Címke: vihar
Tengernyi emlék
A szigeten tértem magamhoz. Most másként láttam, vihar volt és éjszaka. Körbevettek a vaskos hullámok, minden irányból sós lé fröccsent rám. Feltápászkodtam a homokból, arcon vert egy pálmalevél. A cikázó villámok fényében megláttam azt a kis faházat, nyitott ajtóval és tornáccal, ruhadarabok lógtak a korláton. Kiáltoztam, nem válaszolt senki. A sorozatos mennydörgés ellenére is hallani lehetett valami dallamot a kunyhó belsejéből, oda indultam. A homokban emberi lábnyomok süppedtek a part felé, látni lehetett az evező és a csónak nyomát, mielőtt még elvitték volna, ott állt, egy csónak, két evezővel… valamikor még ott állt. A második lépcsőfok beszakadt alattam, arccal zuhantam a padlónak, a mindent betakaró lilás folyadék édeskés, meggy ízű szesz volt, marta a szemem. A tornác padlóján megláttam a kamerámat széttörve, mellette egy elázott spirálfüzettel. Elmásztam a füzetig, de mire megfogtam volna, egy hirtelen szélfuvallat kitépte a kezemből és magukba szippantották az ágaskodó hullámok. Még mindig szólt odabent valami dallamféle. Beléptem a szobába, mindenütt zöld üvegszilánkok borították a padlót. A meggyes, szeszes illat itt volt a legsűrűbb. Az ágyon, szétgyűrt lepedők közt hevert a lejátszóm, Beatles szólt rajta. Ezt hallottam odakint is. Kirohantam a partra és ordítani kezdtem, megállás nélkül, perceken keresztül, ahogy ordítottam, vigyorgó arcok rajzolódtak ki a hullámokban és rám okádták átlátszó permetjüket. Az egyik hullám gúnyosan röhögött, mikor hátranéztem, akkor tűnt csak fel hogy a kunyhó is vízben áll. Úsztam a viharba, a tenger néha pajzán szavakat súgott a fülembe, reménykedve, hátha megállok. A kimerülés határán lebegtem, mikor jött egy minden eddiginél nagyobb, maga alá gyűrt, hátamba tépett, belekapaszkodtam, hogy felül kerekedjek, de azért a víz az úr, ami igaz. Azt képzeltem, felém nyúl, mikor belekapaszkodtam, nevetve taszított még lejjebb és lejjebb, a mélybe… oxigénhiány… nem tudom, hogy történt, de aztán női alak került mellém, talán sellő, kis termetű, hófehér bőre még az ében fekete vízben is felizzott, selyemszerű finom hajfelhői viszont a tenger mélyénél is sötétebbnek hatottak. Rám mosolygott, a nevem kiáltotta.
Aztán csörgött a telefon és felébredtem.
Szétázás zenével á la infó érettségi
Ez történt: Vasárnap készültem a buszhoz, mikor Fülöp hívott telefonon, azt kérdezte, Bari, ugye tudod, hogy Tahi és Bogdány között nem járnak a buszok? A Kifogás próbákat rendszerint Pilismaróton tartjuk, de Pilismarót jóval Bogdány után jön. Mondtam, nem baj, majd átmegyek a bogdányi egyenesen gyalog, utána meg elkapok egy buszt. Tahiban a sofőr kegyes gesztussal tessékelte le az utasokat, az egyik papa úgy érezte, itt az ideje kurvaanyázni egyet a volánbusz járatainak. Szóval ment mindenki a maga feje után, a papa meg jött mögöttem és Petőfit megszégyenítve szőtte csokorba szebbnél szebb káromkodásait. Amiért a
büdöspicsábahogynemképesakubaszottvolánbuszátvinniengem, aztán a zebránál beért, rám pillantva kérdezte:
– Hány kilométer innen Bogdány?
Mondtam, nem tudom, de én is arra megyek. Kérdezte, nem bánom-e, ha velem tart, mondtam, én nem. A bogdányi egyenes így nézett ki:
Jobboldalt látod azt a kiemelt töltést? Na, azon megy a bicikliút. Mikor elkészítették, nem gondoltak arra, hogy nem csak a Duna felől, hanem a hegy irányából is érkezhet víz. Így aztán ami lejött, az megmaradt az úton. Pista bácsit kivakarták a kocsmából, hogy egy szál markolójával rést nyisson a frissen épült bicikliúton. Mindegy, mi azon a bicaj sávon mentünk, a papa jött a kádár korszakkal meg hogy mi a faszért nem tudják megoldani hogy magas padlós busz transzferáljon oda-vissza mindenkit, de hozzátette, ha lenne traktora, egy százasért ezt csinálná egész nap. Mikor a negyedik terepjáró gázolt el mellettünk a vízben, utána kiáltotta hogy ’ Ez a bajtársiasság, bazdmeg? ’ Aztán tudtomra adta, hogy idén decemberben lesz nyolcvan éves, és tulajdonképpen ő most a visegrádi kórházba akar menni, és gerincműtéte volt, ja meg szív is, de hogy ő még így is nekivágott ennek az útnak. Mondtam, hogy az szép. Miközben meghitt eszmecserét folytattunk, kitartóan szakadt az eső, mondanom se kell, kellő intenzitással fújt ahhoz a szél hogy végig magam előtt tartsam egy szál ernyőmet, mely lobogott, kifordult hatszor, csaknem megadta magát – ja, és nem használt semmit. A papának is tartottam először, mondta hogy ne fáradjon fiatalúr, magának közben elázik a haja. Mondtam, hogy már mindegy. A poén, hogy szarrá áztam, de csak elölről: a tarkóm, meg a vádlim csontszáraz maradt, a táskámban meg volt két liter tej meg egy kiló kenyér, örök hálám a Timberland-nek, amiért a kaja nem ázott el. Aztán jött egy terepjáró, dugig Janibácsi kaliberű munkásokkal, a papa intett hogy várjanak, kórházba kell mennie, leszambázott a bicikliútról, a többiek üvöltöttek hogy „ÁJJÁ MEG!”. A papa seggig belelandolt a főút és bicajút közti vízbe, aztán kievickélt a terepjáróhoz, lehuppant a platóra és intett, hogy menjek én is. Mondtam, hogy köszönöm, de én csak Bogdányig küzdök. A további húsz percben egyedül mentem, magam előtt kilencven fokban tartva az ernyőt, nem tudom miért, ja igen, úgy kevesebb víz ment a fülembe. Mikor elfogyott az út menti víz, kimentem a főútra, percenként jött egy-egy terepjáró de egyik sem állt meg, lassan már én is kurvaanyázni kezdtem. Bogdányban felszálltam a buszra, szerencsére ment a fűtés és nem volt senki, aki kiröhögött volna amiért leveszem a tornacsukát és saláta állagú zoknim, hogy rátegyem a fűtőtestre. Aztán jött Fülöp is gumicsizmában meg a nejlonzsákokkal beburkolt gitár effekttel. És sikeresen próbáltunk Pilismaróton. Amúgy pénteken koncertezünk, Bogdányban, és remélhetőleg Pista bácsi lebontotta a biciklisávot szóval aki most olvassa ezt a cikket, vegye úgy, hogy meg van hívva.
Úgy érzem, el kell mesélnem, mit álmodtam ezután az éjszaka: 2012-ig megállás nélkül szakadt az eső, míg Budapest 90%-a víz alá került. Álmomban a Víg-színház előtt álltam vén aggastyánként, vártam egy bárkát. A belvárosból pár cafat amolyan Velence-jelleggel megmaradt, a színházból hajléktalanszálló lett, a Gellérthegyen pedig panelházak épültek, mert ez volt az egyetlen megmaradt üres terület. Aztán a Hegedűs Gyula utcában találtam egy kőtáblát, melyre ez volt felvésve:
Utána könnyes szemekkel óbégattam az arra járóknak hogy „Nézze, itt dolgoztam régen!” Mondanom se kell, jót röhögtem ezen, mikor felkeltem az ágyból, viszont utána már nem bírtam visszaaludni. Hogy miért?
Másnap reggel informatika érettségi napja volt. Lementem a buszhoz, nem jött. Meg úgy semmilyen jármű Esztergom felé. Így stoppolni se könnyű. Hazafelé kidühöngtem magam, felhívtam az igazgatót, végül a portás vette fel, mondta hogy majd visszahív az igazgató úr. Végül is Palkó csörgött rám, közölte, hogy ha nem tudok bemenni akkor ősszel kell újra érettségiznem. Fantasztikus, gondoltam. Miután másfél órát ültem és néztem ki a fejemből, nem volt mit tenni mint elindulni az Annex-ba. Ez történt.