Nyárvége 2010

A nyár egyik legjobb pillanatai közé tartozik, ahogy elektronikus jazz hangja és füstölgő szalonnacsonk szaga kúszik a füledbe/orrodba, te pedig a Balaton hullámain bámulsz előre. Egy hordó fehér, egy hordó vörösbor játszott a vidulás javára, mindkettőből fogyott rendesen. Beúsztam a napnyugtában, nem volt nehéz rájönni, hogy erre a képre életem végéig emlékezni fogok – a nap már eltűnik, előjönnek a fémes színárnyalatok, a hullámok vöröses-lila hömpölygéssé válnak, mint ha higanyból lenne a tó. Közben szól a zene, a zene… Mindenki berúg, a szakállas nő táncol, Enguccal végletekig tartó eszmecserét tartunk a zseniség kérdéséről, hogy mit jelent zseninek lenni, mi az ő feladatuk, mindezt angolul.

Másnap reggel érződik a másnaposság. A szomszéd falon Szűz Máriáról készült portré és fél méter hosszú fakereszt a szenvedő Jézussal. Felkelek, a gyomrom helyén kiürült kondér, kövekkel, kukacokkal, porral és borral mixelve. A kezdeti újjáéledési szakaszon túljutottam egy-két óra elteltével, az ebéd klasszikus balatoni sporttábor-menü; tejfölös tészta vegetával, mert van, ami sosem változik. Könyvet javítok, Előd sportol, Enguc szájjal komponál zenét, Lilla fekszik a napon és olvas, az összhatás engem is napra kényszerít. A nyár egy másik legjobb pillanata, ahogy hárman bemegyünk a vízbe és röplabdával bombázzuk a másikat. Két árnyalatot barnulok. Aztán szörfözés. S mi több, lehetőséget kapok, hogy beszerezzem a kaját egy robogóval, „először ülnék motorra legálisan!”- gondolom, a motor viszont nem indul, senkinek nincs kedve kimozdulni a parti házból, szóval egyedül szambáztam fel a boltba. Vacsorára egy kiló kolbász, egy kiló szalonna, csalamádé, kenyér, és persze a monostori lőré vörös illetve fehér verzióban. Kevesebb alkoholt fogyasztottam, mint első éjszaka, viszont Dr. Enguc úrnak köszönhetően a felszínre került régi barátom, Ballantines koma és mellőzhetetlen útitársai, fél tucat jégkocka. Whisky – szürcsölés közben elmerengek az életemen, markolászom a telefont, tökmindegy, mert lemerült. Sütöm a szalonnát, felnézek az égre, és ott a Göncöl. Nincs rajtam szemüveg, lehet, hogy csak odaképzeltem, de nagyon is a Göncölnek tűnt. Három évvel ezelőtt nem is érdekelt volna. Így csak csendes komorsággal folytatom a kajálást, aztán kérdezz-felelek következik.
Ezután jót tett a hideg zuhany.
Másnap úgy köszöntem el a Balatontól, mint ha egy régi barátom lenne, akit jó darabig nem fogok látni. Balatonakarattya azért tett jót így, augusztus végén, mert úgy érzem, mint ha fürdőzés közben valami belül mardosó, szentimentális kátrányt is kimostak volna a hullámok. Most nyugalom van…