Jellemző rám, hogy amikor események történnek, egy szót se közlök róluk. Pedig ezek számítanak a megszokottól eltérő pillanatoknak.
Mondjuk hogy a kollégám sírva megy ki a boltból.
Vagy hogy egy kocsmában állok és élő zene szól.
Meg nézek ki az ablakon, és látom, hogy a munkahelyemmel szemben bezár a nemzeti trafik. Az első trafik, amit látok bezárni, bezárva.
Az is jellemző rám, hogy a zenével úgy bánok, mint az oxigénnel. Észre se veszem, hogy történik, csak elfogadom és nem is én hallgatom, csak a tudatalattim. A hifista munkakör hátránya, hogy sokszor elfeledkezel a zene élvezetéről. Sokszor meg mikor minden fontosabb lenne, pont a zene élvezetére összpontosítasz. Egy komoly tárgyalás közepén megszólal egy szám és felhorkantasz, hogy úúú, ezt mennyire bírom! Persze aki kulturált, nem erőlteti az ilyesmit. Egyébként nem tudom, miért kezdtem el beszélni a zenéről. Szerintem alapvetően felesleges a zenéről beszélni.
Miről beszéljek hát? Inkább megyek vissza zenét hallgatni. Van itt egy új fejhallgató erősítő amit le kéne tesztelnem, de unom már a zenéket a gépen. Valami atomizátor királyságos szimfonikus zenére fáj a fogam, de még nem találtam semmi ütőset. Lehet, hogy Mahler 6. szimfoniáját hallgatom meg, szerintem az egy lehengerlő, zseniális és lélegzet-elállító darab. Már megint a zenéről beszélek…