk és immár fájdalmasan szűk a létszám. Valaki kéne a boltba. De ki lenne az? Ki szeretne hifi boltban dolgozni? Ki szereti a hifit, a zenét? Remélem, találunk valakit. Addig is bejárok és az ügyfelekkel udvariaskodom napi 8 órában, a maradék kollégák legjobb tudások szerint segítenek, és mivel egész jól megy a bolt mostanában, az kell mondjam, hogy egész jól megy a sorunk. Van miből enni, ha úgy tetszik. Ezért lettem pufi. Most mást sajnos nem tudok írni, történnek dolgok, de összességében nincsen nagy újdonság. Vettem egy nadrágot, mert az előző szétszakadt. Nem azért mert híztam, hanem mert öreg nadrág volt. Az új gép amúgy csúcs szuper, a korábban kipostolt Jamo videót élvezet volt megcsinálni mert a videó szerkesztő program villám sebességgel végezte a dolgát. A forgatókönyvvel kapcsolatban csak annyit mondanék, hogy nem hagytam abba, rendszeresen dolgozok vele és napról napra egyre tisztábban van előttem a sztori. Már a treatmentet írom (igaz, csigatempóban), ami a teljes cselekmény 4 oldalas összefoglalása. Ezen kívül az összes jelenetet összeírtam kis papírkártyákra, hogy magam előtt lefektessem a történet szerkezetét. Nagyon jó dolog a forgatókönyvírás. Még jobban tetszik, mint a műszaki cikkek írása. Persze míg előbbi egyelőre álom, addigra utóbbiból tényleg meg van a mindennapi kenyérre való. Egyelőre ennyi. Köszönöm hogy elolvastál, gyere vissza máskor is, mutatok hamarosan egy jó videót!
1 hét múlva Amsterdam!
Egyik kollégám egész hétre szabadságra ment, úgyhogy ketten tartjuk a frontot. Ilyenkor szándékosan nyugodtan viselkedek, elhitetve magammal, hogy ezt a boltot két ember is lazán tudja csinálni. Végül is túléltük. Egy hét múlva indulunk Amszterdamba, a 2013-as ISE kiállításra. Két éjszakát leszünk távol, úgy néz ki, megint a Bulldog’s-ban szállunk meg. Már előre várom azokat a fantasztikus kajákat. Amszterdamban zseniális kajáldák vannak. Majd mutatok képeket itt a blogon, nem fogjátok elhinni. Szóval egyelőre ennyi. Olvasom Syd Field másik könyvét, Fanni meglepett egy korábbi kiadással, ami a Forgatókönyvírás alapjairól szól. Sok hasonlóság van a két könyv között, amit szüleimtől kaptam, az inkább a gyakorlati lépésekre van kiélezve, ez a címéből is egyértelművé válik. Amit most olvasok, az is nagyon jó, minden fejezet végére újabb és újabb ötleteim vannak. A karakterek életrajzát már elkezdtem, azonban a cselekmény kidolgozása még hátra van. Ezt a bizonyos Syd Field könyvet még kiolvasom, és utána elkezdem írni életem első forgatókönyvét. Furcsa érzés, ugyan lehet, hogy soha semmi nem lesz belőle, mármint lehet, hogy soha nem fogják leforgatni, én mégis bizakodva gondolok rá. Úgy gondolok a sztorimra, hogy biztos működőképes lesz és sokaknak tetszeni fog. Lesznek, akik pont azért kedvelik, mert izgalmas. Lesznek, akik pont azért kedvelik majd, mert futurisztikus. Lesznek, akik a szereplők miatt fogják majd kedvelni. Lesznek, akik utálni fogják. Egy biztos, nekem most csak azzal szabad foglalkoznom, hogy elkészüljön ez a forgatókönyv. Úgyhogy megyek olvasni.
Az utolsó projektoros TV
2006-ban gyártották le. Mai napig álldogált nálunk, végül rátalált egy vevő. Persze a műszaki berendezések az idő múlásával egyre értéktelenebbé válnak, mint ahogy ez a JVC projektoros TV is… azt viszont szerintem senki, még a főnökség se gondolta volna, hogy az eredet ár tizedéért adjuk el. Azért jó érzés volt végre „megszabadulni” ettől a hatalmas dögtől, jelenléte erősen demotiválta a cég dolgozóit még akkor is, ha ezt soha senki nem tette szóvá: valahol mindenki arra számított, hogy ez a termék itt fog megrohadni. Aztán mégis elkélt. azt hiszem, a bolti munkások egyetértenek azzal a ténnyel, hogy mindennek megvan a maga vevője. Legyen az bármi, jó vagy rossz áron, kicsi, nagy, modern, vagy régi – előbb vagy utóbb úgyis elviszik. Persze még az is fennáll, hogy a szívedhez nő, mert olyan régóta ott állt. Akkor még dekorációs célokat szolgálhat. 🙂 Megyek aludni. Finom volt a pezsgő. Megfogadtam, ha eladjunk, iszunk rá.