informatika – Bari Blogja

Számítógép összerakás – Episode 2.

A memóriamodulok és a processzor berakása nem jelentett problémát – mondhatni rutinművelet. A processzorhűtő felszerelése sem okozott gondot, hozzáteszem, eleinte nagyon meglepődtem a kicsike processzorhűtő láttán. Még nagyobb meglepetést okozott az alaplapi, 8-tűs APU-tápcsatlakozás, a tavaly vásárolt tápegységemen ugyanis „csak” 4-tűs csatlakozó van. Ráadásul az alaplap használati leírásában azt taglalják, hogy egy AMD FM2 processzorhoz minimum 500 wattos tápegység kell, különben a rendszer instabillá válhat. Hát ettől igencsak beparáztam. Beszéltem egy régi PC-kben jártas ismerősömmel és édesapámmal, aki csakugyan összerakott már 1-2 gépet, és mindketten azt mondták (a munkatársamat beleértve), hogy a jelenlegi 4-tűs tápcsatlakozóm nem fog gondot okozni – ugyanúgy stabilan fog futni a rendszer és a nagy hatásfokú, Chieftec 450 wattos tápom is bőven elegendő. Így aztán nyugodt szívvel zárhattam le a számítógépház oldallapját. Más nem volt hátra, mint feltelepíteni a Windows 7-et. Maga az installáció nem ment látványosan gyorsan, hozzátenném, hogy most a rendszer egy öt éves, 7200 RPM WD SATA2 vinyóra van rárakva.

A régi számítógépem. Béke legyen vele! :-) — A régi számítógépem. Béke legyen vele! 🙂

Miután felraktam az új windows-t (eddig csak xp-t használtam), jöttek a fokozatos, pozitív meglepetések. Elkezdtem feltelepíteni a meghajtó programokat. A képszerkesztőt. A videoszerkesztőt. A vírusírtó programot. És a gép változatlanul villámgyors maradt. Béke, nyugalom és boldogság áradt bennem szét. Sose volt még ennyire jó érzés számítógépet használni. A korábbi konfigomhoz rengeteg türelem kellett, nőtt is miatta pár ősz hajszálam, nem egyszer ki akartam vágni az ablakon az egészet. Most már egyértelmű, hogy nem a régi hardver volt a hibás, hanem egyszerűen eltelt 8 év egy mai rendszer összehasonlíthatatlanul gyorsabb. Futtatom a videoszerkesztőt, dobálom rá az anyagokat az idősávra – és a gép még csak meg se reccen. Néha néha egy-két tizedmásodpercre elgondolkodik, aztán megint szélsebesen dolgozik tovább, közben a processzorhűtő 7 centis ventilátora alig hallhatóan suhog. Na EZ felhasználói élmény! Kíváncsiságból feltelepítettem az NFS Hot Pursuit új változatát, közepes grafikai beállításokkal meseszépen fut, natív felbontásban. Elindítottam néhány HD anyagot vimeón, azonnal betöltöttek és szaggatás nélkül lejátszotta őket a gép. Ugyanez történt a normál .mkv és .mp4 nagy felbontású videókkal is. Egy szó, mint száz, végre van egy számítógépem, amin élmény dolgozni! Megérte dolgozni érte, megérte félretenni a pénzt, egy hatékony és (remélem) megbízható munkaeszközre tettem szert. Majd tavasszal ki fogom bővíteni egy SSD-meghajtóval, mert a mostani WD merevlemez lefolytja az amúgy 7 pont körüli hardvereket 5,9-es eredményre. Akárhogy is, ez most így nagyon jó. Ideje elkezdeni komolyabban foglalkozni a videoszerkesztővel!

Számítógép összerakás – Episode 1.

Videokártya és 4 magos processzor összegyúrva? Ez már nem a Pentium 4-es kategória!

Mivel a Zajosketrec (az eddigi számítógépem) bekrepált, elérkezett az ideje hogy vásároljak egy új számítógépet. Az eddigi gépem finoman szólva is elavult, ami engem nem zavart, egészen addig, míg mondjuk videókat szerettem volna rajta szerkeszteni. Nos videoszerkesztésre a jó öreg konfig tökéletesen alkalmatlan volt. Még a legalapvetőbb feladatok (vágás, hangsáv szerkesztés) is megizzasztották a kis egymagos P4-es procit, az 1 giga ddr400-as RAM és az AGP-s GPU pedig gondolom sok modern user számára felér egy jól eső, klasszikus viccnek. Elérkezett az idő. Úgy döntöttem tehát, hogy szép lassan összespórolok annyi pénzt, amiből egy viszonylag kellemes konfigurációt elő lehet állítani. Holnap este megérkezik az utolsó alkatrész, amivel már működőképes PC-t tudok összerakni, később ha lesz rá keret, sort kerítek egy diszkrét VGA-kártyára is, hogy az APU-ba integrált egyszerűcske videokártyának legyen egy kis támogatása. Ami még fontosabb, ismerőseim javaslatára és a szaksajtó írásait elnézve is felfogtam, hogy ha jó teljesítményt szeretnék elérni, szükségem lesz egy SSD-meghajtóra is. Végeredményben ha minden jól megy, lesz egy olyan gép, amivel házilag lehet videókat szerkeszteni mondjuk Powerdirector, Sony vegas vagy Premiere elements progikkal, (remélem) bármilyen jellegű szaggatás nélkül. A szokásos videó magyarosítás, szinkronizálás mellett szép lassan el szeretnénk foglalkozni komolyabb mozgóképek szerkesztésével, meg hát nemsokára elkészül a forgatókönyv, amivel csakugyan lehetne mit kezdeni. De most egyelőre hagyjuk a hosszú távú terveket, nézzük, mivel lehet majd mindezt megvalósítani!

Pénteken érkezik:
Alaplap	GIGABYTE sFM2 GA-F2A55M-HD2	~ 17.000 Ft
Processzor	AMD FM2 A8-Series A8 5500 – 3,20GHz	~ 27.000 Ft
Memória	Kingston 8GB/1600MHz DDR-3 HyperX	~ 15.000 Ft
Optikai meghajtó	Asus DVD-író (OEM)	~ 5.000 Ft

Márciusban érkezik:
SSD	128 GB Kingston	~ 24.000 Ft
Videokártya	Sapphire Ati HD6670 Ultimate 1GB DDR5	~ 25.000 Ft

Szóval tűkön ülve várom, hogy megjöjjenek az alkatrészek. Miután összeraktam a gépet, tapasztalataimat megosztom Veletek itt a blogon. Még az is lehet, hogy lekamerázom, hogyan sikerült összerakni, elvégre most már remélhetőleg lesz mivel megvágni a nyersanyagot!

VGA hűtés, ahogy azt köll

Történt ugyanis, hogy valamelyik este fura, recsegő, kerregő hangot adott véltem hallani. Mit nem ad az ég, kopni kezdett a 2007 óta üzemelő Ati Radeon X 1950 GT videokártyám ventilátorának csapágyazása, emiatt úgy félpercenként hallatott némi kellemetlen zajt. Ez különösen akkor vált idegesítővé, amikor néma csendben ülve gépeltem és a gondolataimat monoton kereplés szakította félbe. Persze feltalálták a fejhallgatót… de filmnézés közben, mikor Jessica Biel épp mondani készül valami frankót, a hatásszünetben….KRRRRRRRRRRRRRKKKKRRRRRR… egy szó mint száz, elegem lett. Úgyhogy meló után beugrottam a westend city centerbe és 5 perc séta után találtam egy boltot, ahol lehetett kapni ezt az Artcic Cooling L2 Pro VGA hűtőt, egész korrekt áron. 9 cm-es ventillátor…. nááájsz! Automatikus fordulatszám szabályozás… nájsz! Negyed óra csavarozgatás, alátét tologatás és méricskélés (előtte és utána pár perc porszívózással) és máris ott díszeleg egy könnyűfém monstrum a kártyámon… bekapcsolom a gépet… és kétszer halkabb lett, mint előtte. Így illetlenség lenne Zajosketrecnek hívnom. Olyan kellemes csend van, és lám, még blogolni is van kedvem 😀 Ehh na de mi a tanulság?

Ati Radeon X 1950 GT AGP gyári hűtés VS Arctic L2

Sokszor (különösen az ún. „single slot”, azaz egyetlen kártyahelyet igénylő) a grafikus kártyák gyári hűtése már a kezdetektől csak zajosan képes ellátni a feladatát. Manapság egyre több gyártó szerződik hűtőket készítő cégekkel (szemfülesek találkozhattak már integrált Zalman, Arctic vagy hasonló megoldásokkal), hogy a boltban kapható modell, mint bónuszként, kellő teljesítményű és megfelelően alacsony zajszintű legyen – személy szerint nem értem, miért kell erre még mindig bónuszként tekinteni, valószínűleg így jól járnak a hűtőgyártók az olyan peches alakokkal, mint én. Persze van, akit a legkevésbé sem érdekel egy pc üzemi hangereje. Egészen addig, míg kicserél egy ventilátort és meglepve tapasztalja, hogy az esti gépezések közben sokkal kevésbé érzi idegesnek magát. Szinte hiányzik az az átkozott kerregés! 🙂 Amúgy… találós kérdés: tippelj, hol lehet kapni a WestEnd-en belül kisméretű csavarhúzót…? Elárulom, sehol se.

Szétázás zenével á la infó érettségi

Ez történt: Vasárnap készültem a buszhoz, mikor Fülöp hívott telefonon, azt kérdezte, Bari, ugye tudod, hogy Tahi és Bogdány között nem járnak a buszok? A Kifogás próbákat rendszerint Pilismaróton tartjuk, de Pilismarót jóval Bogdány után jön. Mondtam, nem baj, majd átmegyek a bogdányi egyenesen gyalog, utána meg elkapok egy buszt. Tahiban a sofőr kegyes gesztussal tessékelte le az utasokat, az egyik papa úgy érezte, itt az ideje kurvaanyázni egyet a volánbusz járatainak. Szóval ment mindenki a maga feje után, a papa meg jött mögöttem és Petőfit megszégyenítve szőtte csokorba szebbnél szebb káromkodásait. Amiért a
büdöspicsábahogynemképesakubaszottvolánbuszátvinniengem, aztán a zebránál beért, rám pillantva kérdezte:
– Hány kilométer innen Bogdány?
Mondtam, nem tudom, de én is arra megyek. Kérdezte, nem bánom-e, ha velem tart, mondtam, én nem. A bogdányi egyenes így nézett ki:

Jobboldalt látod azt a kiemelt töltést? Na, azon megy a bicikliút. Mikor elkészítették, nem gondoltak arra, hogy nem csak a Duna felől, hanem a hegy irányából is érkezhet víz. Így aztán ami lejött, az megmaradt az úton. Pista bácsit kivakarták a kocsmából, hogy egy szál markolójával rést nyisson a frissen épült bicikliúton. Mindegy, mi azon a bicaj sávon mentünk, a papa jött a kádár korszakkal meg hogy mi a faszért nem tudják megoldani hogy magas padlós busz transzferáljon oda-vissza mindenkit, de hozzátette, ha lenne traktora, egy százasért ezt csinálná egész nap. Mikor a negyedik terepjáró gázolt el mellettünk a vízben, utána kiáltotta hogy ’ Ez a bajtársiasság, bazdmeg? ’ Aztán tudtomra adta, hogy idén decemberben lesz nyolcvan éves, és tulajdonképpen ő most a visegrádi kórházba akar menni, és gerincműtéte volt, ja meg szív is, de hogy ő még így is nekivágott ennek az útnak. Mondtam, hogy az szép. Miközben meghitt eszmecserét folytattunk, kitartóan szakadt az eső, mondanom se kell, kellő intenzitással fújt ahhoz a szél hogy végig magam előtt tartsam egy szál ernyőmet, mely lobogott, kifordult hatszor, csaknem megadta magát – ja, és nem használt semmit. A papának is tartottam először, mondta hogy ne fáradjon fiatalúr, magának közben elázik a haja. Mondtam, hogy már mindegy. A poén, hogy szarrá áztam, de csak elölről: a tarkóm, meg a vádlim csontszáraz maradt, a táskámban meg volt két liter tej meg egy kiló kenyér, örök hálám a Timberland-nek, amiért a kaja nem ázott el. Aztán jött egy terepjáró, dugig Janibácsi kaliberű munkásokkal, a papa intett hogy várjanak, kórházba kell mennie, leszambázott a bicikliútról, a többiek üvöltöttek hogy „ÁJJÁ MEG!”. A papa seggig belelandolt a főút és bicajút közti vízbe, aztán kievickélt a terepjáróhoz, lehuppant a platóra és intett, hogy menjek én is. Mondtam, hogy köszönöm, de én csak Bogdányig küzdök. A további húsz percben egyedül mentem, magam előtt kilencven fokban tartva az ernyőt, nem tudom miért, ja igen, úgy kevesebb víz ment a fülembe. Mikor elfogyott az út menti víz, kimentem a főútra, percenként jött egy-egy terepjáró de egyik sem állt meg, lassan már én is kurvaanyázni kezdtem. Bogdányban felszálltam a buszra, szerencsére ment a fűtés és nem volt senki, aki kiröhögött volna amiért leveszem a tornacsukát és saláta állagú zoknim, hogy rátegyem a fűtőtestre. Aztán jött Fülöp is gumicsizmában meg a nejlonzsákokkal beburkolt gitár effekttel. És sikeresen próbáltunk Pilismaróton. Amúgy pénteken koncertezünk, Bogdányban, és remélhetőleg Pista bácsi lebontotta a biciklisávot szóval aki most olvassa ezt a cikket, vegye úgy, hogy meg van hívva.

Úgy érzem, el kell mesélnem, mit álmodtam ezután az éjszaka: 2012-ig megállás nélkül szakadt az eső, míg Budapest 90%-a víz alá került. Álmomban a Víg-színház előtt álltam vén aggastyánként, vártam egy bárkát. A belvárosból pár cafat amolyan Velence-jelleggel megmaradt, a színházból hajléktalanszálló lett, a Gellérthegyen pedig panelházak épültek, mert ez volt az egyetlen megmaradt üres terület. Aztán a Hegedűs Gyula utcában találtam egy kőtáblát, melyre ez volt felvésve:

Utána könnyes szemekkel óbégattam az arra járóknak hogy „Nézze, itt dolgoztam régen!” Mondanom se kell, jót röhögtem ezen, mikor felkeltem az ágyból, viszont utána már nem bírtam visszaaludni. Hogy miért?

Másnap reggel informatika érettségi napja volt. Lementem a buszhoz, nem jött. Meg úgy semmilyen jármű Esztergom felé. Így stoppolni se könnyű. Hazafelé kidühöngtem magam, felhívtam az igazgatót, végül a portás vette fel, mondta hogy majd visszahív az igazgató úr. Végül is Palkó csörgött rám, közölte, hogy ha nem tudok bemenni akkor ősszel kell újra érettségiznem. Fantasztikus, gondoltam. Miután másfél órát ültem és néztem ki a fejemből, nem volt mit tenni mint elindulni az Annex-ba. Ez történt.

egy ex-veterán gémer beszámolója

A játék addig jó, amíg élvezed. Emlékszem, amikor felraktuk a gépemre az első játékokat. Tomb Raider, NFS III, Might and Magic 6, akik tudják, mik ezek, valószínűleg tudják azt is, hogy legendákról van szó, amik megalapozták a játéktörténelmet. Minden játék másért volt jó: volt, ami izgalmas volt, némelyiktől egyenesen összecsinálta magát az ember. Volt olyan játék, ami hangulatos volt, volt olyan is, amit ha párszor végigtoltál, utána az angol szókincsed a kétszeresére is fejlődhetett, mert annyi duma volt benne.

A játékok unaloműzésnek mindenképpen jók voltak. Ha kijött egy űberfrankó alkotás, képesek voltunk éjszakákba nyúlóan zongorázni a billentyűzetet, és abban a pillanatban, amikor kipörgettünk egy gémet, jött az anyázás, apázás, boltba rohanás, következő rész megvásárlás. A haverokkal és tesókkal mindig ámultunk és bámultunk a grafikától, meghatódtunk, ha szar sorsa volt a főhősnek, mindig totálisan beleéltük magunkat abba a bizonyos dologba, amit egyesek játékélménynek csúfolnak. Tök jó volt játszani.

A mai napokban már mások a játékok. Régen minden gép egyformának számított, minden ugyanúgy elfutott az itthoni masinán, avagy a szomszéd haver acélszekerén is. Azt se tudtuk, mit rejt a fehér doboz. Ez volt a Voodoo 3DfX korszak. Aztán valahogy érdekelt, hogy az egyre újabb és újabb játékok, mint a Dungeon Keeper, vagy a Gothic, miért szaggatnak be az én eddig kitartó pc-men?

Fejleszteni kellett a gépet egy idő után. Egészen a mai napig fejleszteni kel, ha mindig a mai játékokat akarod. Amikor kidobtuk a P1-esemet (brühühüü), jött a P2es korszak. A 4 gigás vinyómra minden kishülyeség ráfért, rákaptam a fényképezésre is, igaz, ekkor még csak 2 megaixeles fotómasinám volt, ez volt a max, profi gépet nem szokás egy gyerek kezébe adni. a TR3, Quake3, Windows Millenium, minden egyre újabb és szebb lett, aztán sajnos megkezdődtek az akadozások. Nálunk családi szinten olyan volt mindig is a felállás, hogy apám gépe volt az űbertákolmány, ha munka miatt lecserélte, akkor odapasszolta nekem, így én rendelkezhettem vele. 2000 környékén szereztem meg a P3-asomat. Volt benne egy GeForce 2 vidkari, 512 mega RAM (anyáááád ), egy asus (tisztelet) alaplap, úgy éreztem, hogy nekem van a legfaszább cuccom a vidéken. Minden elfutott a zörgős jószágon, jöttek olyan játékok, mint GTA vice city, erről témáztunk egész nap a suliban, megjelent az első NFS underground, de a GeForce 2-es vidkarim miatt nem élvezhettük az „elmosódás” effektet. Telt múlt az idő, összejött némi zsebzsé, így befektettem egy hiperszuper Ati Radeon 9550-es kareszbe.

Atomnagy dolog volt, igaz, a 4centis aprócska venti veszettül vijjogott rajta. Viszont már volt elmosódás, a játékélmény megszorzódott, mivel a felbontást, az effekteket, az él szűrést is használhattam. Mindezek ellenére egyre kevésbé élveztem a játékokat, inkább fotózgattam, meg ilyesmik.
Aztán egyre durvább grafikájú gámák jöttek ki. Doom 3, Thief 3, Half Life 2, mindegyikről regéket írtak a gémermagazinok, de az én gépemen nem futott el egyik sem, nem érdekelt a gépfejlesztés különösebben, inkább a külsőségek ejtettek rabul: pl 2003-2004 környékén jelent meg a világ első lézeres egere a logitechtől, az egerek RolssRoyce-a, ránéztem, és eldöntöttem, hogy kell. Tehát volt egy jó karácsonyi ajándék. Kb félévente kellettek új cuccok, mert minden sorra beszart, a videókártyám viszont még bírta, meg az alapkellékek, a vinyó kivételével. Amikor megvettünk 22000ért egy 200gigás vinyót, úgy éreztem magam, mint akinek elfér a gépén a fél világ….

A haverokkal néha-néha összehoztunk egy-egy lanpartyt, aztán már egyikünk gépén sem ment semmi. Így történt, hogy 2005 év végére megkaptam az új generációt: A p4es hiperszuper űberbrutál gépemet, mely hivatalosan is el lett keresztelve Zajosketrecnek. Fekete ház, kereken három egész gigahertzes proci, igazi veteránrendszer: zalman hűtés vörösréz bordákkal, az átlagos, széles, bumfordi szürke kábel helyett immár egy kötegelt fekete revoltec madzag kötötte össze a meghajtókat a sötétzöld Gigabyte alaplappal. Valamivel később –bár nem gépeztem már annyit, mint régen- szemvizsgálat volt a suliban, és kiderült hogy rövidlátó vagyok. Ez gondott jelentett, valamit tenni kellett: így lett a következő karácsonyi ajándékom egy samsung LCD-monitor, kifejezetten játékosoknak. A kifejezetten nagynevű játékok, mint a San Andreas, Half Life 2 Episode One, NFS Most Wanted – elindultak még a gépemen, de közepes grafikai beállításoknál is rendesen beszaggattak.

Egyre több volt a suli, egyre fárasztóbb volt a mindennapok őrlése, nekem pedig egyre több pihenésre volt szükségem, ha éppen nem a haverokkal gizdáztam, vagy fotókat szerkesztettem, vagy a könyvemet írtam, akkor még játszottam.
Mivel nem volt pénzem gépfejlesztésre, tuningolásra adtam a fejemet. A 9550es ati kártyához nagy reményeket fűztem, ezért vettem rá egy Evercool hűtést, amitől a karesz súlya megkétszereződött, a méretről ne is beszéljünk. Viszont a hangja gyakorlatilag nullára csökkent! Így a zajosketrec átmenetileg visszafogta legendás hangerejét. A lényeg, hogy húzni kezdtem a vidkarit: a mag frekvenciája alapfelállásban 250 Mhz-re volt állítva, a hűtésnek köszönhetően még 300 Mhz-nél is csak 20 fokos volt a GPU, nyár közepén. Bizonyos cikkekben utánanéztem, maximum 20% túlhúzást ajánlottak a sebességnöveléshez. Nekem sikerült 500 Mh-re felpörgetnem az gpu-t, a hőmérséklet 25,8 celsius volt, napközben. Ugyan nem játszottam többet a géppel, viszont menőnek érezhettem magam, hogy nem égett le.

Aztán a Vistával bekövetkezett a dráma: alig két hét után jött egy kék halál, majd az ati kártya kinyiffant. Nem volt itthon más, csak a régi Geforce 2es karesz, tehát le kellett mondanom a játékokról: a kor megkövetelte, hogy az egész gépet lecseréljem; divattá váltak a 775ös foglalatú duplamagos procik, a piacot ellepték a DDR2es memóriák, és a legfaszább vidkarik csak PCI-express csatolóval jöttek forgalomba. Tehát gépcsere lett volna a megoldás, de én nem voltam valami túlságosan kedvező anyagi helyzetben, ráadásul még minden működött a gépemben. Hmm… leginkább minden pénzemet a haverokra költöttem.

Aztán 2007 nyarán kivettem a részemet a melóból, így új elemmel dobtam fel a Pc-met: egy AGP-s Ati X1950GT-s kártyával. Minden, ami az előző években megjelent, tükörsimán elfutott a gépen, habár a 2007es évjárat végefelé megjelenő gámák, mint a prostreet, crysis, bioshock, és egyéb Dx10es királyságok már csak kompromisszumok árán voltak hajlandóak elindulni.

A nyár egyébként is csak lazulással, evezéssel, és rengeteg bulival telt el. A zajosketrec egyfajta médiamindenessé vált képek, filmek, zenék minden mennyiségben, de a játékok lassan egyformák lettek, mindegyik túl rövid volt, megszűntek az eredeti sztorik, ha meg valami igazán nagy durranás érkezett, az nem nagyon érdekelt, a neten úgyis mindent leírtak róla.

Befejeztem a könyvemet, és amiért leginkább elvesztették a játékok a tekintélyüket, hogy megváltozott a nagybetűs Zélet, konkrétan beleszerettem egy elképesztő nőszemélybe, őutána pedig már nem nagyon tudott bármi is lekötni, ami a játékokkal kapcsolatos. Játszhatunk, ha jól esik, csak ne legyünk ultrakockák, vannak fontosabb dolgok is.