Meglepően jó! Hozzáteszem, hogy a Francia filmekhez egyébként is pozitív előítélet fűz, ami talán nem mindig jó, de ezúttal úgy éreztem, hogy a történet „franciasága” ellenére teljesen bele tudtam merülni, ugyanakkor tudtam becsülni, kedvelni részeit, résztvevőit. Nagyon jó szereplő válogatás. Nagyon jól megírt dialógok. Talán helyenként túlságosan egyértelműen a karakterek szájában rágták a párbeszédeket, de ahogy a Kútásó ember megfogalmazza a mondanivalóját, és egyáltalán, ahogy a saját érveihez megszállottként ragaszkodik, miközben a diplomatát igyekszik megjátszani, egyszerűen zseniális. Ez a film nem a történet miatt, sokkal inkább a történetben részt vevők sokszínűsége és bonyolult konfliktusa által múlta felül a várakozásaimat. Igen, romantikus film, igen, helyenként talán el akar rugaszkodni a talajtól, de a megjelenített képen kívüli, mélyebb kérdéseket, általam morálisnak titulálható értékeket, tényeket feszeget, tár fel. Szerintem ne tessék kihagyni, és ritkán, tényleg nagyon ritkán mondok ilyet, de magyar szinkronnal is egész nézhető lett. Köszönöm az ajánlást!
Kategória: Filmkritikák
Szubjektív véleményem leírva, azokról a filmekről, amiket már láttam.
Milyen film az Anna és a Király?
Nem is tudom, mi furcsább, egy sziámi királyt kínai akcentussal hallgatni ahogy angolul beszél, vagy Draco Malfoy-t tízévesen felismerni? Ez a két apróság talán egy pillanatra megtörte a figyelmemet, de amúgy teljesen magába szívott az Anna és a Király. Bármilyen vicces, nem magamtól hanem a párom javaslatára kezdtük el nézni és azt kell mondjam, tetszett. Ilyen szépen kidolgozott díszletet a mai filmekben nem nagyon látok. Ugyanakkor a hatalmi normák, a protokoll és a státusz miatti gúsba kötöttség is érződik nem egy képkockán. A háború kockázata és a hatalom vezetésének terhe is néhol érezhető. Ettől függetlenül amiről ez a film szólni akar, az a szabad gondolkodású(nak magát tartó) angol hölgy és a zárt világban, zárt gondolkodással vezényelő hatalmi vezető intim, nehezen megfogalmazható kapcsolata. És noha van mézes madzag, látjuk a kettejük közötti szálakat megerősödni, nincsen olyan romantikus szál, ami kiverné a biztosítékot, vagy hatástalanítaná a történet hitelességét.
De, van egy romantikus mellékszál. Egy lányt behoznak a hárembe 25. feleségnek, és az udvarlója a palotán kívül rekedve reménykedik, illetve továbbra is táplálja a lány iránti érzelmeket. Nem is ez a lényeg, hanem amikor hűtlenséget követ el a nő és kivégezzék őt, a fiúval egyetemben, aki lebukott a titkos levelei miatt. Az a jelenet úgy meg van komponálva, hogy az csak na. Az átvágások az imádkozó királyra, a „szenvedő” életet elhagyni készülő lány arcára, majd újra Annára, aki ,közben mindent eldob, vagy rohan, vagy nem tudom. Ez a film egyik csiszolatlan gyémánt jellegű képsorozata volt. Hozzáteszem, azért voltak „hitelességromboló közeli” pillanatok, de az író mindig ilyenkor kicsit behúzta a féket, hogy visszatérítse a nézőt a fő cselekményvonalhoz. Jodie Foster és Chow Yun-fat egyaránt megoldották a rájuk bízott szerepet, nagyon hosszú film, de egy szabad péntek estére merem ajánlani, főleg azoknak, akik amúgy is kicsit vonzódnak a keret iránt.
Ha értékelni kéne: 9/10
Milyen film a Creed?
Miután már mindegyik Rocky-t megnéztem és az 5. kivételével bármelyiket hajlandó lennék többször is megnézni újra, kíváncsian vártam a 7. részként titulálható, látszólag spin-offnak tűnő Creed-et. Az, hogy egy mellékszereplő utólagosan felbukkanó gyerkőce köré írnak forgatókönyvet, kicsit rizikós ügy. Ráadásul hat rész után nehéz újat felmutatni. Nem tudom, hogy miért de kicsit olyan érzésem volt (jóllehet, én szégyenszemre még nem láttam az új Csillagok Háborúja epizódot), mintha épp a legújabb Star Warst kellene az elődökhöz hasonlítanom. Végül is a Creed is ugyanarról szól, mint az előző hat epizód, csak kicsit másabb közegben, és az öreg Stallone karakterét inkább a fókusztartomány szélére terelik. Ettől függetlenül voltak a filmben okos húzások és jól megírt jelenetek, mivel maga a téma alapvetően jónak számít, és negyven évvel ezelőtt jó karaktert írt magára Stallone. Ugyanazt a karaktert és ugyanazt az atmoszférát bármennyi filmre le lehetne bontani, ami egy lelkes boxoló köré épül. Stallone, mint a mentor, gyakorlatilag saját egykori mentorának hasonmásává válik, és az ifjú Creed is épp úgy apja nyomába lép, helyenként már-már kínosan egyértelmű utalásokat gördít elénk a film. Mindettől függetlenül a filmet nehéz megvetni inspiráló és pozitív hangulatvilága ellenére, és miközben kicsit drámai próbál lenni, több tényezővel is felhívja a figyelmünket az élet múlandóságára, illetve nekem kicsit az is lejött, hogy a célokat nem szabad veszni hagyni, meg kell küzdeni értük. Ezért alapvetően tetszett, jóllehet, a régebbi részekkel ezt nem nézném meg másodszor, de talán csak én öregszem 🙂
Ha értékelni kéne: 7/10
APEX – a hiperautó története (dokumentumfilm)
Valamikor, nagyjából egy évvel ezelőtt böngésztem neten, és teljesen véletlenül belebotlottam egy dokumentumfilm előzetesbe, ami a szokásosnál szebb snittekbe foglalva, a szokásosnál érdekesebb szövegtartalommal felkeltette az érdeklődésemet a „hiperautók” világa iránt. Ez volt az APEX előzetese, amiből a második kiadás talán kevésbé informatív, de még inkább látványos:
Az 1 óra 26 perc hosszúságú filmet a megjelenés napján meg lehetett vásárolni iTunes vagy Vimeo online értékesítési felületen, én utóbbit választottam. A 10 dollárért letölthető film megtekintése után talán nem gazdagodtam egy világmegváltó élménnyel, és talán nem volt olyan sok effektív „autópornós” snitt, mint amennyire számítottam. Ami azt illeti, az APEX nagy részét végig beszéd tölti ki, néhány gyártási folyamat fényképével, a szuperautók „bölcsői” helyszíneivel, és olyan környezetekkel, mint pl. a Nürnburgring. Eléggé Koenigsegg-orientált volt egyébként a film, de nekem ezzel együtt bejött. Volt Mr. Koenigsegg részéről egy idézet, ami valamiért megtetszett: „Perfection is a moving target” és emiatt az egy mondat miatt már volt értelme megnéznem a filmet, mert egyszerű, és mégis igaz kijelentés. És egyáltalán, ahogy ezeket a félelmetesen gyors gépeket elkészítik, a zavarba ejtő odafigyelés a részletekre… az egész egyszerre beteges és zseniális.
Az APEX nem csak a több millió eurós autókért folyó nyálat tereli a képernyő irányába, hanem a nézőnek is segít megérteni a topkategória és az emberi (faj) törekvés, lehetetlen leküzdése iránti vágy közötti összefüggéseket, illetve az alkotás mögötti fantázia és a gyártók között lévő, filozófiai eltérések lényegét. Például a filmben a legjobb monológot Horatio Pagani mondja, holott ő szerepelt talán a legrövidebb ideig a „nagyok” közül. Ha kedves ismerőseim között van olyan műszaki és/vagy autó őrült akit érdekelne az „APEX”, akkor… tudja hol talál 🙂 tessék szíves lenni jelezni, és örömmel továbbítom, de előre szólok, hogy nincs hozzá magyar felirat.
A Walter Mitty titkos élete nem is olyan bugyuta film
Vicces, hogy míg az elmúlt években Ben Stiller nevével ritkán találkoztam, épp a napokban került fel egy természetesen kőparaszt, olvasó-csalogató szóhasználattal megfogalmazott cikk a Cinematrix-ra, melyben a színész munkásságát és filmes tevékenységét fejtik vissza egy kicsit részletesebben. Talán ezért, talán azért, mert mostanában többször is megszökünk a városból, de kedvet kaptam, hogy másodszor megnézzem.
A Walter Mitty titkos élete nem is olyan bugyuta film részletei…
Egy film amit érdemes látni: Ifjúság
Nem állíthatom, hogy Paolo Sorrentino rajongó vagyok, mivel nem láttam még az összes filmjét, és egyetlen interjút sem néztem meg, amiben ő szerepel. Mégis, a La Grande Bellezza és az Ifjúság megnézése után kedvet kaptam, hogy jobban szemügyre vegyem az olasz rendező munkásságát. Az ember bármit is tesz, egy idő után egyre válogatósabb lesz, egyre inkább az újat, a frisset és az egyedit kezdi el keresni. Ez van akkor is ha művész vagy, akkor is ha értelmiségi, és akkor is, ha csak egy melós. De nem képeznek kivételt az öregek, fiatalok, nők és férfiak sem, megfigyelhető, hogy az életben mi, emberek folyamatosan keresünk, kísérletezünk, kíváncsiskodunk és elégedetlenkedünk. Mindennek egyfajta kivonata az Ifjúság.
Nem gondolom, hogy különösebben mélyreszántó film lenne, legalábbis nem az olcsó nyugati lélektipró módszerrel lopja be magát az ember szívébe, hanem leginkább a képekkel. Amikor dialóg szólal meg, az is inkább csak megbélyegzi az előtte és utána következő snitteket. Sokan hasonlítják a netes kritikák az Ifjúságot a La Grande Belleza-hoz, de szerintem értelmetlen párhuzamokat felállítani. Persze, Róma egzotikus motívumairól és a megmagyarázhatatlan esztétikumról, a giccs mögötti űr érzéséről most is találunk picike emlékeztetőjegyeket, némileg felismerhető emlékeztetéseket az Ifjúság képkockáiban, de ha az összképet tekintjük, ez egy teljesen más történet, teljesen más ízzel. Sorrentino nem a konfliktusra helyezte a hangsúlyt, ezért a film nem izgalmas és nem feszültségkeltő céllal halad előre, mégis, ha épp megfelelő lelkiállapotban ültünk le hogy végignézzük, akkor szinte garantáltan magára vonja és lebilincseli a néző tekintetét. Azt hiszem, ettől zseniális az egész, és vannak benne szavak nélküli, kimondatlan tanulságok. Ma reggel felébredtem, és a tegnap esti jelenetek újra leperegtek a szemeim előtt, erős emlékképekké váltak. A saját életemen is eltöprengtem egy pillanatra. Az idő múlásán. A női szépségen. A zene erején. Valahogy közelebb kerültem a saját életem ízeihez egy nyavalyás film által, és ez a mozgókép funkcióján jóval feljebbi teljesítmény, egy lecke, egy utazás. Kötelező filmmé kéne tenni, azt gondolom, de lehet, hogy elfogult vagyok.
Feltámad a szél
Egészen kiváló rajzfilm Japánból. Nem csak gyerekeknek. Volt benne valami, pontosabban több valami, amiért megtetszett. Helyenként elgondolkodtató. Aztán nosztalgikus. És egy kicsit romantikus, de nem elviselhetetlenül nyálas, hanem még egészségesen megható. A végén pedig kissé magasztos. És mindeközben látványos is, holott 90%-ban kézzel, és mindössze 10 %-kal számítógéppel komponált projekt a Feltámad a szél. Azt gondolom (jóllehet, nem kérdeztem meg mások véleményét), hogy mindenki mást szűr le ebből a meséből, talán azt, ami a számára legfontosabb az életben. Legyen az akár család, akár munka, akár szeretet, vagy kitartás, de a reménytelenség, az idő és távolság gondja, vagy a halandóság is potenciális témának jelölhető. Nézd meg egy szabad hétvégéden, és írd le nekem, hogy te mit gondolsz erről a rajzfilmről, szerintem kivételesen jó alkotás.
Értékelés: 9/10
Lars Von Trier: Melankólia
Úgy döntöttem, hogy szélesítem a látókörömet, ami egyfajta követelményt jelent magammal szemben, hiszen olyan filmeket is meg kell néznem, amelyekre alapesetben nem vinne rá a lélek. Így esett, hogy Lars Von Trier nevét ütöttem be a keresőbe.
Tavaly, a Nimfomániás-t látva úgy gondoltam, hogy ilyen egy abszolút elvont gondolkodású, mégis frissítő szellemű filmes elme. Nem kell különösebb hozzáfűznivaló Trier nevéhez, hiszen akik kicsit is komolyabban utána néztek, valószínűleg nálam is 3x többet tudnának mondani róla. Nem egyszerű az ipse, nem egyszerű, és a Melankólia sem volt az.
Lehetne ecsetelni a film hiányosságait vagy éppen egyedi, sehol máshol nem tapasztalt értékeit, és a Dogma 95-ből fakadó motívumok sajátosságát, melyek naturális páncéllal vonják be az egész cselekményt – persze miután maga a cselekmény már minket, a nézőket is magába szippantott, tehát ahogy elkezdjük nézni, nincs menekvés, lélektipró kálvária veszi kezdetét. Szép lassan, kíméletlenül egy igazi érzelmi hullámvasút következik, ami nem le és föl, hanem San Fransisco utcáihoz hasonlóan le, majd megint le, majd ugyancsak lefelé halad. Nem tagadhatom, hogy megviselt a film, és nagyon nehéz emészteni való, holott nem először látok európai toll tintájával írt, drámazsonglőr forgatókönyvet. De ez brutálisabb, kegyetlenebb. Nincs happy end, nincs vígasz, csak tömény melankólia jut útravalóul, de inkább egy nagy csokor savanyú depresszió.
A film megnézése nem este lefekvés előtt, de nem is egy napsütötte vasárnap délután ajánlott, de ami azt illeti, inkább konkrétabb leszek: ne nézzük meg, ha nem akarunk utána órákig megtört lélekkel bolyongani a szobánkban, ostoba gondolatok által morzsolódva. Persze kellő lelki erővel ki lehet szabadulni a Melankólia általi kényszerzubbonyból, de akkor magát a filmet is megtagadnám magamtól, hiszen pont ettől eredeti és erős, hogy ilyen lelki hatással van a nézőre. Kivált egy olyan gyötrelmes érzelmet, amit talán tényleg átélnénk mi emberek, ha a világ pusztulására kerülne sor. Ez azért kemény, nem?
A karakterválasztásba nem köthettem bele, aki unszimpatikus érzelmeket váltott ki a kezdő képkockák lepörgetésekor, továbbra, a fennmaradó játékidőben is ugyanazt a benyomást gyakorolta rám, bizonyos részleteket megtudtam a szereplőkről, bizonyosakat nem. Szelektíven, óvatosan lett áramoltatva az információ, valahogy Lars úgy írta meg a dialógokat, hogy érezzük mindenki saját gyengéit, ugyanakkor perspektivikusan lássuk az egész emberiség klasszikus hibáit, ha úgy tetszik, mindenkire (Justine-ra, Claire-re és John-ra is) rá lehetne húzni valamely széles társadalmi réteg maszkját, de most inkább kerülöm az általánosítást.
Szélesíteni a látókört… most akkor jöjjön a többi Von Trier „mű”? Nehéz dönteni, de felfogás kérdése is, hogy kiből mit váltanak ki ezek a filmek. Még nem tudom, hogy folytassam-e, de tény, hogy mást nem vonhatunk, nem hasonlíthatunk össze a dán „botrányrendező” erős munkáival.
Milyen film a Jurrasic World?
Láttam az első három részt, amik végső soron jónak számítottak, talán mondhatjuk hogy a Jurrasic Park trilógia a legkiemelkedőbb filmalkotás-csokrot jelenti, ami valaha készült ember vs. dinoszauruszos kategóriában – talán nincs is más említendő produkció. A Jurrasic World nem csak folytatás, hanem egyben remake is, mivel számos ismerős jelenetet tartalmaz az eredeti, sok-sok évvel ezelőtt készült részekből, csak éppen sokkal korszerűbb vizuális eszközökkel turbózták fel a képi világot, ami érthető, hiszen már volt Avatar, volt Godzilla, volt Transformers és még számos egyéb többszáz millió dolláros projekt, amik alátámasztották a digitális képalkotás forradalmát. A filmre visszatérve, szinte teljesen mindegy hogy dinók vannak benne, a mögöttes tartalom inkább az, hogy az emberiség a pénz érdekében is csak önpusztításra képes, hiszen magunk hozzuk létre a filmben szereplő „frankeinstein” dínó szüleményt, az új Alfát, amivel végül képtelenek vagyunk leszámolni. Vagyis hát végül a főhősök leküzdik ezt a szörnyet, de tökre nem meglepő módszerekkel, inkább csak ilyen agyoncsépelt hálivúdi középszerű „fegyverek” taszítják halálba a betiát, semmint valami ténylegesen egyedi vagy kreatív megoldás. Nem mintha én tudnám, hogy hogyan kell eltenni láb alól egy ilyen kreatúrát, de azért abból a pár millió dollárból igazán kitalálhatott volna valami emlékezetesebbet a script írója. Így is pumpált bennem az adrenalin, de tulajdonképpen az egész történet csak egy kirohanást váltott ki velem együtt az összes nézőből, hogy „júj de izgalmas volt kurvajó nézd meg te is”, és így máris egymilliárd dollár úszik Hollywoodba, de tíz év múlva senki nem fog a filmről beszélni. A Jurrasic World hemzseg a logikai buktatókban, mégis izgalmas és mint kaland műfajú mozgókép, a mai viszonylatban megállja a helyét. Egyszer nézhetős popcorn mozi, kicsit egyszerű, felületesen kidolgozott, de alapvetően könnyen egymáshoz igazítható karakterekkel. A színészi gárda kiválóan dolgozott együtt, a vizuális és operatőri munkák tulajdonképpen kifogástalanok, tényleg olyan, mintha dínók lennének mindenütt a dzsungelben, és nem (vagy csak nagyon ritkán) tűnik irreálisnak a számítógéppel életre keltett lényeg látványa. 3D-ben volt szerencsém látni, ami talán rátett egy lapáttal az izgalmakra, hiszen néha a dínó karmai, fogai, lábai, és a repülő járművek is picit közelebb érződtek a 2D-s térmélységhez képest, de azért nem tátottam el a számat, inkább az izgalmak, semmint a látvány vonták el a figyelmem. Nem rossz film egyáltalán, de most 20 évig újra nélkülözöm a dinós sztorikat.
Értékelés: 7,5/10
Milyen film az Edge of Tomorrow?
Biztonsági öveket bekapcsolni, Tom Cruise most halálit alakít (Spolier! – nem is egyszer! – Spoiler vége)! Film kritika lenne amit most írok? Lehet hogy valami olyasmi, de vegyük csak spontán vélemény kinyilvánításnak. Próbáltam számolni azokat a bizonyos haláleseteket az Edge of Tomorrow avagy „A Holnap Határa” c. filmben, de egy idő után feladtam, és persze nem is ez volt a lényeg. Nem akarom lelőni a poént, de a film alapötlete nagyon jó, érdekes, izgalmas, és talán látványos is, nem is beszélve arról a CGI-orgiáról, amit a vizuális dizájnerek megvalósítottak csaknem mindegyik képkockával. A film alappillére, hogy idegenek szállják meg a földet, és az emberiség már az utolsókat rúgja, mikor a Tom Cruise által megformált főhős váratlanul olyasmit él át, ami jó eséllyel felülírja az emberek és idegenek közti háború esélyeit. Tulajdonképpen egy klasszikus sci-fi-vel állunk szemben, ami az Oblivion-féle minimalizmustól eltérően 21. századi pörgés mellett pumpálja belénk az emberi kreativitás és az örökletes „mi lenne ha” variációk együttesét. Minden egyes szekvencia egy újabb és újabb lehetőség illetve információ morzsa, amit a néző rágcsálhat, ahogy halad előre a film. Bocsánat ha ködösen fogalmazok, de így talán konkrétabb: minél tovább nézzük az Edge of Tomorrow-t, annál többet árul el a film és annál inkább értjük, hogy miért került bizarr, mégis fantasztikus helyzetbe a főhős, aki a háború viszontagságai miatt a kezdeti gyáva csalóból egyszercsak elkeseredett, meg nem értett háborús hőssé transzformálódik. Vannak átvett, másolt elemek a díszletek között, de a film képes egy kicsit popcorn mozi üzemmódra váltani és kikapcsolni az agyunkat, így azok is önfeledt bambulással nézhetik végig, akiknek elsőre fogalma sincs a történtekről, maximum a záró képsoroknál vakargatják majd a fejüket, hogy ugyan miért történt meg mindez? Leszögezem, nekem nagyon tetszett, szinte minden, nem egy sokat mondó film, de egy érdekes szituációt tár elénk ami – mivel nem tudjuk, hogy idegenek léteznek-e egyáltalán – akár meg is történhetne a jövőben, és pont ettől válik egy kicsit érdekessé a sztori, hogy megpróbáljuk átélni azt, ami a főhőssel történik. Mindenkinek érdemes megnézni, aki kicsit is kedveli az „élien megszállós” műfajú sci-fi-ket, mindenki más pedig kukkantson bele mondjuk az I Origins-be vagy az Imitation Game-be, amikre hamarosan visszatérek, addig is nagyon kellemes hétvégét és jó napozást mindenkinek.
Szubjektív értékelés: 7,5/10
Avagy 1x vagy 2x bátran meg lehet nézni, és másodszorra is jó lesz.
Ps. Ha valaki tud ajánlani egy elgondolkodtató, naturalista és erős témájú európai filmet akkor kérem tiszteljen meg egy-két tippel a komment szekcióban, ki vagyok apadva, nem tudom mit nézzek, ezért fordulok kedves olvasóim segítségéért. Köszönöm…