Furcsát álmodtam az éjjel, de már nem emlékszem pontosan. Annyi rémlik, hogy egy kínai emberke kölcsön kérte a hangfalaimat és egész évre kint felejtette őket a kertjében. Szegény kis jamóim meg teljesen szétmállottak a fagy és a háziállatok hatására. Amikor hajnalban felkeltem, meghökkenve azon hogy „szétmállottak a hangfalaim!”, megnyugvással jöttem rá hogy a két kicsi Jamo még mindig itt áll a szobában, a legapróbb karcolás nélkül. Nehezen sikerült visszaaludni, túl hamar szólalt meg az ébresztő, mint mindig. Azt hiszem, így télen ezzel sokan küzdenek – nem olyan, mint ha télen többet szeretnénk aludni? No mindegy. Ma megint rohangáltunk, mint pók a falon, de a kollégáimmal ügyesek voltunk és jó munkát végeztünk. A visegrádi utcában ebédeltem, a menü borzalmas volt és a délután folyamán négyszer kellett meglátogatnom a mellékhelyiséget. Aztán kirohantam az Ulpius házba, hogy megvegyem Fanninak a Szabadság Ötven Árnyalata-t, sikerült átnyújtanom neki nem sokkal később, mert már indult haza az iskolából. Nagyon örült neki, jó volt látni az örömöt az arcán. Aztán még a délután folyamán kirohantam a papír írószer üzletbe hogy vegyek a boltba számlatömböt, meg önátíró papírt. Ezen kívül nem nagyon történt más. Zárás után még Mátyással hangfalat szereltünk. Ez abból állt, hogy Mátyás kicserélte a hangszórókat, én meg lecsomagoltam őket. Kissé haszontalannak éreztem magam, de ez részletkérdés, még sose láttam 685-öst belülről – nem mint ha érdekfeszítő látvány lenne, de a szakmai tapasztalatot sosem vetik meg. Mátyás nagyjából a mentorom, sok hasznos dolgot tanultam tőle és gyakran beszélgetünk mindenfélékről. Előfordul, hogy bedobunk egy sört a nap végén, kvázi elégtételként a bolti teendők után. Ő mindig 1895-ös Soproni-t iszik, én meg barna prágait. Régebben, heti egy alkalommal még a cigarettából is kértem egy szálat, jól esett alkalmanként elpöfékelni – lassan fél éve azonban már egy slukkot sem szívtam. Szóval a mai nap úgy telt, mint az összes többi nap, egy apróságot kivéve: ma mikor rápillantottam az órára, 12:12:12-kor, tudtam, hogy kívánnom kell valamit. Hát kívántam. Nem tudom, hogy érvényét veszti-e ha ide leírom, ezért nézzétek el, kedves olvasók, hogy nem árulom el, amit kívántam. Nem árulom el, mert már sokszor kívántam ugyanezt és nagyon bízom benne, hogy valóra fog válni. Vagyis…reménykedem. Ez talán megfelelőbb szó. Függetlenül a nevetséges kívánságomtól, nem ártana elmenni korcsolyázni. Hiányzik a jégkorcsolya.
Címke: munka
Soul by Ludacris? Kipróbáltam.
Piacra kerülése óta nagy port kavart a Beats mint fejhallgató márka, több cég (vagy személy) is azon van, hogy hasonlóan Dr. Dre vállalatához, egy hasonló koncepcióval sikert érjen el. Ez néha sikerül, néha nem. Rengeteg fejhallgatóval találkoztam idén és a Beats csak egy szelet volt a tortából, de meg kell hagyni, Dr. Dre emberei nagyon egyedi világban vonultatják fel magát a „fejhallgatót”, nem a megszokott formában és nem a megszokott hangzással. Persze egyesek jogosan titulálják gyengének a Beats modellek hangját. Mármint az árukhoz képest. Ha valaki jobb hangot keres, még gondolkozhat a Soul by Ludacris márkával, igaz, amiket a Soul-tól kipróbáltam (SL 150 és SL 300) jóval gyengébb minőségűek, összeszerelésileg. Többen is véleményezték már Ludacris füleseit, köztük a YouTube-on fejhallgatós guruként ismertté vált hawaii-pólós úriember:
Nagyjából megfogalmazta a lényeget. Az SL 150 igazi divatfüles lett, az átlagosnál jobb hanggal, bár én inkább úgy fogalmaznék, hogy a „szükséges hitelességből” többet nyújt, mint riválisa, a Solo HD. Más kérdés, hogy ha nem fontos a csillogós, vaskos és vastagon párnázott kivitel, kevesebb pénzből is meg lehet kapni ugyanezt a hangzást. De azért érezni, hogy merre halad a fejhallgatós piac. Ruházatként, ékszerként tekinthetünk a fülesre. Nem csupán műszaki eszköz, optikailag is folyamatosan fejlődik… no mindegy. Hamarosan kész a videó, addig is dolgozunk a következő felvételen, ami a szokásostól eltérő lesz, mert ezúttal nem egyedül fogok kamera elé állni, immár ketten leszünk…
Csendes nap ez a mai…
Még nem próbálkoztam török kávéval. A csésze alján lapuló, másfél centis zacc váratlanul ért. Maradok a munkahelyi arabicánál. Azzal amúgy sincs semmi baj. Jön a tél. Egyre hidegebb és hidegebb minden. Nem tudok rá magyarázatot, de valamiért télen érzem a legjobban magam. Lehet, hogy a felmenőim északiak voltak. Jegesmedvék. Eszkimók. Ahogy állok a járda sarkán, várva hogy zöldre váltson, elbámulok a körúton. Ma nem felejtettem otthon a szemüvegem és nem csak annyi a meggyőződésem, hogy a 4-6os villamos sárga. Látom az út repedéseit is. Mint ha sebek volnának. A munkahelyem nem sebekkel, hanem hólyagokkal van környékezve. Kis puffancsok az aszfaltban. Persze ez még teljesen kulturált környék. Eltekintve a hétfő reggelektől, olyankor nekünk is kijár az éjjeli vandálok életéből. Húgyfoltok. Egyszer valaki odaürített a járda elé és ráparkolt egy hatszázas Mercédesz. Egész nap ha kinyílt a bolt ajtaja, ömlött be a tömény és szúrós szag. Pesten nem kell fizetni a nyilvános vécéért, a parkolásért viszont súlyos büntetés jár. Már ha elfelejtettél parkolójegyet váltani. Míg ilyen gondolatok járnak a fejemben, végre zöldre vált a lámpa. A zebra csíkjai némák. A villamos alatt dübörög a körút, pedig a kombínó balerinás egyenletességgel suhan át mindenen. De a környezetet megrezegteti. Tapsol a föld e produkció láttán. Én meg köhögöm ki a kávézaccot. Télen kabát alá bújtatom a szétszórtságomat. Nem felejthetem otthon a sálat, különben a torkom bánja. Ugyanakkor borotválkoznom is kell, mert a sál olyan anyagú, ami beleakad a borostába. És minden lépésnél bogáncs lesz az álladból. Szóval télen próbálok összeszedettebb lenni, persze ez ritkán sikerül. Szörnyen szétszórt vagyok, ébredek rá, mikor sokadjára futok a buszhoz. Régen minden nap futottam a buszhoz. Közben gyönyörködtem a napkeltében. Ma nem futok, csak sietek. Ezért néha le is késem a kiszemelt járatomat, kétszer-háromszor egy évben. Nem baj, a munka megvár. Különös álmaim vannak mostanában. Régi osztálytársaimmal beszélgetek, kötetlenül, mindenféléről. Közben olyan helyeken elmélkedünk, melyek nem is léteznek. Mostanában szinte csak olyan helyekről álmodok, melyek nem is léteznek. Egyszer álmodtam egy mocsarárról is, melyet fűzfák borítottak be. Ennek a mocsárnak üvegház volt a közepén. És én oda tartottam, találkozóm volt egy tucat ismerősömmel. De ha most visszaemlékszem, egyikük arca sem ismerős. Végre átértem a zebrán. Olyan hideg van, hogy már nem szunyókálnak hajléktalanok a színház előtt. A körülöttem lévő emberek arca pengeéles szemüvegemen keresztül, mégis dementorként suhannak el. Beérek a boltba. Ismerős levegőt szippantasz be, amikor a munkahelyedre érsz. Ismerős hangokat is hallasz, minden ugyanaz, de ma csend van. Becsukom az ajtót magam mögött. Fent a főnök a szeme sarkából lenéz, aztán folytatja eszmecseréjét a cimboráival. Közben a grafikus kolléga tüsszent a galéria végében, a hátsó irodából. Én meg nekiállok zongorázni a billentyűzettel, hogy a napi nyolc óra azért mégis csak eredményesen teljen. Jobb lenne direktori székben ücsörögni, szórni az utasításokat és feszülten, homlokomat törölgetve figyelni a végeredményt, semmint hogy itt ácsorogjak megint és megint, a monitorba görnyedve. Jobb lenne kameraállásokról, storyboardokról, szekvenciákról és karakterekről, valamint effektusokról és mimikáról beszélni, semmint hogy a főnök megint megkérdezze a nap végén: „volt valami?” Válaszolnék én anélkül is, hogy megkérdezi. Így viszont, hogy megkérdezi, bekövetkezik egy másik rossz szokásom. Már azon kívül, hogy szétszórt vagyok. Gyakran nem merek a sarkamra állni. Gyakran gyáva vagyok. Pedig jobb lenne azt mondani, hogy nem volt semmi és elhúzom a belem a filmes suliba, semmint hogy szerényen és udvariasan csóválni a fejem. Persze ahhoz a sulihoz még rengeteg pénz kéne. Úgyhogy bevállalom a pluszmunkát. Írok.
Behavazva, avagy nyakunkon a Hi-Fi szezon
Ma reggel találkoztam édesapámmal. Épp jegyet vett a metróra, ugyanakkor ért oda a vonatom és együtt mentünk pár megállót. Aztán kezdődött a „munka”. Bár nevezhetnénk inkább stressz-terápiának is. Küzdened kell nyolc órán keresztül a nyugalomért. Pedig aggodalomra semmi ok. Mégis olyan érzésed van, mint ha a kollégáid sugároznák az idegességet. De nem szabad, hogy engedd, hogy átszálljon rád ez az állapot. Ugyanúgy meg kell őrizni a nyugalmad, ha olyan ügyfél lép be az ajtón, akiről nagyon jól tudod, hogy nem fog venni semmit. Soha. Úgy értem, vannak olyan emberek, akik nem vásárlás, csupán kedvtelés, időtöltés céljából mennek be egy boltba. Ma ilyenek látogattak meg. Rendszerint, úgy kéthavonta benéznek és belehallgatnak ebbe-abba, aztán széles mosollyal elköszönnek. Átadsz minden információt. Udvarias vagy. De nem tudsz eladni nekik. Ők nem azért jönnek. Eközben jön valaki, aki viszont venni akar. Te lent a pincében szivatod magad két naplopóval, közben a nagy hal rád vár hogy végre megírd neki a számlát. Így megy ez nálunk. Aztán ha megírtad a számlát, még vannak apró bakik, melyek igazából csak a helytelen időzítés velejárói. Ilyenkor is mindenki be-stresszel. Nem baj, mentor-kollégám érdemes gondolattal zárta ezt le: ilyenkor nem azon kell idegeskedni hogy mi nem jött össze, hanem ügyesen megoldani a problémát. Megoldottuk és szép kis üzlet lett belőle. Persze ilyenkor nem dicsérnek meg. Elvégre nem történt semmi, csak írtál egy számlát, előtte volt néhány órás szaktanácsadás, e-mailezés, jópofizás. Az ilyesmiért nálunk még nem jár dicséret. Olyasmiért viszont igen, ha az imént leírtakat elváráson felüli módon viszed végre. Mondjuk az elvárt összeg (vagy éppen az évi kereseted) kétszeresét, háromszorosát termeled. Vagy netán, valami olyat viszel véghez, ami nem is része a munkaköri teendődnek, de mivel van időd, megcsinálod. Anélkül, hogy ez másnak egy fillérnyi pluszt jelentene. Így megy ez. A kereskedelemben, mint sok más területen, könnyű préda vagy, ha nem te állsz legfelül. Ettől függetlenül ennek a munkának is megvan a maga szépsége. Jó dolog foglalkozni az emberekkel. Megismerni új embereket, segíteni másoknak választani két jó közül a jobbik jót. Jó dolog maga a zene és hogy csúcsminőségben hallhatsz bármilyen zenéket napi nyolc órában. Sokkal rosszabb munkák is léteznek. Úgyhogy inkább dolgozok és mellette szövögetek tovább álmokat, terveket és már csak pár oldal van hátra Syd Field könyvéből.
Dolgos hét
Ahogy érkezik a szezon, hatványozódnak a tennivalók. Tegnap éjfélre értem haza, fél 1-kor dőltem az ágyba. Ma reggel Fannival bejöttem Pestre, de megint éjfélre fogok hazaérni. Sokat ügyetlenkedtünk a Sennheiser Momentum-ról készülő videóval, de megérte szenvedni, mert jó lesz…remélhetőleg. Bár még szoknom kell azt, hogy rizsázok a kamera előtt. Mondom ami eszembe jut, és hirtelen megállok mert rájövök, hogy amit az imént kinyögtem, baromság.És tizenötször újra kell venni ugyanazt a vágást, pedig csak néhány mondatot kéne… huh. Sebaj, gyakorlat teszi a mestert. Hétvégék kiugrunk Leányfalura, meglátogatni szüleimet s húgaimat. Már csaknem egy hónapja nem jártam kint, úgyhogy ideje már. Jó néha kinézni. Huh, mielőtt elfelejteném – megvan a Netbook! Végreeeee! Most már a vonaton is tudok jegyzetelni, cikket írni. Azt hiszem, sikerült átlépnem egy korlátot, amivel már évek óta próbálkoztam. Nem csak arról van szó, hogy még életemben nem adtam ki ennyi pénzt egy dologra. Hanem arról, hogy olyasmibe fektettem be, amivel tovább tudom gyarapítani munkám gyümölcsét. És alkotni, írni tudok, mikor napi három órát kell leutazni. Nem a munkahelyen suttyomban, vagy otthon, mikor annyi minden mást is lehetne tenni…. hah! Remek. Nagyon örülök, habár a pénzem jelentős részét elköltöttem. Így sok időm felszabadul és kevésbé érzek feleslegességet. Most megyek… el kell érnem a 22:20-as vonatot. Mielőtt elfelejtem! Ajánlom mindenkinek a „Nagy Lebowski” c. filmet, fergeteges! Rég nem nevettem ennyit egy filmen, egyszerűen frenetikus, hatalmas poénok vannak benne. Nem elcsépelt amerikai humor, hanem valami egészen egyedi. Erősen ajánlom, könnyedén feldobhatja szürke estédet!
Aztán miután e sorokat leírtam, lecsuktam a Neti fedelét és kimentünk az iroda teraszára. Ott felhörpintettem a maradék zöld teát és megcsörrent a telefonom, Fanni volt az. Kérdezte, hogy ugye nem felejtettem el kinyomtatni a dokumentumokat? Itt kicsit összeszorult a torkom, mivel a napi tennivalók mellett háttérbe szorult a mikrobiológia printelése. Nem kaptam emlékeztetést sem e-mailben, sem sms-ben, egész nap güriztem, ettől függetlenül megsértődött és kijelentette, hogy engem mostantól semmire sem fog megkérni – legalább ebben biztos lehet. Persze most, hogy itt ülök a vonaton, mondanom se kell, a táskámban ropog az a bizonyos tizenöt oldal – sikerült kinyomtatni. Kíváncsi vagyok, milyen arcot vág, amikor elé tolom a felejtettnek hitt tennivalót. Mert hát engem semmire se lehet megkérni. Mégis, mikor tenni akarok, és izzadtan futok keresztül az utcán, autókat kerülgetve, én nem érzem magamról, hogy valamit rosszul csinálnék. Nem tartok mindent észben. Többet kéne használnom a határidőnaplómat, vettem egyet, csak ott hever az asztal sarkán. Igen… ez lesz a megoldás.
Más: korábban említettem ezt a bizonyos forgatókönyvet. Az igazság az, hogy a „Majd Jövök” sztoriját írom. Az eleje már egyszer elkészült, igaz, annak két éve. A végét pedig megálmodtam. Ha rendszeresen látogatod a blogom, tudod, miről beszélek: egyszer volt egy fura álmom és mikor felkeltem, tudtam, hogy ez a pillanat, amit ébredés előtt átéltem, egy történetem vége lesz. Sok történetet szeretnék leírni, de a munka, a pihenés mellett csak napi egy oldalakra marad idő – persze így is kijön egy év alatt egy 300 oldalas munka. Aztán mikor teljesen kész leszek a forgatókönyvvel, átfutok rajta még egyszer és kinyomtatom, meg valahogy csináltatok hozzá keménykötést, hogy a polcomon sötétlő hasáb ne feledtesse el velem sosem: nekem filmkészítéssel kéne foglalkoznom.
Pár éve megfogalmazódott bennem, hogy filmrendező akarok lenni. Valahogy, porba fingó magyar kispolgárként ez rendkívül távoli, megfoghatatlan célnak tűnik. Mégis, ahogy megy előre az élet és én is egyre előrébb érzem magam, egyre kevésbé tűnik lehetetlennek, csak a tapasztalatok alatt kialakuló érzés erősödik. Egy utasítás, mely évek óta egyre erősebben lüktet a fülemben, de olyan halkan, hogy gyakran összetéveszthető a sima vérkeringés hangjával. És ez a hang azt mondja folyamatosan: Csinálni kell! Csinálni kell! Teljesen mindegy, ki mit mond, csinálni kell, amit szeretnél, amit véghez szeretnél vinni. Ezt már sokan megállapították, kis-és nagy emberek egyaránt, hogy ha valamit megfontoltan, komoly erőfeszítéssel végigcsinálsz, annak meglesz a gyümölcse. Nagyon sok dolgot köszönhetek szüleimnek. Ők indítottak utamra. Tőlük tanultam nagyon sok olyan dolgot, amit tudatomon kívül is hasznosítok életem során. Édesapám törekvéseit, eredményeit látva azt látom, hogy a hozzám közel tartozóknak is sikerülhet az, amit nagyon szeretnének. Nekem miért ne sikerülne? Miért ne foglakozhatnék filmkészítéssel? Rengeteg ötletem van. Némelyiket már taknyosként tisztám láttam magam előtt – de jó filmet lehetne ebből csinálni! – és mai napig fejemben motoszkálnak ezek az ötletek.
Általános iskola 6.-7. osztályos lehettem, mikor kifundáltam egy sztorit. Jobban mondva nem én voltam az egyetlen ötletgazda, de a sztori levezetését én vittem véghez. Akkoriban volt egy Csongor nevű osztálytársam, akivel jó haverok voltunk. Régi barátaim jól ismerik Csongort, érdekes figura volt, középiskolás korunkra elváltak útjaink. A lényeg, hogy Csongorral gyakran nekiálltunk fantáziálni óraközti szünetekben. Figyeltük a tanárokat, a diákokat, poénkodtunk, nevettünk, kifiguráztuk kedvenc vagy épp legkevésbé kedvelt oktatóinkat. Például a kémiatanártól herótot kaptunk. Elviselhetetlen nőszemély volt, egy szociopata benyomását keltette! Lassan, vontatottan, karistoló, kellemetlen hideg és metsző hangon beszélt, mely egy robot macska nyekergésére hasonlított leginkább. Csongorral gyakran nekiálltunk elképzeléseket, minitörténeteket gyártani. Volt, hogy együtt rajzoltunk, kedvenc Fantasy figuráinkat vagy játékhőseinket vetettük papírra. Aztán valamikor, valahogy arra gondoltunk, kéne írni egy horror-szerű regényt, ami rólunk szól. Egész pontosan alternatív énjeinkről. A sztori főszereplői mi lennénk, beleértve haveri társaságunkat. Mai napig legjobb barátaimat, a Pózna ikreket is beleszőttem az eseményekbe. Balázs, Sanyi, sőt, még a bátyám is belekerült a képzeletbeli rémhistóriába. Miről szólt a dolog? Röviden arról, hogy az iskolában mindegyik tanár minket akar kinyírni. A pedagógus külső csupán látszat volt, e felnőtteket különös átok szállta meg, s valójában nem emberek, hanem démoni jelenések voltak. Nehezen lehetett csak sebezni őket, ők, mégis könnyedén árthattak nekünk, természetfeletti képességeik miatt. Mindegyik tanárunknak kiemeltük fő tevékenységét, munkakörét, és ehhez mérten „feltunningoltuk” ördögi képességekkel. A sztori szerint Leányfalut különös burok fedi és mérgező gázok terjengenek a burkon belül. Felnőtt szervezet nem tud ellenállni ezeknek a méreganyagoknak, fiatal, serdülő vagy gyermek test viszont ellenállást mutat. Magyarul, ha elég fiatal vagy hozzá, nem fog megölni, amit belélegzel, viszont függővé tesz a „mérgezett légkör”. Ha kimész a burokból és újra normális oxigént szívsz, azonnal meghalsz. Szóval ilyesfajta problémák miatt, Csongorral és többi társammal a burokban rekedek és fel kell, hogy vegyük a harcot a démoni jelenésekkel. Ez még nagyon korai agyszüleményem volt, ezért helyenként komolytalan brutalitást adtam neki. Mikor arra került sor, hogy megírom a teljes regényt, talán az ötvenedik oldalig sikerült eljutni, aztán a munka félbemaradt. Valami történt a számítógépemmel, leformázódott, vagy ilyesmi, a fájl elveszett. Azóta nem is gondoltam rá, hogy befejezzem a sztorit, pedig itt van a fejemben. Azóta rájöttem, hogy nekem nem valóak a véres, horrorisztikus motívumok. Persze, az izgalmas cselekményt mindig is díjaztam, de ugyanakkor az érzelmek és a komikum is fontosak számomra. A jelenleg elkezdett forgatókönyv valami ilyesmi: izgalom, de csak fokozódó mértékben. Érzelmek, de lehetőleg ne mosson el mindent a nyálzivatar! És egy csipet komédia. Szeretek nevetni és nevettetni, de nem vagyok született bohóc, nem tudom, hogyan kell egyértelműen humorosat alkotni. De néha akarva akaratlanul is kisiklik a kezemből egy apró poén-pamacs, és ezeket úgy érzem, ha van rá lehetőség, be kell vetni. Ezektől színesebbé válik a munka. Nagyon szeretném végre befejezni a „Majd jövök”-öt. Kíváncsi vagyok, mit gondolnának mások róla. Minden bizonnyal, ha lenne rá alkalmam, megfilmesíteném. Persze, először a „Tűnés!” kerülne rivaldafénybe, mivel az már egy kész sztori, 100 oldal A4 méretben és teljes értékű krimi. Aztán függetlenül a „Tűnés” által kialakított visszhangtól, debütálna mihamarabb a „Majd Jövök” is, mivel utóbbi teljesen más műfaj. Kaland-féleség. Vagy nem tudom. Majd megmutatom. Majd jön. 🙂
80,5
Ennyit mutatott a mérleg, mikor legutóbb megmértem magam, short-póló szerkóban. Ami azt jelenti, hogy tavaly óta 3,5 vagy inkább 4 kilót szedtem fel. Közben viszont rendszeresen mozgok, van, hogy a pályára megyek futni, van, hogy a strandra megyünk ki Fannival, mint ma is, ilyenkor egy óra folyamatos úszás az alap. Érdekesen telt a hét. Végre munka is volt. Berényi M. úgy döntött, megveszi a sztereó rendszerét közel egymillióért, viszont megkért, hogy ugorjunk ki a motyóval mert ő egyedül nem tudja a harmadikra felvinni a húszkilós hangsugárzókat, no meg össze is kéne kötni az egész rendszert. Ki is mentünk, izzadtunk megállás nélkül, még a gatyám is átázott, de megérte, egyrészt mert Berényi M. még másnap is visszajött hálálkodni meg vásárolni plusz egy összekötő kábelt, ráadásul megfizette a segítségünket. Habár utóbbira nem számítottam, és eleinte megpróbáltam elutasítani. Gondoltam majd Ricinek kifizeti a fuvarköltséget, de kollégám hajthatatlanul rázta a fejét hogy ő ezt nem pénzért vállaltra hanem csak a munkáját végzi, én hasonlót mondtam, ettől függetlenül az ügyfél makacsul tartotta előttem a bankjegyeket, hogy vegyem el, mert ő azt akarja, és egyébként is, rengeteget segítettem neki még a boltban is. Végül hebegve, dadogva átvettem a pénzt és ezzel meglett oldva a napi ebéd, a hétvégi strandolás valamint a csavarhúzókészlet vásárlás kérdése. Kár, hogy nincs több ilyen kultúrált, rendes, nyugodt és lojális ügyfél. Mert nem csak az eladónak kell lojálisnak lennie, persze ezt sokan nem veszik figyelembe. Azt sem értem, hogy rendszerint ügyvédek, logisztikával foglalkozó ügyvezető igazgatók, fogorvosok, gyógyszerészek úgy jönnek be a boltba, hogy tosznak pénzt dobni a parkolóórába. Miközben mutatom neki a félmilliós házimozi rendszert, azt hiszem röhögőgörcsöt kapok mindjárt, mert egyszer csak felpattan, és kirohan az utcára megnézni, ugye nem büntették meg? Ilyen a hozzánk járó gazdagok 80-90%-a. csak a rajta lévő ruha összértéke többszöröse a saját havi keresetemnek, az autójából házat lehetne venni, de nem képes 200 forint parkolópénzt bedobni. Ha már pofátlanul drága kocsival jött, óhatatlanul befigyel a volán mögött egy-egy ártatlanul derengő, kék mozgássérült matrica. Szegény gazdagok olyan sanyarú sorsot kapnak, a pénzes puttony súlya alatt megsérül a gerincük, ezért jár is nekik ez a kis kék lap. Persze a tartásukon úgy tűnik, vagy nagyon jól leplezik belső fájdalmukat, vagy a gerincműtét már megtörtént. Vagy egyszerűen csak ilyen a világ. Ettől eltekintve még annyit akartam mondani hogy ma végre egy napot pihenek (bár este meg kéne írni a pozsonyi sajtótájékoztató cikket), holnap meg újra irány a mókuskerék. Így aztán ha valaki akár nyomi matricával, akár anélkül be akar látogatni az annexba és akar trécselni, jövő hét hétfőtől péntekig megteheti. A golfüzletben páváskodó féltucat vietnami vásárló csak része a dekorációnak. Uh de meleg van! Múlt héten túlmelegedett a PC-m vagy nem tudom, aztán két napig nem lehetett bekapcsolni mert úgy visított a csipogója mint ha kipurcant volna a proci vagy tudomisén. Most épp arról írok szóval kis zajosketrecem átvészelte a 33 fokos szobahőmérsékletet is… csak nem szabad nyáron Half Life-ozni vele! 😀
Sok a munka, kevés az igazság
Néha azon kapom magam, hogy nagyon magyarul viselkedek. A magyarokra jellemző, hogy mindent előszeretettel kritizálnak. Képesek még egy porszembe is belekötni, a kritizálást gyakran felcserélik a mentegetőzéssel, magyarázattal, de még a bocsánatkéréssel is. Valamelyik nap azt vettem észre, hogy sopánkodom, amiért ennyire sok munkám van és nincs szabadidőm. Aztán amikor ezen tovább gondolkoztam, rájöttem, hogy jobb lesz, ha kussolok, mert van, akinek még kenyérre se telik. És nem feltétlen a nyugati aluljáró beszívott, piás csöveseire gondolok, hanem értelmes, pórul járt emberekre, akiknek hirtelen megrongálódott az egzisztenciája. Szóval dolgozok, egyrészt mert szeretem is, amit csinálok, másrészt meg herótot kapok azoktól, akik egész nap csak a fenekükön ülve gubbasztanak, és azt szajkózzák, hogy mi nem jó, és minek hogyan kéne lennie. Néha még a legközhelyesebb filmekben is találkozunk nagy igazságokkal, csak nem gondolkozunk el rajtuk, annyira az arcunkba vágják őket. Erre az egyik legjobb példa, mikor talán a Batman egyik részében Bruce-nak mondja a csaj, hogy nem az vagy, amit mondasz, hanem amit csinálsz, nem a szavaid, hanem a tetteid számítanak. ÉS milyen igaz! És mekkora poén, hogy még így se történik több annál, mint hogy „magyarkodom”, hiszen itt ülök egy számítógép mögött és azokat kritizálom, akik kritizálnak, tehát végeredményben most ugyanazt csinálom amit ők! Te jó ég. Sok volt a reggeli kávé. 😀 Na de tényleg akinek van munkája, velem együtt, ne sajnálkozzon meg ne stresszelje magát, mert az semmire nem vezet. Édesapám előadásán hallottam egy nagyon jó gondolatot, nagyjából az volt a lényege, hogy ha megoldást keresünk egy problémára, gyakran emberi természetünknél fogva leragadunk az első opciónál. És ha az első opció nem valósítható meg, bepánikolunk. Hogyan kerülhető ez ki? Egyazon probléma megoldásához több lehetőséget kell keresni. És akkor nyerünk. Most viszont megyek dolgozni.
Változnak a dolgok
A májusi PCWorld után megvettem a júniusi lapszámot is, erre már évek óta nem volt példa, hogy egymás után két példányt vegyek. Új főszerkesztő lett, ezúttal nő, ami egy IT magazinnál (legalább is Magyarországon) még nem megszokott. Viszont újra jópofa a videós melléklet, bár az újságírók gyakran elég lámán beszélnek. Nem mint ha én halál nyugodt lennék egy kamera előtt állva. Viszont kitűnő ellenpélda, ahogy Farkas Gergely minden egyes alkalommal motyog, most is azt teszi, szinte megalszik a tej a szájában, miközben magyaráz az éppen aktuális, tajvani gyártó által tömeg gyártott táblagépről.. aztán egyszer csak miszlikbe töri, de teljesen póker arccal! Olcsó, ergo nem strapabíró, tetszik érteni? Ez jó, végre van egy kis lendület. Végre a munkahelyemen is van némi „lendület”. Csörög a telefon meg nyílik az ajtó. Talán többen jöttek be az elmúlt egy hétben, mint egész májusban. Néha megállok a tükör előtt és megpróbálok visszaemlékezni arra az arcra, ami még három éve volt a fejemen, friss pályakezdőként. Mint ha nem is én lettem volna? Nem, most is pontosan azt az arcot látom, csak alkalmanként gondterheltebb, tapasztaltabb kifejezéssel. Egyébként Dorogon egész jó uszoda van, kábé öt perc sétálva a lakástól. Igaz, a medence feleakkora mint Leányfalun, de most rossz idő volt és egyedül úsztam benne, ami kimondottan jó fíling volt.
Munkahelyem szerény részlete
