Tegnap beültünk négy másik haverral a MOM parkba, hogy megkukkantsuk ezt az új csodát, melynek címe: MAD MAX – FURY ROAD. Nem voltak nagy elvárásaim, eltekintve attól, hogy körülöttem mindenki erről a filmről beszélt. Sokan dicsérték, az edzőtársam már négyszer is látta, és persze mivel érdekelnek a filmek, nem akartam kihagyni, szóval „miért ne?” alapon beültem rá.
A film után egyfajta csalódottságot éreztem, mivel újfent a látványdömping dominált, és valahogy a filmtől nem kaptam meg azt, amire vágytam, bármi is legyen az. Persze, megnéztem az előzetesét, tudtam, hogy milyen műfaj, tudtam, hogy mire ülök be, tehát átverve nem érezhetem magam, de attól még mondhatom, hogy ennél többre számítottam. Mi az, amiért nem köthetek bele?
A látvány. Lenyűgöző, zseniális, professzionális, etc. etc. A kameramozgás, a vágás, a mozgások, a koreográfia, a harcjelenetek, a robbantások egyszerűen mesések, gyönyörűek voltak. A díszletekről és a kocsikról nem is beszélve. Nem azzal volt bajom, hogy hogyan néz ki, hanem hogy miről szól ez a film. Nem, nyugi, nem fogok spoilerezni. Azt hiszem, nem is lenne nagyon értelme.
Charlize Theron és Tom Hardy jó színészek, alapvetően az egész gárda úgy nézett ki, mintha makulátlan produkció építőkövei lennének, a probléma csak az, hogy a forgatókönyvíró elsiklott bizonyos részletek fölött. Vagy éppenséggel túlbonyolított, túlságosan „Mad”-re akart írni néhány dialógot, ennél fogva olyan érzésem volt, mintha az egész film szellemi fogyatékos karakterekről szólna, akik vagy menekülnek, vagy pedig ölik egymást. Persze ennél összetettebb volt a történet, de lényegében a fő(bb)szereplőkkel ez történt. Dramaturgiailag nem lenne vészes a sztori, hiszen vannak nagyjából jók, és aránylag rosszak, de mivel az egész közeg egy kaotikus, élhetetlen és kegyetlen jövőképet tár elénk, igazából nem az számít, hogy ki kivel van, hanem hogy mi fog történni. És mi történik a Mad Max alatt? Végeláthatatlan akciójelenetek, orbitális csaták, frenetikus robbantások, és mikor épp nem a vér ömlik, akkor lángszóró okád a képbe, amikor pedig épp nem egy metálszólót pengetnek a kamionra akasztott elektromos gitáron (komolyan), akkor üvöltenek a V8-as motorok. Azt hiszem, mindenféle lekezelés nélkül úgy tudom összefoglalni a lényeget, ha azt írom: a Mad Max Fury Road olyan film, amiben az emberek a V8-hoz imádkoznak. Lehet érezni hogy mire gondolok? A főszereplő elvileg megőrült, gyakorlatilag inkább úgy viselkedik, mintha csak egy féleszű lenne, akire rábízhatsz mindent, feltéve ha adsz neki vizet és nem kötekszel vele, de amúgy még egy mesterlövész puskát is eldurranthatsz a füle mellett, utána csak halkan fog morogni az orra alá. Bocsánat, ez egy kicsit mégis spoiler volt.
Nem tudom, azt hiszem velem van a baj, valahogy az akciófilmek egyre kevésbé érdekelnek, ha ez az új irány, akkor inkább maradok a thriller/dráma/krimi vonal valamelyik véletlenszerű opciójában, na persze néha sci-fi is szóba jöhet, de nem ilyen… sajnálom, nekem nem tetszett.
Értékelés: 5/10
Amikor ezt a filmet elkezdtem nézni, előtte még gondolkoztam is, hogy „ma mindegy, hogy mi lesz, csak sci-fi legyen!” Így aztán jött az Under The Skin, ami tulajdonképpen egy nehezen véleményezhető történet. Én nem tudok róla véleményt alkotni, ahhoz túlságosan ostobának érzem magam, most, még frissen a megnézése után. Annyit leírhatok, hogy mit gondolok, de ez mit sem változtat a tényen, hogy dühösnek és átvertnek érzem magam, az első tíz perc után ki kellett volna kapcsolnom.
Keanu Reeves nem olyan rossz színész, bizonyos filmek (Constantine, 
Meglehetősen erős darab. Azokból az időkből való, amikor a CGI még nem uralta teljesen a vizuális trükköket, és a szénné pörgetett akciómozik mellett még a misztikus, ijesztgetős munkákra is volt igény, persze thriller ma is készül, csak én a friss termésből keveset látok. A Sejt egy kimondottan sötét és bizarr film, szélsőséges látványeffektusokkal és felkavaró pillanatképekkel, olyan típusú film, ami a jól nevelt néző arcára néha undort, fintort vagy éppenséggel meglepetést csal. Vince Vaughn sem a mókás arcát mutatja meg, ami azt illeti, egy gondterhelt FBI ügynököt személyesít meg. Jennifer Lopez is egész jó, de akkor is az antagonista viszi a prímet, ezt az embert már a Full Metal Jacket egyik jelenetében is döbbenettel néztem, itt az egész filmet ő teszi olyan borzasztóvá, amilyennek a film maga íródott. Erős idegzetűeknek, inkább pszichológia felé kacsingató személyeknek ajánlom a Sejtet, nem éppen egy limonádé, de pont ettől ütős, hogy groteszk és agresszív.
Mire ez az év a végéhez ért, kifacsarodtam érzelmileg, és miközben minden gondolatom a feje tetejére állt, bizonyos szempontok lehullottak a tudatomról, hogy helyettük újabb, összetettebb felfogás tapadjon fel egóm facsarodó falaira. Most, hogy elérkezett a Karácsony, már újra készen van az éber, tudatosan cselekvő énem. Mégis, sokszor érzem magamon, hogy tele vagyok nyugtalansággal, kishitűséggel és kétségekkel, nem tudtam még tisztán látni, az éber és nyugodt állapot fenntartásához találnom kellett volna valamit. Keresés közben a Vicky Cristina Barcelona DVD-re bukkantam rá, ami három hete zsír originált állapotban porosodott a polcomon, aztán ezen az estén úgy döntöttem, hogy kibontom és megnézem. A film felébresztette saját, friss élményeimet, és a sztoritól elkanyarodtam a saját irányom felé. Woody Allen filmet nem érdemes úgy nézni, hogy beleéled magad a szereplők helyzetébe, mert csak egy gagyi, szappanoperánál alig jobb szituációban találod magad. Egészen más lesz a helyzet, hogyha a karakterek cselekményeit a saját tapasztalataiddal vegyíted, hogy ha valamelyikük életéhez megpróbálod a tiédet hasonlítani. Onnantól kezdve elkezd beszélgetni veled a film. Ahhoz, hogy az olvasó értse, amit írok, kell,, hogy rendelkezzen bizonyos felfogással a párkapcsolatok, a szerelem, a szeretet és az érzelmi függőség témájában. Ha ezek megvannak, akkor már lehet ismerkedni a filmmel is. A felszínesség függönye sokak számára nézhetetlen filmmé fogja tenni a Vicky Cristina Barcelona-t, pedig nem kell hozzá érzelmi gurunak lenni, hogy átvegyük a történet tűnődéssel felhígított üzenetét, de kell, hogy tapasztaljunk dolgokat. Talán Cristina is pont ezt próbálja megkísérelni a filmben, folyamatosan tapasztalni és kipróbálni az újat.
Hát milyen lehetne? A filmről jól lemaradtam mikor vetítették, emlékszem, minden ismerősöm látta már engem meg a kollégámat kivéve, mert hogy mindketten súlyos munkamániásak vagyunk. Na de, a lényeg: Luc Besson stílusa valahogy hat rám, meg pár millió emberre rajtam kívül. 2014-ben is lehet rendezni valami egyedit? Lehet, ha megvannak hozzá az embereid. Ha megvan Luc Besson, a francia gazfickó, aki a Léon a profi, az Ötödik elem, a Nikita és az