Afrikai plüssbébik az IKEA-ban?!
Címke: játék
Sosem elég
Mostanában elkezdtem szorgalmasabban foglalkozni a szájharmonikával. Ahogy telnek a napok, és napról napra jönnek az újabb leckék, csak előrehaladva ébredtem rá, hogy mennyire keveset tudok. És így volt ez a gitárral, az énekkel meg talán mindennel így van az életben, amit tanulni szeretnénk. Ha megnézem Jason Riccit vagy Sonny-t ahogy zenélnek, elképzelhetetlennek tartom, hogy egy napon én is így tudjak játszani. Pedig egyáltalán nem lehetetlen. Csak el kellett kezdeni komolyabban gyakorolni. Kár, hogy ilyen kevés idő marad a munka mellett. Sok ismerősöm van, akik masszívan dolgoznak, szabadidejükben pedig még arra is alig marad lehetőségük, hogy kipihenjék a munka fáradalmait. Pedig egyszer valaki azt mondta nekem, hogy az embereknek mindig arra van idejük, amire időt szánnak. Vagy mégsem? El szeretnék menni szombaton a Balatonra Fannival, de nem mehetek, mert dolgoznom kell. És hiába nem akarok dolgozni, mert a munka és aki adja a munkát, befolyásolhatja az időmet. Ki tudja, beteget jelentenék, és mégse mennék be. Akkor mi lenne? Összedőlne a világ? Erősen kétlem. Csupán be kéne jönnie valakinek helyettem – de kinek? És pontosan az utóbbi kérdés az, ami miatt befolyásolható vagyok, hogy túlgondolom ezeket az ügyeket. Pedig ha azt csinálnám, amit sokan mások, hogy ülök a seggemen és ha valamit akarok, akkor mindenkit leszarva azt csinálom, mennyivel könnyebb lenne? Miért nem úgy csinálom? Nem tudom. Én így látom jónak. Minden napilap, az esti hírek, az összes szerencsétlen médiás azt kántálja, hogy nincs munkalehetőség Magyarországon. Én éppenséggel nyakig tele vagyok munkával, szerencsésnek számítok? Vagy csak épp azt teszem, amit kell? De ki mondja meg, hogy mit kell tenni? Jaj, ma nagyon beindulnak a filós agytekervények, úgy tűnik. Talán azért, mert végre nincs olyan elképesztően dögmeleg. Egyébként holnap veszek életemben másodszor bútort, juhéj. A kezeletlen nyers fából készült éjjeliszekrény után ezúttal íróasztal vásárlására adom fejem, mert hát ha költözik az ember, sok mindent elölről kell kezdeni. De ezek nagyon fontos dolgok szerintem. Ettől érzi át az ember, hogy mit tett le az asztalra. Mi mindent teljesített. „Köszönöm Uram, hogy van fedél a fejem fölött, van hol aludnom, van mit ennem”. Láthatatlan libikóka billeg életünk során egyik oldalról a másikra. Egyszer a vágyak tengerében szenvedve, fuldokolva nézünk szét, szükségünk van annyi mindenre. Épp félünk, és nyugalomra vágyunk, vagy rettegünk és bátorságra van szükségünk, vagy esetleg éhesek vagyunk és ételre vágyunk, érzések, tárgyak egyaránt célpontba kerülnek ebben a fuldoklásban. Aztán mikor átbillen ez a libikóka, teljesnek érezzük magunkat. Közérzetünk kifogástalan, nem stresszezünk a problémákon, hanem feladatként, megoldandó küldetésként kezeljük őket. Kicsit olyan ez, mint egy régi kedvenc számítógépes játékom, a Gothic. Vicces, hogy pont ezt hozom szóba, de valahogy, még ha erősen torzítva is, voltaképp modellezi a valóságot. Ha megcsinálsz valamit, véghez viszel egy missziót, tapasztalatra teszel szert általa, pontokat érsz el. Hasonlóképp alakul ez az életben is, csak épp nincs „mentés”, „szünet” vagy „kilépés” gomb. És csalni sem lehet, nincs végtelen pénz, örök élet, vagy időtekerés. De a lehetőségek ugyanúgy adottak.
Új szerzemény
Azt hiszem, tavaly nyáron zúgtam bele a tollaslabdába, mikor Mártonnal degeszre ettük magunkat és levezető műveletként nekiálltunk tollasozni a kertjükben. Akkor más érzés volt beleütni a labdába és órákig eszembe se jutott befejezni ezt a légies játékot. Egy éve gondoltam úgy, hogy vennem kéne egy tollasütőt és lemenni vele a partra. Egy évig tartott, hogy rájöjjek, ha félreteszek egy kis pénzt, akkor egyáltalán nem jelent problémát akár egy jobb minőségű tollasütő beszerzése. De legalább rájöttem. Alig várom, hogy a partra kerüljek.
egy ex-veterán gémer beszámolója
A játék addig jó, amíg élvezed. Emlékszem, amikor felraktuk a gépemre az első játékokat. Tomb Raider, NFS III, Might and Magic 6, akik tudják, mik ezek, valószínűleg tudják azt is, hogy legendákról van szó, amik megalapozták a játéktörténelmet. Minden játék másért volt jó: volt, ami izgalmas volt, némelyiktől egyenesen összecsinálta magát az ember. Volt olyan játék, ami hangulatos volt, volt olyan is, amit ha párszor végigtoltál, utána az angol szókincsed a kétszeresére is fejlődhetett, mert annyi duma volt benne.
A játékok unaloműzésnek mindenképpen jók voltak. Ha kijött egy űberfrankó alkotás, képesek voltunk éjszakákba nyúlóan zongorázni a billentyűzetet, és abban a pillanatban, amikor kipörgettünk egy gémet, jött az anyázás, apázás, boltba rohanás, következő rész megvásárlás. A haverokkal és tesókkal mindig ámultunk és bámultunk a grafikától, meghatódtunk, ha szar sorsa volt a főhősnek, mindig totálisan beleéltük magunkat abba a bizonyos dologba, amit egyesek játékélménynek csúfolnak. Tök jó volt játszani.
A mai napokban már mások a játékok. Régen minden gép egyformának számított, minden ugyanúgy elfutott az itthoni masinán, avagy a szomszéd haver acélszekerén is. Azt se tudtuk, mit rejt a fehér doboz. Ez volt a Voodoo 3DfX korszak. Aztán valahogy érdekelt, hogy az egyre újabb és újabb játékok, mint a Dungeon Keeper, vagy a Gothic, miért szaggatnak be az én eddig kitartó pc-men?
Fejleszteni kellett a gépet egy idő után. Egészen a mai napig fejleszteni kel, ha mindig a mai játékokat akarod. Amikor kidobtuk a P1-esemet (brühühüü), jött a P2es korszak. A 4 gigás vinyómra minden kishülyeség ráfért, rákaptam a fényképezésre is, igaz, ekkor még csak 2 megaixeles fotómasinám volt, ez volt a max, profi gépet nem szokás egy gyerek kezébe adni. a TR3, Quake3, Windows Millenium, minden egyre újabb és szebb lett, aztán sajnos megkezdődtek az akadozások. Nálunk családi szinten olyan volt mindig is a felállás, hogy apám gépe volt az űbertákolmány, ha munka miatt lecserélte, akkor odapasszolta nekem, így én rendelkezhettem vele. 2000 környékén szereztem meg a P3-asomat. Volt benne egy GeForce 2 vidkari, 512 mega RAM (anyáááád ), egy asus (tisztelet) alaplap, úgy éreztem, hogy nekem van a legfaszább cuccom a vidéken. Minden elfutott a zörgős jószágon, jöttek olyan játékok, mint GTA vice city, erről témáztunk egész nap a suliban, megjelent az első NFS underground, de a GeForce 2-es vidkarim miatt nem élvezhettük az „elmosódás” effektet. Telt múlt az idő, összejött némi zsebzsé, így befektettem egy hiperszuper Ati Radeon 9550-es kareszbe.
Atomnagy dolog volt, igaz, a 4centis aprócska venti veszettül vijjogott rajta. Viszont már volt elmosódás, a játékélmény megszorzódott, mivel a felbontást, az effekteket, az él szűrést is használhattam. Mindezek ellenére egyre kevésbé élveztem a játékokat, inkább fotózgattam, meg ilyesmik.
Aztán egyre durvább grafikájú gámák jöttek ki. Doom 3, Thief 3, Half Life 2, mindegyikről regéket írtak a gémermagazinok, de az én gépemen nem futott el egyik sem, nem érdekelt a gépfejlesztés különösebben, inkább a külsőségek ejtettek rabul: pl 2003-2004 környékén jelent meg a világ első lézeres egere a logitechtől, az egerek RolssRoyce-a, ránéztem, és eldöntöttem, hogy kell. Tehát volt egy jó karácsonyi ajándék. Kb félévente kellettek új cuccok, mert minden sorra beszart, a videókártyám viszont még bírta, meg az alapkellékek, a vinyó kivételével. Amikor megvettünk 22000ért egy 200gigás vinyót, úgy éreztem magam, mint akinek elfér a gépén a fél világ….
A haverokkal néha-néha összehoztunk egy-egy lanpartyt, aztán már egyikünk gépén sem ment semmi. Így történt, hogy 2005 év végére megkaptam az új generációt: A p4es hiperszuper űberbrutál gépemet, mely hivatalosan is el lett keresztelve Zajosketrecnek. Fekete ház, kereken három egész gigahertzes proci, igazi veteránrendszer: zalman hűtés vörösréz bordákkal, az átlagos, széles, bumfordi szürke kábel helyett immár egy kötegelt fekete revoltec madzag kötötte össze a meghajtókat a sötétzöld Gigabyte alaplappal. Valamivel később –bár nem gépeztem már annyit, mint régen- szemvizsgálat volt a suliban, és kiderült hogy rövidlátó vagyok. Ez gondott jelentett, valamit tenni kellett: így lett a következő karácsonyi ajándékom egy samsung LCD-monitor, kifejezetten játékosoknak. A kifejezetten nagynevű játékok, mint a San Andreas, Half Life 2 Episode One, NFS Most Wanted – elindultak még a gépemen, de közepes grafikai beállításoknál is rendesen beszaggattak.
Egyre több volt a suli, egyre fárasztóbb volt a mindennapok őrlése, nekem pedig egyre több pihenésre volt szükségem, ha éppen nem a haverokkal gizdáztam, vagy fotókat szerkesztettem, vagy a könyvemet írtam, akkor még játszottam.
Mivel nem volt pénzem gépfejlesztésre, tuningolásra adtam a fejemet. A 9550es ati kártyához nagy reményeket fűztem, ezért vettem rá egy Evercool hűtést, amitől a karesz súlya megkétszereződött, a méretről ne is beszéljünk. Viszont a hangja gyakorlatilag nullára csökkent! Így a zajosketrec átmenetileg visszafogta legendás hangerejét. A lényeg, hogy húzni kezdtem a vidkarit: a mag frekvenciája alapfelállásban 250 Mhz-re volt állítva, a hűtésnek köszönhetően még 300 Mhz-nél is csak 20 fokos volt a GPU, nyár közepén. Bizonyos cikkekben utánanéztem, maximum 20% túlhúzást ajánlottak a sebességnöveléshez. Nekem sikerült 500 Mh-re felpörgetnem az gpu-t, a hőmérséklet 25,8 celsius volt, napközben. Ugyan nem játszottam többet a géppel, viszont menőnek érezhettem magam, hogy nem égett le.
Aztán a Vistával bekövetkezett a dráma: alig két hét után jött egy kék halál, majd az ati kártya kinyiffant. Nem volt itthon más, csak a régi Geforce 2es karesz, tehát le kellett mondanom a játékokról: a kor megkövetelte, hogy az egész gépet lecseréljem; divattá váltak a 775ös foglalatú duplamagos procik, a piacot ellepték a DDR2es memóriák, és a legfaszább vidkarik csak PCI-express csatolóval jöttek forgalomba. Tehát gépcsere lett volna a megoldás, de én nem voltam valami túlságosan kedvező anyagi helyzetben, ráadásul még minden működött a gépemben. Hmm… leginkább minden pénzemet a haverokra költöttem.
Aztán 2007 nyarán kivettem a részemet a melóból, így új elemmel dobtam fel a Pc-met: egy AGP-s Ati X1950GT-s kártyával. Minden, ami az előző években megjelent, tükörsimán elfutott a gépen, habár a 2007es évjárat végefelé megjelenő gámák, mint a prostreet, crysis, bioshock, és egyéb Dx10es királyságok már csak kompromisszumok árán voltak hajlandóak elindulni.
A nyár egyébként is csak lazulással, evezéssel, és rengeteg bulival telt el. A zajosketrec egyfajta médiamindenessé vált képek, filmek, zenék minden mennyiségben, de a játékok lassan egyformák lettek, mindegyik túl rövid volt, megszűntek az eredeti sztorik, ha meg valami igazán nagy durranás érkezett, az nem nagyon érdekelt, a neten úgyis mindent leírtak róla.
Befejeztem a könyvemet, és amiért leginkább elvesztették a játékok a tekintélyüket, hogy megváltozott a nagybetűs Zélet, konkrétan beleszerettem egy elképesztő nőszemélybe, őutána pedig már nem nagyon tudott bármi is lekötni, ami a játékokkal kapcsolatos. Játszhatunk, ha jól esik, csak ne legyünk ultrakockák, vannak fontosabb dolgok is.
