Ahogy érkezik a szezon, hatványozódnak a tennivalók. Tegnap éjfélre értem haza, fél 1-kor dőltem az ágyba. Ma reggel Fannival bejöttem Pestre, de megint éjfélre fogok hazaérni. Sokat ügyetlenkedtünk a Sennheiser Momentum-ról készülő videóval, de megérte szenvedni, mert jó lesz…remélhetőleg. Bár még szoknom kell azt, hogy rizsázok a kamera előtt. Mondom ami eszembe jut, és hirtelen megállok mert rájövök, hogy amit az imént kinyögtem, baromság.És tizenötször újra kell venni ugyanazt a vágást, pedig csak néhány mondatot kéne… huh. Sebaj, gyakorlat teszi a mestert. Hétvégék kiugrunk Leányfalura, meglátogatni szüleimet s húgaimat. Már csaknem egy hónapja nem jártam kint, úgyhogy ideje már. Jó néha kinézni. Huh, mielőtt elfelejteném – megvan a Netbook! Végreeeee! Most már a vonaton is tudok jegyzetelni, cikket írni. Azt hiszem, sikerült átlépnem egy korlátot, amivel már évek óta próbálkoztam. Nem csak arról van szó, hogy még életemben nem adtam ki ennyi pénzt egy dologra. Hanem arról, hogy olyasmibe fektettem be, amivel tovább tudom gyarapítani munkám gyümölcsét. És alkotni, írni tudok, mikor napi három órát kell leutazni. Nem a munkahelyen suttyomban, vagy otthon, mikor annyi minden mást is lehetne tenni…. hah! Remek. Nagyon örülök, habár a pénzem jelentős részét elköltöttem. Így sok időm felszabadul és kevésbé érzek feleslegességet. Most megyek… el kell érnem a 22:20-as vonatot. Mielőtt elfelejtem! Ajánlom mindenkinek a „Nagy Lebowski” c. filmet, fergeteges! Rég nem nevettem ennyit egy filmen, egyszerűen frenetikus, hatalmas poénok vannak benne. Nem elcsépelt amerikai humor, hanem valami egészen egyedi. Erősen ajánlom, könnyedén feldobhatja szürke estédet!
Aztán miután e sorokat leírtam, lecsuktam a Neti fedelét és kimentünk az iroda teraszára. Ott felhörpintettem a maradék zöld teát és megcsörrent a telefonom, Fanni volt az. Kérdezte, hogy ugye nem felejtettem el kinyomtatni a dokumentumokat? Itt kicsit összeszorult a torkom, mivel a napi tennivalók mellett háttérbe szorult a mikrobiológia printelése. Nem kaptam emlékeztetést sem e-mailben, sem sms-ben, egész nap güriztem, ettől függetlenül megsértődött és kijelentette, hogy engem mostantól semmire sem fog megkérni – legalább ebben biztos lehet. Persze most, hogy itt ülök a vonaton, mondanom se kell, a táskámban ropog az a bizonyos tizenöt oldal – sikerült kinyomtatni. Kíváncsi vagyok, milyen arcot vág, amikor elé tolom a felejtettnek hitt tennivalót. Mert hát engem semmire se lehet megkérni. Mégis, mikor tenni akarok, és izzadtan futok keresztül az utcán, autókat kerülgetve, én nem érzem magamról, hogy valamit rosszul csinálnék. Nem tartok mindent észben. Többet kéne használnom a határidőnaplómat, vettem egyet, csak ott hever az asztal sarkán. Igen… ez lesz a megoldás.
Más: korábban említettem ezt a bizonyos forgatókönyvet. Az igazság az, hogy a „Majd Jövök” sztoriját írom. Az eleje már egyszer elkészült, igaz, annak két éve. A végét pedig megálmodtam. Ha rendszeresen látogatod a blogom, tudod, miről beszélek: egyszer volt egy fura álmom és mikor felkeltem, tudtam, hogy ez a pillanat, amit ébredés előtt átéltem, egy történetem vége lesz. Sok történetet szeretnék leírni, de a munka, a pihenés mellett csak napi egy oldalakra marad idő – persze így is kijön egy év alatt egy 300 oldalas munka. Aztán mikor teljesen kész leszek a forgatókönyvvel, átfutok rajta még egyszer és kinyomtatom, meg valahogy csináltatok hozzá keménykötést, hogy a polcomon sötétlő hasáb ne feledtesse el velem sosem: nekem filmkészítéssel kéne foglalkoznom.
Pár éve megfogalmazódott bennem, hogy filmrendező akarok lenni. Valahogy, porba fingó magyar kispolgárként ez rendkívül távoli, megfoghatatlan célnak tűnik. Mégis, ahogy megy előre az élet és én is egyre előrébb érzem magam, egyre kevésbé tűnik lehetetlennek, csak a tapasztalatok alatt kialakuló érzés erősödik. Egy utasítás, mely évek óta egyre erősebben lüktet a fülemben, de olyan halkan, hogy gyakran összetéveszthető a sima vérkeringés hangjával. És ez a hang azt mondja folyamatosan: Csinálni kell! Csinálni kell! Teljesen mindegy, ki mit mond, csinálni kell, amit szeretnél, amit véghez szeretnél vinni. Ezt már sokan megállapították, kis-és nagy emberek egyaránt, hogy ha valamit megfontoltan, komoly erőfeszítéssel végigcsinálsz, annak meglesz a gyümölcse. Nagyon sok dolgot köszönhetek szüleimnek. Ők indítottak utamra. Tőlük tanultam nagyon sok olyan dolgot, amit tudatomon kívül is hasznosítok életem során. Édesapám törekvéseit, eredményeit látva azt látom, hogy a hozzám közel tartozóknak is sikerülhet az, amit nagyon szeretnének. Nekem miért ne sikerülne? Miért ne foglakozhatnék filmkészítéssel? Rengeteg ötletem van. Némelyiket már taknyosként tisztám láttam magam előtt – de jó filmet lehetne ebből csinálni! – és mai napig fejemben motoszkálnak ezek az ötletek.
Általános iskola 6.-7. osztályos lehettem, mikor kifundáltam egy sztorit. Jobban mondva nem én voltam az egyetlen ötletgazda, de a sztori levezetését én vittem véghez. Akkoriban volt egy Csongor nevű osztálytársam, akivel jó haverok voltunk. Régi barátaim jól ismerik Csongort, érdekes figura volt, középiskolás korunkra elváltak útjaink. A lényeg, hogy Csongorral gyakran nekiálltunk fantáziálni óraközti szünetekben. Figyeltük a tanárokat, a diákokat, poénkodtunk, nevettünk, kifiguráztuk kedvenc vagy épp legkevésbé kedvelt oktatóinkat. Például a kémiatanártól herótot kaptunk. Elviselhetetlen nőszemély volt, egy szociopata benyomását keltette! Lassan, vontatottan, karistoló, kellemetlen hideg és metsző hangon beszélt, mely egy robot macska nyekergésére hasonlított leginkább. Csongorral gyakran nekiálltunk elképzeléseket, minitörténeteket gyártani. Volt, hogy együtt rajzoltunk, kedvenc Fantasy figuráinkat vagy játékhőseinket vetettük papírra. Aztán valamikor, valahogy arra gondoltunk, kéne írni egy horror-szerű regényt, ami rólunk szól. Egész pontosan alternatív énjeinkről. A sztori főszereplői mi lennénk, beleértve haveri társaságunkat. Mai napig legjobb barátaimat, a Pózna ikreket is beleszőttem az eseményekbe. Balázs, Sanyi, sőt, még a bátyám is belekerült a képzeletbeli rémhistóriába. Miről szólt a dolog? Röviden arról, hogy az iskolában mindegyik tanár minket akar kinyírni. A pedagógus külső csupán látszat volt, e felnőtteket különös átok szállta meg, s valójában nem emberek, hanem démoni jelenések voltak. Nehezen lehetett csak sebezni őket, ők, mégis könnyedén árthattak nekünk, természetfeletti képességeik miatt. Mindegyik tanárunknak kiemeltük fő tevékenységét, munkakörét, és ehhez mérten „feltunningoltuk” ördögi képességekkel. A sztori szerint Leányfalut különös burok fedi és mérgező gázok terjengenek a burkon belül. Felnőtt szervezet nem tud ellenállni ezeknek a méreganyagoknak, fiatal, serdülő vagy gyermek test viszont ellenállást mutat. Magyarul, ha elég fiatal vagy hozzá, nem fog megölni, amit belélegzel, viszont függővé tesz a „mérgezett légkör”. Ha kimész a burokból és újra normális oxigént szívsz, azonnal meghalsz. Szóval ilyesfajta problémák miatt, Csongorral és többi társammal a burokban rekedek és fel kell, hogy vegyük a harcot a démoni jelenésekkel. Ez még nagyon korai agyszüleményem volt, ezért helyenként komolytalan brutalitást adtam neki. Mikor arra került sor, hogy megírom a teljes regényt, talán az ötvenedik oldalig sikerült eljutni, aztán a munka félbemaradt. Valami történt a számítógépemmel, leformázódott, vagy ilyesmi, a fájl elveszett. Azóta nem is gondoltam rá, hogy befejezzem a sztorit, pedig itt van a fejemben. Azóta rájöttem, hogy nekem nem valóak a véres, horrorisztikus motívumok. Persze, az izgalmas cselekményt mindig is díjaztam, de ugyanakkor az érzelmek és a komikum is fontosak számomra. A jelenleg elkezdett forgatókönyv valami ilyesmi: izgalom, de csak fokozódó mértékben. Érzelmek, de lehetőleg ne mosson el mindent a nyálzivatar! És egy csipet komédia. Szeretek nevetni és nevettetni, de nem vagyok született bohóc, nem tudom, hogyan kell egyértelműen humorosat alkotni. De néha akarva akaratlanul is kisiklik a kezemből egy apró poén-pamacs, és ezeket úgy érzem, ha van rá lehetőség, be kell vetni. Ezektől színesebbé válik a munka. Nagyon szeretném végre befejezni a „Majd jövök”-öt. Kíváncsi vagyok, mit gondolnának mások róla. Minden bizonnyal, ha lenne rá alkalmam, megfilmesíteném. Persze, először a „Tűnés!” kerülne rivaldafénybe, mivel az már egy kész sztori, 100 oldal A4 méretben és teljes értékű krimi. Aztán függetlenül a „Tűnés” által kialakított visszhangtól, debütálna mihamarabb a „Majd Jövök” is, mivel utóbbi teljesen más műfaj. Kaland-féleség. Vagy nem tudom. Majd megmutatom. Majd jön. 🙂