Címke: film vélemény

Egy film amit érdemes látni: Ifjúság

Nem állíthatom, hogy Paolo Sorrentino rajongó vagyok, mivel nem láttam még az összes filmjét, és egyetlen interjút sem néztem meg, amiben ő szerepel. Mégis, a La Grande Bellezza és az Ifjúság megnézése után kedvet kaptam, hogy jobban szemügyre vegyem az olasz rendező munkásságát. Az ember bármit is tesz, egy idő után egyre válogatósabb lesz, egyre inkább az újat, a frisset és az egyedit kezdi el keresni. Ez van akkor is ha művész vagy, akkor is ha értelmiségi, és akkor is, ha csak egy melós. De nem képeznek kivételt az öregek, fiatalok, nők és férfiak sem, megfigyelhető, hogy az életben mi, emberek folyamatosan keresünk, kísérletezünk, kíváncsiskodunk és elégedetlenkedünk. Mindennek egyfajta kivonata az Ifjúság.

Nem gondolom, hogy különösebben mélyreszántó film lenne, legalábbis nem az olcsó nyugati lélektipró módszerrel lopja be magát az ember szívébe, hanem leginkább a képekkel. Amikor dialóg szólal meg, az is inkább csak megbélyegzi az előtte és utána következő snitteket. Sokan hasonlítják a netes kritikák az Ifjúságot a La Grande Belleza-hoz, de szerintem értelmetlen párhuzamokat felállítani. Persze, Róma egzotikus motívumairól és a megmagyarázhatatlan esztétikumról, a giccs mögötti űr érzéséről most is találunk picike emlékeztetőjegyeket, némileg felismerhető emlékeztetéseket az Ifjúság képkockáiban, de ha az összképet tekintjük, ez egy teljesen más történet, teljesen más ízzel. Sorrentino nem a konfliktusra helyezte a hangsúlyt, ezért a film nem izgalmas és nem feszültségkeltő céllal halad előre, mégis, ha épp megfelelő lelkiállapotban ültünk le hogy végignézzük, akkor szinte garantáltan magára vonja és lebilincseli a néző tekintetét. Azt hiszem, ettől zseniális az egész, és vannak benne szavak nélküli, kimondatlan tanulságok. Ma reggel felébredtem, és a tegnap esti jelenetek újra leperegtek a szemeim előtt, erős emlékképekké váltak. A saját életemen is eltöprengtem egy pillanatra. Az idő múlásán. A női szépségen. A zene erején. Valahogy közelebb kerültem a saját életem ízeihez egy nyavalyás film által, és ez a mozgókép funkcióján jóval feljebbi teljesítmény, egy lecke, egy utazás. Kötelező filmmé kéne tenni, azt gondolom, de lehet, hogy elfogult vagyok.

Feltámad a szél

Egészen kiváló rajzfilm Japánból. Nem csak gyerekeknek. Volt benne valami, pontosabban több valami, amiért megtetszett. Helyenként elgondolkodtató. Aztán nosztalgikus. És egy kicsit romantikus, de nem elviselhetetlenül nyálas, hanem még egészségesen megható. A végén pedig kissé magasztos. És mindeközben látványos is, holott 90%-ban kézzel, és mindössze 10 %-kal számítógéppel komponált projekt a Feltámad a szél. Azt gondolom (jóllehet, nem kérdeztem meg mások véleményét), hogy mindenki mást szűr le ebből a meséből, talán azt, ami a számára legfontosabb az életben. Legyen az akár család, akár munka, akár szeretet, vagy kitartás, de a reménytelenség, az idő és távolság gondja, vagy a halandóság is potenciális témának jelölhető. Nézd meg egy szabad hétvégéden, és írd le nekem, hogy te mit gondolsz erről a rajzfilmről, szerintem kivételesen jó alkotás.

Értékelés: 9/10

Lars Von Trier: Melankólia

Úgy döntöttem, hogy szélesítem a látókörömet, ami egyfajta követelményt jelent magammal szemben, hiszen olyan filmeket is meg kell néznem, amelyekre alapesetben nem vinne rá a lélek. Így esett, hogy Lars Von Trier nevét ütöttem be a keresőbe.

Tavaly, a Nimfomániás-t látva úgy gondoltam, hogy ilyen egy abszolút elvont gondolkodású, mégis frissítő szellemű filmes elme. Nem kell különösebb hozzáfűznivaló Trier nevéhez, hiszen akik kicsit is komolyabban utána néztek, valószínűleg nálam is 3x többet tudnának mondani róla. Nem egyszerű az ipse, nem egyszerű, és a Melankólia sem volt az.

Lehetne ecsetelni a film hiányosságait vagy éppen egyedi, sehol máshol nem tapasztalt értékeit, és a Dogma 95-ből fakadó motívumok sajátosságát, melyek naturális páncéllal vonják be az egész cselekményt – persze miután maga a cselekmény már minket, a nézőket is magába szippantott, tehát ahogy elkezdjük nézni, nincs menekvés, lélektipró kálvária veszi kezdetét. Szép lassan, kíméletlenül egy igazi érzelmi hullámvasút következik, ami nem le és föl, hanem San Fransisco utcáihoz hasonlóan le, majd megint le, majd ugyancsak lefelé halad. Nem tagadhatom, hogy megviselt a film, és nagyon nehéz emészteni való, holott nem először látok európai toll tintájával írt, drámazsonglőr forgatókönyvet. De ez brutálisabb, kegyetlenebb. Nincs happy end, nincs vígasz, csak tömény melankólia jut útravalóul, de inkább egy nagy csokor savanyú depresszió.

A film megnézése nem este lefekvés előtt, de nem is egy napsütötte vasárnap délután ajánlott, de ami azt illeti, inkább konkrétabb leszek: ne nézzük meg, ha nem akarunk utána órákig megtört lélekkel bolyongani a szobánkban, ostoba gondolatok által morzsolódva. Persze kellő lelki erővel ki lehet szabadulni a Melankólia általi kényszerzubbonyból, de akkor magát a filmet is megtagadnám magamtól, hiszen pont ettől eredeti és erős, hogy ilyen lelki hatással van a nézőre. Kivált egy olyan gyötrelmes érzelmet, amit talán tényleg átélnénk mi emberek, ha a világ pusztulására kerülne sor. Ez azért kemény, nem?

A karakterválasztásba nem köthettem bele, aki unszimpatikus érzelmeket váltott ki a kezdő képkockák lepörgetésekor, továbbra, a fennmaradó játékidőben is ugyanazt a benyomást gyakorolta rám, bizonyos részleteket megtudtam a szereplőkről, bizonyosakat nem. Szelektíven, óvatosan lett áramoltatva az információ, valahogy Lars úgy írta meg a dialógokat, hogy érezzük mindenki saját gyengéit, ugyanakkor perspektivikusan lássuk az egész emberiség klasszikus hibáit, ha úgy tetszik, mindenkire (Justine-ra, Claire-re és John-ra is) rá lehetne húzni valamely széles társadalmi réteg maszkját, de most inkább kerülöm az általánosítást.

Szélesíteni a látókört… most akkor jöjjön a többi Von Trier „mű”? Nehéz dönteni, de felfogás kérdése is, hogy kiből mit váltanak ki ezek a filmek. Még nem tudom, hogy folytassam-e, de tény, hogy mást nem vonhatunk, nem hasonlíthatunk össze a dán „botrányrendező” erős munkáival.

Milyen film a Jurrasic World?

Láttam az első három részt, amik végső soron jónak számítottak, talán mondhatjuk hogy a Jurrasic Park trilógia a legkiemelkedőbb filmalkotás-csokrot jelenti, ami valaha készült ember vs. dinoszauruszos kategóriában – talán nincs is más említendő produkció. A Jurrasic World nem csak folytatás, hanem egyben remake is, mivel számos ismerős jelenetet tartalmaz az eredeti, sok-sok évvel ezelőtt készült részekből, csak éppen sokkal korszerűbb vizuális eszközökkel turbózták fel a képi világot, ami érthető, hiszen már volt Avatar, volt Godzilla, volt Transformers és még számos egyéb többszáz millió dolláros projekt, amik alátámasztották a digitális képalkotás forradalmát. A filmre visszatérve, szinte teljesen mindegy hogy dinók vannak benne, a mögöttes tartalom inkább az, hogy az emberiség a pénz érdekében is csak önpusztításra képes, hiszen magunk hozzuk létre a filmben szereplő „frankeinstein” dínó szüleményt, az új Alfát, amivel végül képtelenek vagyunk leszámolni. Vagyis hát végül a főhősök leküzdik ezt a szörnyet, de tökre nem meglepő módszerekkel, inkább csak ilyen agyoncsépelt hálivúdi középszerű „fegyverek” taszítják halálba a betiát, semmint valami ténylegesen egyedi vagy kreatív megoldás. Nem mintha én tudnám, hogy hogyan kell eltenni láb alól egy ilyen kreatúrát, de azért abból a pár millió dollárból igazán kitalálhatott volna valami emlékezetesebbet a script írója. Így is pumpált bennem az adrenalin, de tulajdonképpen az egész történet csak egy kirohanást váltott ki velem együtt az összes nézőből, hogy „júj de izgalmas volt kurvajó nézd meg te is”, és így máris egymilliárd dollár úszik Hollywoodba, de tíz év múlva senki nem fog a filmről beszélni. A Jurrasic World hemzseg a logikai buktatókban, mégis izgalmas és mint kaland műfajú mozgókép, a mai viszonylatban megállja a helyét. Egyszer nézhetős popcorn mozi, kicsit egyszerű, felületesen kidolgozott, de alapvetően könnyen egymáshoz igazítható karakterekkel. A színészi gárda kiválóan dolgozott együtt, a vizuális és operatőri munkák tulajdonképpen kifogástalanok, tényleg olyan, mintha dínók lennének mindenütt a dzsungelben, és nem (vagy csak nagyon ritkán) tűnik irreálisnak a számítógéppel életre keltett lényeg látványa. 3D-ben volt szerencsém látni, ami talán rátett egy lapáttal az izgalmakra, hiszen néha a dínó karmai, fogai, lábai, és a repülő járművek is picit közelebb érződtek a 2D-s térmélységhez képest, de azért nem tátottam el a számat, inkább az izgalmak, semmint a látvány vonták el a figyelmem. Nem rossz film egyáltalán, de most 20 évig újra nélkülözöm a dinós sztorikat.

Értékelés: 7,5/10

Milyen film az Edge of Tomorrow?

Biztonsági öveket bekapcsolni, Tom Cruise most halálit alakít (Spolier! – nem is egyszer! – Spoiler vége)! Film kritika lenne amit most írok? Lehet hogy valami olyasmi, de vegyük csak spontán vélemény kinyilvánításnak. Próbáltam számolni azokat a bizonyos haláleseteket az Edge of Tomorrow avagy „A Holnap Határa” c. filmben, de egy idő után feladtam, és persze nem is ez volt a lényeg. Nem akarom lelőni a poént, de a film alapötlete nagyon jó, érdekes, izgalmas, és talán látványos is, nem is beszélve arról a CGI-orgiáról, amit a vizuális dizájnerek megvalósítottak csaknem mindegyik képkockával. A film alappillére, hogy idegenek szállják meg a földet, és az emberiség már az utolsókat rúgja, mikor a Tom Cruise által megformált főhős váratlanul olyasmit él át, ami jó eséllyel felülírja az emberek és idegenek közti háború esélyeit. Tulajdonképpen egy klasszikus sci-fi-vel állunk szemben, ami az Oblivion-féle minimalizmustól eltérően 21. századi pörgés mellett pumpálja belénk az emberi kreativitás és az örökletes „mi lenne ha” variációk együttesét. Minden egyes szekvencia egy újabb és újabb lehetőség illetve információ morzsa, amit a néző rágcsálhat, ahogy halad előre a film. Bocsánat ha ködösen fogalmazok, de így talán konkrétabb: minél tovább nézzük az Edge of Tomorrow-t, annál többet árul el a film és annál inkább értjük, hogy miért került bizarr, mégis fantasztikus helyzetbe a főhős, aki a háború viszontagságai miatt a kezdeti gyáva csalóból egyszercsak elkeseredett, meg nem értett háborús hőssé transzformálódik. Vannak átvett, másolt elemek a díszletek között, de a film képes egy kicsit popcorn mozi üzemmódra váltani és kikapcsolni az agyunkat, így azok is önfeledt bambulással nézhetik végig, akiknek elsőre fogalma sincs a történtekről, maximum a záró képsoroknál vakargatják majd a fejüket, hogy ugyan miért történt meg mindez? Leszögezem, nekem nagyon tetszett, szinte minden, nem egy sokat mondó film, de egy érdekes szituációt tár elénk ami – mivel nem tudjuk, hogy idegenek léteznek-e egyáltalán – akár meg is történhetne a jövőben, és pont ettől válik egy kicsit érdekessé a sztori, hogy megpróbáljuk átélni azt, ami a főhőssel történik. Mindenkinek érdemes megnézni, aki kicsit is kedveli az „élien megszállós” műfajú sci-fi-ket, mindenki más pedig kukkantson bele mondjuk az I Origins-be vagy az Imitation Game-be, amikre hamarosan visszatérek, addig is nagyon kellemes hétvégét és jó napozást mindenkinek.

Szubjektív értékelés: 7,5/10

Avagy 1x vagy 2x bátran meg lehet nézni, és másodszorra is jó lesz.

Ps. Ha valaki tud ajánlani egy elgondolkodtató, naturalista és erős témájú európai filmet akkor kérem tiszteljen meg egy-két tippel a komment szekcióban, ki vagyok apadva, nem tudom mit nézzek, ezért fordulok kedves olvasóim segítségéért. Köszönöm…

Újra gyereknek éreztem magam

A Lego Movie teljesen elkerülte a figyelmem tavaly, amint megláttam az előzetest, lezártam magamban a témát egy „ugyan már” jellegű gondolattal. Aztán valahogy mégis csak rávett a kíváncsiság, hogy megnézzem, nem azért, mert a filmre lettem volna kíváncsi, hanem azért, mert gyerekkoromban szerettem legózni. Ami azt illeti, szerintem ezt a filmet az emberiség nagy része azért nézi/nézte meg, mert gyerekkorában szeretett legózni. És ami a legjobb az egészben, hogy tényleg azt a hangulatot, kapjuk vissza, mint amit gyerekkorunk során átéltünk a barátainkkal vagy testvéreinkkel játszva: pörgős, vidám, fantáziadús eseményekbe csöppenhetünk bele, melyekben mégis van valami „hős útja” jellegű filmtörténet, még akkor is, ha a cselekmény az idő nagy részében pont az ellenkezőjéről próbál meggyőzni. A Lego Movie egy abszolút könnyed és könnyen emészthető mese, amit az egykori Lego-őrültek mosolygós nosztalgiával fognak végignézni, a látványvilág pedig abszolút hozza azt a szintet… miről beszélek? A készítők ezúttal kicsit feljebb is tették a lécet annál, mint amire én számítottam. A Lego figurák külseje nagyon élethű, tényleg műanyagnak néznek ki, és a környezet is realisztikus, az egész történet mintha előre megépített terepasztalon játszódna. Micsoda munka lehetett kidolgozni, hogy tényleg így nézzen ki végül! Színes, vidám, pörgős és mulatságos filmecske, amit főleg a 8-14 éves korosztály fog maradéktalanul élvezni, de (és azért lássuk be, ez a film nem több egy gigantikus Lego-marketingnél) a fő pozitívum, hogy minden korosztály szórakozhat egy kicsit, legalábbis akiknek van fantáziája és humorérzéke… vagy akik szerették a Star Wars, Batman, Harry Potter, Gyűrűk Ura filmek bármelyikét. Vagy akik kedvelik Liam Neeson hangját…esetleg Morgan Freeman-ét. Kihagytam valamit? Ha ennél is többet árulnék el, nem volna értelme megnézni, nemde?

Értékelés: 8/10

Whiplash – tényleg jó film?

A whiplash címmel először akkor találkoztam, amikor az idei Oscar díjátadó előzetesét néztem. A jelöltek között több kategóriában is szerepelt, gondoltam, majd egyszer megnézem. Aztán egy reggel láttam, hogy e-mailem jött az egyik Londonban élő ismerősömtől, aki azelőtt sosem ajánlott filmet… Most pedig azt írta, hogy ezt látni kell. Szóval otthon kényelmesen befészkeltem magam a TV elé, és végignéztem… Nagyon válogatós lettem filmügyekben, nyilván velem együtt sokan mások is. Elmondom, hogy egy film nekem mikor „jön át”: ha elfeledkezem magamról teljesen, és az égvilágon semmire nem gondolok azon kívül, amit látok. Most ez megtörtént. Az odafigyeléssel felfűzött snittek, a precíz kamerabeállítás és a képkockák közt lappangó feszültség még akkor is érzékelhető, amikor a karakterek meg sem szólalnak. A sztori amerikai jellegű, ugyanakkor erős, helyenként döbbenetes, de leginkább kifejező. Mindegyik szekvencia ugyanazt az üzenetet hordozza magában, csak mindig más akadály gördül a főhős elé. És persze maga a színész, amit művel, az mindvégig hiteles és hihető. A zenetanár pedig egy igazi mocskos disznó, ergo ő is remek színészi munkát mutatott fel. A cselekményről nem szeretnék mondani semmit, mindenki a saját ízlése alapján ítélje meg, amit lát. Szerintem a Whiplash egy nagyszerűen írt és rendezett film ami hiába árul el viszonylag keveset a szereplőiről, mégis működik és él. Nem egy világmegváltó produkció, csupán mozaikja annak, ami az igazán jó amerikai filmeket jellemzi. Jó hangrendszerrel érdemes megnézni! Van tanulság, betekintést nyerhetsz egy elfogult, bezárt világra, remek minőségű zenét hallgathatsz, és röviden ennyi. Remek befejezéssel!

Milyen film a Birdman?

Volt szerencsém tegnap megnézni a Corvin Mozi Jávor termében a Birdman c. filmet, amiről túl sokat nem tudtam azon kívül, hogy kétszer láttam már az előzetesét. Mint mostanában annyi produkciót, ezt is kétes kritikákkal illették, legalábbis az Origo oldalát elolvasva lehet, hogy nem döntöttem volna a film megnézése mellett.. persze aztán szintén Origo hasábjain, egy másik cikket találva pedig dicsérő gondolatokba ütköztem, még szerencse, hogy csak utólag néztem meg mások véleményét. Na jó, már látom, hogy az Index is fejet hajtott az operatőri munka és Keaton előtt. Számomra a film nem azért tetszett, mert újdonságokat láttam volna benne. Kiégett karakter? Lerágott csont. Broadway? Sokszor hallottunk róla. Michael Keaton, Edward Norton, és Naomi Watts egy filmben? — várjunk csak, ez nem is biztos, hogy akkora tragédia lesz! És igen, a ritka alkalmak egyike, hogy a színészek tényleg sokat hozzáadnak a produkcióhoz. Számomra a meghatározó élmények hatásosak voltak, volt, hogy próbáltam elfojtani magamban a röhögést, volt, hogy izgultam, és volt hogy értetlenkedtem. Szórakoztató film, igaz, nincsen olyan epikus tartalma és mondanivalója mint a régi nagyoknak, de egy kis üzenet valahol mégis ott lappang. Engem inspirált.

Szubjektív értékelés: 8/10

Under the skin

under-the-skinAmikor ezt a filmet elkezdtem nézni, előtte még gondolkoztam is, hogy „ma mindegy, hogy mi lesz, csak sci-fi legyen!” Így aztán jött az Under The Skin, ami tulajdonképpen egy nehezen véleményezhető történet. Én nem tudok róla véleményt alkotni, ahhoz túlságosan ostobának érzem magam, most, még frissen a megnézése után. Annyit leírhatok, hogy mit gondolok, de ez mit sem változtat a tényen, hogy dühösnek és átvertnek érzem magam, az első tíz perc után ki kellett volna kapcsolnom.

A jó sztorik, amiket eddig láttam, mind valamilyen konfliktus köré épültek. Az Under The Skin nem ad egyértelmű utalást a nézőnek, helyette művészi képsorokkal sejteti, hogy idegen, de nagyon idegen nő jelenik meg Skóciában a nagy semmiből. Elnyújtott snittek. Unalmas beállítások. Scarlett flegma arca egy örökkévalóságon keresztül bámul a semmibe. Ez még csak egy dolog. Aztán jönnek azok a szörnyű „zenei betétek” mintha az agyamon akarna valaki kettéfűrészelni egy zümmögő szúnyogot, nagyjából ennyire „jó” a film aláfestése. Ha nem Scarlett vállalta volna a szerepet, akkor ez a projekt úgy, ahogy van, eltűnt volna a süllyesztőben.

A film egy bizonyos ponton rettegést és félelmet váltott ki belőlem, de nem a horrorfilmekhez hasonlatos hatással, hanem egy sokkal zavarodottabb és szörnyűbb módon. Hirtelen úrrá lett rajtam egy olyan típusú rettegés, amit valószínűleg akkor is éreznék, ha igazi UFO állna velem szemben. Azért fogott el az ijedtség, mert nem értettem, hogy mi történik, csak annyit láttam, hogy ami történik, az megmagyarázhatatlan, és vérfagyasztó. Nem viccelek, a frász jött rám, megrémítettek a képek. A film tisztességtelen módon zárul le, nem ad magyarázatot a nézőnek, nem válaszol meg semmilyen kérdést, nem ad támpontot. Így én sem adok pontot neki. az iMDB-n egy igazi fanatikus úgy nyilatkozott, hogy ez a legjobb film, amit valaha látott. Nem lehetünk egyformák, nekem a La Grande Bellezza tetszik, ha szerzői filmről van szó, de ez az angol szörnyűség számomra a legrosszabb, a létező legrettenetesebb dolog, amit valaha mozgókép címszóval átéltem.

Értékelés: 0/10

Milyen film a Bíró, avagy The Judge?

Annak idején a Kiss Kiss Bang Bang c. produkcióban láttam először Robert Downey Jr-t mint karaktert. Akkoriban még nem kerültek rivaldafénybe a Marvel-féle szuperprodukciók, talán a Sherlock Holmes epizódok és a Vasember tették őt echte hollywoodi szupersztárrá, persze előtte is bizonyította színészi tehetségét… azóta viszont a mainstream áldozata lett, és megelégedett a gazdagon tejelő, giccses-sablonos megamozik ajánlataival. A Judge látszólag B)-kategóriás mozi, persze aztán az első öt percből kiderül, hogy egyáltalán nem az, sőt, ez az a film, amit Hollywood egyre ritkábban tesz elénk, holott az igazságügyi, félig-meddig családi drámák sikerességét számos cím (pl. Remény Rabjai) igazolja. A Judge egy viszonylag komoly film, ami a családi gondokat, az apa-fia viszonyt, a nevelés fontosságát és a törvényt egyaránt étlapra helyezi. Megkajáljuk, közben félig savanyú ízt érzünk, ami aztán átmegy egy kicsivel izgalmasabb krimi-jellegű sztoriba, aztán kissé lágyra higított melankóliába torkollik. Tudom, nem ártana lazábban fogalmaznom néha.. Szóval itt van Tom Hagen a keresztapából, az időközben meghízott és őszült nagytesó, aki feledhetetlen alakításával a Full Metal Jacket c. filmben egy életre megmarad az emlékezetemben. A sztoriban vannak egész jó fordulatok, bökkenők, kérdések, a szereplők pedig nagyon, nagyon sokat hozzáadnak a filmhez. Nem egy pörgős valami, jóval inkább mentális hullámvasút, de a The Judge egy jó és nézhető egész estés mozi, némi tanulsággal, ami voltaképpen a legtöbb amerikai drámában szinte ugyanaz szokott lenni, mégis a remekül megírt párbeszédek és a feszültséggel teli bírósági tárgyalások megkövetelték, hogy kétszer megnézzem ezt a filmet, ami nálam nagy szó.

Értékelés: 8/10