Fa lettem, érzem.
Van ágam, van kérgem.
Ujjamon hordom évgyűrűmet,
A fényben látom örömömet.
Legyökereztem, kirügyeztem.
Ebből baj lesz, már éreztem.
Az emberek, kiket ismertem,
Elfelednek, de őket én nem.
Ráhajlok a házadra.
Árnyékot adok hátadra.
Nem ismersz meg? Kár,
Csak mert ez lettem: büszke nyár.
Fa lettem, láthatod.
Gerincem kivághatod,
Gyárthatsz belőle fűrészport,
Sosem tudod meg,
Hogy gerendád barátod volt.
Az álomkonyhán álomszakácsok főznek,
Kristályvízben főtt sonkát kötöznek,
Desszertnek fújják a tejszínes gesztenyét,
Az álompincérnő épp kihúzza két szemét,
Van minden fűszer, van bors, van só itt,
Valakinek visznek egy tál brassóit,
Uborkasaláta, aprított petrezselyem,
A pincérhölgy ruhája valódi selyem,
Készül a babgulyás rántott hússal,
Halászlé is van, belefőzve húsz hal,
Az álomtortára álomgertyát tűznek,
Száraz fát kínálnak a kandallótűznek,
Keverik a koktélt jégkásával,
Rázza a mixer, ahogy az rá vall,
De hát ébresztő piát kértem,
Tehát hoznak angol teát nékem,
Betűröm a kendőt, emelem a villám,
Ám ekkor felébretem. Mint a villám!
Szomorú
vagyok,
Szürke
hétköznapok,
Nem szeret
senki,
Se a fiúk,
se a lányok,
Mert emó
vagyok x4
Tépkedem a
hajamat,
Mindig is
le volt nyalva,
Mára csak
pár szál maradt,
A haláltól
nem vagyok beszarva,
Mert emó
vagyok x2
Felvágom
az ereimet,
Lekapcsolom
a villanyt,
Berakom
depis lemezeimet,
A halál
röhögve rám pillant,
Mert emó
vagyok x4
Tokió
Hotelt hallgatok,
Kockás
cuccot viselek,
Egész nap
sírdogálhatok,
Dalolni már
nem is merek
Mert emó vagyok x2
Hogy miért
jó ez, nem tudom,
Én ezt
tartom fontosnak,
Lábam
répanaciba dugom,
Elmehetek
veterán emósnak,
A fülcimpám
át szúrom,
Piercingemtől
a csajok behugyoznak,
A
divatcikkeket túrom,
Ruha már
van, megyek narkósnak,
Az életem
sarokba rúgom,
Mert emó
vagyok x4
Felébredsz, rögtön eltűnnek,
Őket vártad, most elmennek,
Véded őket, mégis elvernek,
Mégis őket nevezik embernek.
Amit létrehoztál, eltüntetik,
Akiért dolgoztál, megbüntetik,
Ahova tartoztál, megszüntetik,
Jó neked, ezt elhitetik.
A legjobb zenét elnémítják,
A legerősebbet lebénítják,
A régi szavakat mind átírják,
Az igazi hőst eltaszítják.
Öltönyt húznak, nyakkendőt kötnek,
A nagy házba zúznak, ki nem jönnek,
Törvény helyett kátrányt főznek,
Démon helyett tündét ölnek.
Ha hiszel nekik, megcsalnak,
Ha adsz nekik, kifacsarnak,
Akarhatsz bármit, ha ők akarnak,
Visszakéred, csak fejet vakarnak.
Ígérgetnek, biztos betartják,
Feléd hájas kezüket kitartják,
Kezedből a pénzt kikapják,
A visszajárót is megtartják.
Amit akarnak, megkapnak,
Akit akarnak, elkapnak,
Minden egységet szétkapnak,
Nekik nem kell gyónni a papnak.
Azt mondják, megtesznek mindent,
Maguk javára igen, játsszák az
istent,
S csak azt teszik, mi a divatból
kiment:
Kiszívják a népet, de sebaj –
Ők meg vannak ott fent,
De mindennek a végén csak eljő a
baj.
Szemed fel se pattan még,
Szobád katlan, vörös az ég,
Félve reszket füstölgő kezed,
Érzed, bőrödbe sül mezed.
Körülötted sikoly mindenütt,
Odakint valakit egy kamion épp elüt,
Leesel ágyadról, mászol szobád padlóján,
Nyílt seb tátong élettársad tarkóján.
Tekinteted kiréved az olvadó ablakon,
Zokogó szomszédod torkon ragad vakon,
Szökőár jön s dőlnek felhőkarcolók,
Ordítva futnak az életükért harcolók.
Csontjaid izzanak, véred bugyog,
Arcod kaparod, az utolsót rúgod,
Hajad kihullik, dobhártyád beszakad,
S egyszercsak alólad a föld kiszalad.
Csend és nyugalom van agyadban,
Csak hangya vagy, mit sem érsz,
Felteszed a kérdést magadban;
A jövő vagy halál, mitől félsz?
Élsz, és néha fáj, néha nem,
Néha király, néha semmilyen,
Néha az ember bambul – gondolkodni képtelen,
Néha viszont rájön – de akkor már féktelen.
A rendszer másszóval farkastörvény
Befedi életed, makacsul rád tapad,
Ilyenkor vagy eltipor az örvény,
Vagy felfogod; nincs rendben, és lelked fellázad.
Csak fel kell ébredned, hogy lássad
Ami van, tolvajként surran körülötted,
Ne a saját sírodat ássad,
Attól még nem lesz glória fölötted.
Gondolkodó ember vagy, tedd, mire születtél,
Szedd össze magad, ne halogass,
Gondolkodj! Mi mást tehetnél?
Élj. És ne csak verset olvass!
A játék addig jó, amíg élvezed. Emlékszem, amikor felraktuk a gépemre az első játékokat. Tomb Raider, NFS III, Might and Magic 6, akik tudják, mik ezek, valószínűleg tudják azt is, hogy legendákról van szó, amik megalapozták a játéktörténelmet. Minden játék másért volt jó: volt, ami izgalmas volt, némelyiktől egyenesen összecsinálta magát az ember. Volt olyan játék, ami hangulatos volt, volt olyan is, amit ha párszor végigtoltál, utána az angol szókincsed a kétszeresére is fejlődhetett, mert annyi duma volt benne.
A játékok unaloműzésnek mindenképpen jók voltak. Ha kijött egy űberfrankó alkotás, képesek voltunk éjszakákba nyúlóan zongorázni a billentyűzetet, és abban a pillanatban, amikor kipörgettünk egy gémet, jött az anyázás, apázás, boltba rohanás, következő rész megvásárlás. A haverokkal és tesókkal mindig ámultunk és bámultunk a grafikától, meghatódtunk, ha szar sorsa volt a főhősnek, mindig totálisan beleéltük magunkat abba a bizonyos dologba, amit egyesek játékélménynek csúfolnak. Tök jó volt játszani.
A mai napokban már mások a játékok. Régen minden gép egyformának számított, minden ugyanúgy elfutott az itthoni masinán, avagy a szomszéd haver acélszekerén is. Azt se tudtuk, mit rejt a fehér doboz. Ez volt a Voodoo 3DfX korszak. Aztán valahogy érdekelt, hogy az egyre újabb és újabb játékok, mint a Dungeon Keeper, vagy a Gothic, miért szaggatnak be az én eddig kitartó pc-men?
Fejleszteni kellett a gépet egy idő után. Egészen a mai napig fejleszteni kel, ha mindig a mai játékokat akarod. Amikor kidobtuk a P1-esemet (brühühüü), jött a P2es korszak. A 4 gigás vinyómra minden kishülyeség ráfért, rákaptam a fényképezésre is, igaz, ekkor még csak 2 megaixeles fotómasinám volt, ez volt a max, profi gépet nem szokás egy gyerek kezébe adni. a TR3, Quake3, Windows Millenium, minden egyre újabb és szebb lett, aztán sajnos megkezdődtek az akadozások. Nálunk családi szinten olyan volt mindig is a felállás, hogy apám gépe volt az űbertákolmány, ha munka miatt lecserélte, akkor odapasszolta nekem, így én rendelkezhettem vele. 2000 környékén szereztem meg a P3-asomat. Volt benne egy GeForce 2 vidkari, 512 mega RAM (anyáááád ), egy asus (tisztelet) alaplap, úgy éreztem, hogy nekem van a legfaszább cuccom a vidéken. Minden elfutott a zörgős jószágon, jöttek olyan játékok, mint GTA vice city, erről témáztunk egész nap a suliban, megjelent az első NFS underground, de a GeForce 2-es vidkarim miatt nem élvezhettük az „elmosódás” effektet. Telt múlt az idő, összejött némi zsebzsé, így befektettem egy hiperszuper Ati Radeon 9550-es kareszbe.
Atomnagy dolog volt, igaz, a 4centis aprócska venti veszettül vijjogott rajta. Viszont már volt elmosódás, a játékélmény megszorzódott, mivel a felbontást, az effekteket, az él szűrést is használhattam. Mindezek ellenére egyre kevésbé élveztem a játékokat, inkább fotózgattam, meg ilyesmik.
Aztán egyre durvább grafikájú gámák jöttek ki. Doom 3, Thief 3, Half Life 2, mindegyikről regéket írtak a gémermagazinok, de az én gépemen nem futott el egyik sem, nem érdekelt a gépfejlesztés különösebben, inkább a külsőségek ejtettek rabul: pl 2003-2004 környékén jelent meg a világ első lézeres egere a logitechtől, az egerek RolssRoyce-a, ránéztem, és eldöntöttem, hogy kell. Tehát volt egy jó karácsonyi ajándék. Kb félévente kellettek új cuccok, mert minden sorra beszart, a videókártyám viszont még bírta, meg az alapkellékek, a vinyó kivételével. Amikor megvettünk 22000ért egy 200gigás vinyót, úgy éreztem magam, mint akinek elfér a gépén a fél világ….
A haverokkal néha-néha összehoztunk egy-egy lanpartyt, aztán már egyikünk gépén sem ment semmi. Így történt, hogy 2005 év végére megkaptam az új generációt: A p4es hiperszuper űberbrutál gépemet, mely hivatalosan is el lett keresztelve Zajosketrecnek. Fekete ház, kereken három egész gigahertzes proci, igazi veteránrendszer: zalman hűtés vörösréz bordákkal, az átlagos, széles, bumfordi szürke kábel helyett immár egy kötegelt fekete revoltec madzag kötötte össze a meghajtókat a sötétzöld Gigabyte alaplappal. Valamivel később –bár nem gépeztem már annyit, mint régen- szemvizsgálat volt a suliban, és kiderült hogy rövidlátó vagyok. Ez gondott jelentett, valamit tenni kellett: így lett a következő karácsonyi ajándékom egy samsung LCD-monitor, kifejezetten játékosoknak. A kifejezetten nagynevű játékok, mint a San Andreas, Half Life 2 Episode One, NFS Most Wanted – elindultak még a gépemen, de közepes grafikai beállításoknál is rendesen beszaggattak.
Egyre több volt a suli, egyre fárasztóbb volt a mindennapok őrlése, nekem pedig egyre több pihenésre volt szükségem, ha éppen nem a haverokkal gizdáztam, vagy fotókat szerkesztettem, vagy a könyvemet írtam, akkor még játszottam.
Mivel nem volt pénzem gépfejlesztésre, tuningolásra adtam a fejemet. A 9550es ati kártyához nagy reményeket fűztem, ezért vettem rá egy Evercool hűtést, amitől a karesz súlya megkétszereződött, a méretről ne is beszéljünk. Viszont a hangja gyakorlatilag nullára csökkent! Így a zajosketrec átmenetileg visszafogta legendás hangerejét. A lényeg, hogy húzni kezdtem a vidkarit: a mag frekvenciája alapfelállásban 250 Mhz-re volt állítva, a hűtésnek köszönhetően még 300 Mhz-nél is csak 20 fokos volt a GPU, nyár közepén. Bizonyos cikkekben utánanéztem, maximum 20% túlhúzást ajánlottak a sebességnöveléshez. Nekem sikerült 500 Mh-re felpörgetnem az gpu-t, a hőmérséklet 25,8 celsius volt, napközben. Ugyan nem játszottam többet a géppel, viszont menőnek érezhettem magam, hogy nem égett le.
Aztán a Vistával bekövetkezett a dráma: alig két hét után jött egy kék halál, majd az ati kártya kinyiffant. Nem volt itthon más, csak a régi Geforce 2es karesz, tehát le kellett mondanom a játékokról: a kor megkövetelte, hogy az egész gépet lecseréljem; divattá váltak a 775ös foglalatú duplamagos procik, a piacot ellepték a DDR2es memóriák, és a legfaszább vidkarik csak PCI-express csatolóval jöttek forgalomba. Tehát gépcsere lett volna a megoldás, de én nem voltam valami túlságosan kedvező anyagi helyzetben, ráadásul még minden működött a gépemben. Hmm… leginkább minden pénzemet a haverokra költöttem.
Aztán 2007 nyarán kivettem a részemet a melóból, így új elemmel dobtam fel a Pc-met: egy AGP-s Ati X1950GT-s kártyával. Minden, ami az előző években megjelent, tükörsimán elfutott a gépen, habár a 2007es évjárat végefelé megjelenő gámák, mint a prostreet, crysis, bioshock, és egyéb Dx10es királyságok már csak kompromisszumok árán voltak hajlandóak elindulni.
A nyár egyébként is csak lazulással, evezéssel, és rengeteg bulival telt el. A zajosketrec egyfajta médiamindenessé vált képek, filmek, zenék minden mennyiségben, de a játékok lassan egyformák lettek, mindegyik túl rövid volt, megszűntek az eredeti sztorik, ha meg valami igazán nagy durranás érkezett, az nem nagyon érdekelt, a neten úgyis mindent leírtak róla.
Befejeztem a könyvemet, és amiért leginkább elvesztették a játékok a tekintélyüket, hogy megváltozott a nagybetűs Zélet, konkrétan beleszerettem egy elképesztő nőszemélybe, őutána pedig már nem nagyon tudott bármi is lekötni, ami a játékokkal kapcsolatos. Játszhatunk, ha jól esik, csak ne legyünk ultrakockák, vannak fontosabb dolgok is.
