Címke: bottyán

Padlónyalás

Az erősen poros, berácsozott ablakokon keresztül tompán szűrődött be a napfény a tornaterembe. A terem közepén, az ablakok fölött egy hatalmas fémventilátort építettek a falba, mely jelenleg lomhán forogva ráncigálta befelé a belvárosi levegőt nekünk. A padló egykor masszív parketta lehetett pontos pályajelölésekkel, most leginkább egy összefüggő szürke paca volt az egész. Az egyik srác sunyin vigyorogva odarohant a medicinlabdás polchoz, levett kettőt, és a haját dobálva eljátszotta Pamela Andersont.  Egy másik gyereknek is megtetszett a mutatvány, odarohant ő is a polchoz és lekapott egy labdát, de akkora lendülettel tépte le onnan, hogy ráesett a bokájára. Rekedt hangon felordított: „A rohadt életbe!”Mérgében rugdosni kezdte a labdát, de mivel nem hozott felszerelést, acélbetétes bakancsban jött le a terembe. Két rúgás után kiszakadt a labda, a többiek harsányan röhögni kezdtek. Odalépett egy harmadik arc is, fintorogva félresöpörte szemébe lógó szőke hajtincseit, majd hunyorogva beszívta a szája szélébe szúrt piercinget.

Szorított a cipőm, az orra műanyagszagú volt. Idegesítően csillogott rajta a gumírozott réteg, valahogy túlságosan is tisztának tűnt. A pólómon számoltam az apró foltokat, miközben Peter lehuppant mellém a parkettára. Emlékszem, olyan cigi szaga volt, hogy már röhögnöm kellett. Néztük tovább az eseményeket:

A piercinges gyerek kitépte Pamela bal mellét és fejbe találta vele a bakancsos srácot. Közben odament még két csávó, akik újabb labdákat szedtek le. Nevetgélve dobálni kezdték egymást, mi közben mosolyogva bámultuk a jelenséget. A ventilátor lapátjain keresztül sütött a napfény, a folytonos vibrálás már irritálta a szememet, szóval felkeltem a padlóról és elsétáltam a bordásfalhoz. A piercinges srácot csúnyán fejbe találták. Peter beállt az egyik kötél alá, száját rágva markolászni kezdte, és próbaképpen megfeszítette, vajon leszakadna-e a kampó az ő 80 kilós súlya alatt? Felmásztam a bordásfalra, közben Peter már félúton járt a plafon felé. A bakancsos gyerek felé hárman is elhajítottak egy-egy medicinlabdát, kettő talált, egy nem, a végeredményen nem lehetett változtatni: A labdás polc megingott, nyikorogva dőlni kezdett. Mindenki visítva ugrott hátra, és hahotázva néztük, ahogy hatalmasat csattanva padlót fog a fémszerkezet, és szétgurulnak a labdák.

Ekkor jött be a Tanár úr…

Csendesen állt a bejáratban, fél kézzel az ajtófélfát támasztotta, a másik keze hanyagul lógott a levegőben. Az ürge magasságban talán a vállamig ért, vállszélben viszont csak épp hogy kényelmesen tudott állni abban a szűk ajtóban. Sötétzöld edzőruhát viselt, felsőjén félig felhúzott cipzárral. A műszálas felső alá diszkrét fehér pólót húzott, bivalyterjedelmű mellkasán egy vékony, szögletes medálnyaklánc csillogott. Arca szikár volt, és repedezett, akár egy elapadt sivatagi folyóvölgy. Szája olyan vékony volt, és úgy összeszorította, hogy még egy darab papír is túl vastagnak tűnt volna mellette. Világosszürke, ritkás haját precízen hátrafésülve hordta, összességében olyan volt a profilja, mint ha egy lejárt szavatosságú száraz teasüteményre drótokat hajlítottak volna rá. Ez az ember ránézésre nyugodt volt, de már messziről is félelmet keltett, ahogy méregzöld szemeit összehúzva szikrázó tekintettel nézte a többieket, akik épp felborították a polcot. Senki sem nézett felé, én már éreztem, hogy itt pillanatokon belül pusztító energiák fognak a levegőbe kerülni. A Tanár úr egyszer csak elbődült érces, félelmetesen szúrós hangon: „SORAKOZÓ!”

Mint ha bedugult volna a fülem, olyan hirtelen jött a csend. Mint amikor műsor közben lenyomják az „elnémítás” gombot, olyan dinamikával szűntek meg a hangok. Mindenki kivétel nélkül a hang felé kapta fejét, és tétlenül állva bámulták a bejáratban támaszkodó embert. Leugrottam a bordásfalról, Peter leengedte magát a kötélen, tűzpiros tenyereit sziszegve dörzsölte, miközben jött mellettem. Szótlanul beálltunk a vonalhoz. A többiek még mindig földbe gyökerezett lábbal ott voltak a felborult polcnál, mikor a Tanár úr felhagyott az ajtófélfa támasztásával és mindkét kezét leengedte, végre észbe kaptak a többiek és ők is odajöttek felzárkózni a vonalhoz. A bakancsos srác fél vigyorral belesúgott valamit a haverja fülébe, erre a kurtán felvihogott. Emlékszem, a piercinges szőkegyerek szemtelenül megnyalta a szája szélét, miközben az testnevelés oktató felé nézett. Még fél percig pusmogtak és heherésztek, de mikor ismét megmozdult az ajtóban álló ember, végleg elhallgattunk. Miközben jött felénk, arckifejezése egy pillanatra sem változott: szemeiből ugyanakkora mérhetetlen vihar cikázott, penge vékony száját mindvégig úgy összeszorította, hogy egy porszem se férjen be rajta. Lassan, nagyon lassan jött felénk. Mélyen ülő zöld szemeivel mindvégig a felborított polcot és a szétgurult labdákat méregette, csak akkor nézett miránk, mikor már egészen közel ért. Pontosan háromméternyi távolságra tőlünk megtorpant. Lábait precízen egymás mellé zárva állt, kérges kezeit a háta mögött összekulcsolta. Tekintetét végigsöpörte az osztályon, ahogy belenézett a srácok fejébe, emlékszem, mindegyikük máshova próbált nézni, de nem vissza a Tanár úr gyilkos szemeibe. Tekintete megállt a bakancsos srácnál.

– Hogy hívják önt, uram? – kérdezte a fiút

– George Bachter – felelte George leszegett fejjel, furcsán, rekedtes hangon.

Páran felkuncogtak, lehet, hogy nem kellett volna.

– Hol van a felszerelése, Bachter? – kérdezte halkan a Tanár úr.

– Otthon felejtettem. – válaszolta George lebiggyesztett ajkakkal.

Ketten a sor végén halkan nevettek. A Tanár úr nem foglalkozott velük, de egy mikro szekundumnyi időre rájuk pillantott.

– Otthon felejtette? – kérdezte közönyösen

Bachter nem válaszolt, csak bólintott. A szája sarkában képtelen volt elrejteni az értetlen mosolyt. A Tanár úr ismét megszólalt, beszélni kezdett:

– Szóval otthon felejtetted… – két lassú lépéssel ott termett George orra előtt, és egyenesen a szemébe nézve mondta

– … a katona elmegy háborúba. Otthon felejti a felszerelését. Mikor áttöri a frontot, lelövik, hiszen nincs fegyvere, meztelen, mivel otthon felejtette a lényeget… – mindenki feszülten figyelt, George megszeppent mosollyal a cipője orrát nézte, az oktató megemelte a hangját – Egy orvos otthon felejti a felszerelését, és emiatt meghal a páciens! A mérnök otthon felejti a felszerelését, ezért összedől egy épület, ami emberek életébe kerül! MIÉRT!? EGY PÁR VONALZÓ ÉS PAPÍR MIATT! – az utolsó szavakat teli torokból ordította. George már nem mosolygott. Senki sem mosolygott. Figyeltem George fejét, láttam, ahogy sűrűn pislogva, behúzott állal nézi a földet.

– Mr. Bachter! – lassan hátra lépett – felszerelés nélkül önnek nincs helye a tanórán, elégtelen osztályzatot kap és igazolatlan mulasztást. Fáradjon ki a teremből. –

George értetlenül felkapta a fejét, tétován mondani kezdte: „de ne má…”

– KIFELÉ! – ordította a tanár.

George elindult kifelé, mielőtt kilépett volna az ajtón, az egyik karját hátranyújtotta, ökölbeszorított kézzel, azonban az egyik ujját elfelejtette behajlítani. Az életét köszönhette azért, hogy a Tanár úr nem nézett hátra. A szőke piercinges gyerek nem bírt magával, és kárörvendő kuncogással díjazta a mutatványt. Az edző odalépett hozzá, és megkérdezte, hogy hívják:

– Önnek mi a neve, uram? –

– Daniel Carpenter… – tétován hozzáfűzte -… uram.

– Mr. Carpenter, látom, az előbbi nevetéssel kifejezte szándékát, hogy a hasizmait kívánja fejleszteni. Osztály balra át! –

Mindenki szép lassan elfordult balra, a Tanár úr enyhén horkantott:

– Uraim, álljanak vissza sorakozóba – mindenki visszaállt, az edző rágni kezdte a szája szélét, majd megszólalt – már elnézést kérek, uraim, de az iménti produkció egy kalap szar volt. Maguk nincsenek tisztában a „balra át” utasítás jelentésével. Hát tegyünk még egy próbát, hátha csak elkalandoztak. BALRA ÁT! –

Ez már jól sikerült, puszta ijedtségből mindenki olyan gyorsan és egyszerre szökkent balra, hogy a vasembernek nem lehetett beleszólása.

– Intenzív futás, indulj!

Elkezdtünk futni. Erősen éreztem a cipőmön, hogy még bejáratós, veszettül nyomta a nagylábujjamat. Futás közben senki nem szólt egy szót sem, a piercinges gyerek hátrapillantott a rocker haverjára, valamint mondott neki mosolyogva.

– Gyorsabban, uraim, nem sétálunk, futunk!

Fokoztuk a tempót, futottunk tovább, körbe-körbe. Szép egyenletesen vettem a tempót, úgy éreztem, hogy a cipőm orra visszanyomja a körmöket a lábujjaimba. 5 kör után hirtelen felkiáltott:

– Megállni, mindenki csináljon 30 guggolást!

Többen is az edzőre pillantottak, aki közömbös arccal álldogált a terem közepén, hátul összekulcsolt kezekkel.. Mindenki szép ütemesen leereszkedett guggoló állásba, majd ismét felállt. És ez így ment 30ig. Néha rákiabált az oktató egy-egy emberre, hogy tartsa egyenesen a hátát, vagy ne érjen a földhöz a tenyerével.

A nyolcadik körnél már a számon vettem a levegőt. A tízedik körnél kezdett el szúrni az oldalam, meg kellett állni újabb 30 guggolásra. Előttem az egyik srác kicsit testesebb volt nálam, talán háromszor is elfértem volna benne. Ez a srác úgy lihegett, mint ha ki akarná köpni a tüdejét. A terem gyászos csendjében csak a mi lépteink hallatszottak, ahogy csattogva trappolunk a parkettán. Elöl egy alacsony fiú arca vörös volt, fekete haja az arcára tapadt. A tizenötödik körnél páran elkezdtek lassítani, nem bírták tovább.

– Futni tovább uraim, amíg azt nem mondom, elég! – kiáltotta ércesen a Tanár úr.

Páran motyogtak valami káromkodásfélét az orruk alá. Kezdett fájni a lábfejem. Peter erőteljesen zihált előttem. A francba a cigivel. Számoltam, emlékszem, a huszadik körnél állt ki az egyik súlyosabb srác, vörös arccal, remegő térdekkel, a homlokát törölgetve, ugyanekkor szólalt meg a testnevelő:

– Elég, mindenki fáradjon a bordásfalakhoz!

Sosem felejtem el azokat az arcokat, amiket akkor láttam. Mint ha az izzadtsággal együtt a maszk is leázott volna róluk, a büszkeség, a gúny már sehol nem volt. Én személy szerint úgy éreztem, mint ha egy izzó gőzmozdonyt zártak volna a mellkasomba. Égett az arcom, a sós vízcseppek idegesítően csorogtak le rajta, és őrülten sajogtak a lábaim a gumírozott cipőorr alatt. Amikor odaértünk a bordásfalhoz, páran minden szó nélkül összerogytak és sóhajtozva nézték a plafont. A szőke gyerek barátja nyitott szájjal nézett az edző felé. Peterrel kigúvadt szemekkel bámultuk a lustán forgó ventillátort fent a fal tetejében, hirtelen kevésnek tűnt ez a benti, poros levegő. A Tanár úr egyszer csak ismét megszólalt:

– A következő feladatuk, hogy felmásszanak a bordásfalra, és két kezükkel erősen ragadják meg a legfelső fokot! Rajta, mindenki!

Pár embertől eljutottak olyan félszeg hangfoszlányok hogy „ez hülye bazeg” meg „a jó anyukádat”, de azért mindannyian felmásztunk a saját bordásfalunkra. Másodpercekkel később szép függőlegesen lógott az egész osztály.

– Rendben van uraim, most pedig emeljék fel a lábaikat, kinyújtva, egészen addig, hogy kilencven fokos szöget zárjon be a törzsükkel, majd tartsák ezt a pozíciót!

Szótlanul felemeltük a lábainkat. A duci srác csak behajlítva emelte fel tekintélyes lábait. Az edző ezt észre is vette.

– Hé ott, szép szál legény! Magát hogyan hívják!

– Döme, uram!

– Döme, nyújtsa ki a lábait, ahogy a többiek!

Döme minden erőlködéssel csaknem teljesen kinyújtotta a lábait, igaz, kissé remegtek. Teltek a másodpercek. Kemény volt, csak pillanatok kérdése volt hogy ne essek le a fájdalomtól ordítva a földre. A kopott fáról lassan, nagyon lassan csúszott le a kezem, ezért időnként rá kellett markolni. Elkezdett lüktetni az alkarom, a tenyeremet már egyáltalán nem éreztem. A hasamon, mint ha szögesdrótot húztak volna jobbra-balra.

– Mindenki le a földre, vigyázzállásba!

És mindenki szép egymásutánban lepotyogott a falakról és vigyázzállásba emelkedett. A Tanár úr odalépett az osztály elé, sólyomtekintetével ismét végigsöpört az osztályon. Nem néztem balra, de gondolom, a többieknek nem volt túl békés hangulata.

– Hason fekvés, fekvőtámasz!

Öregem, azt a nyögéshullámot, ami ekkor elkapta az osztályt, szinte komikus volt. A Tanár úr óbégatni kezdte: „Egy…Kettő!” Néztem a padlót magam alatt, és megpróbáltam egy fekvőtámaszt. Nem jött össze, a térdeim összecsuklottak és a padlónak koccantak. „Gyerünk uraim, szedjék össze magukat, a lányok nem csinálják ilyen borzalmasan! Egy…Kettő!” Újra megpróbálkoztam egy fekvőtámasszal, sikerült leeresztenem magam, de felfelé már problémás volt a helyzet. Elsandítottam balra, Peter pókerarccal nyomta a fekvőket. Hallottam, hogy a Tanár úr egyenesen felém tart, és megáll a kezeim előtt. „Egy… Kettő!” Valószínűleg észrevett engem, ezért mondta, hogy:

– Uram, ez nem fekvőtámasz, szedje már össze magát!

Minden erőmmel azon voltam, hogy szabályosan emelkedjek fel a padlótól. Hát, nem jött össze igazán.

– Felállni mindenki! – hallatszott a rekedt ordítás

Felálltam, ekkor jöttem rá, hogy az edző engem néz. Becsuktam a számat, és próbáltam kiolvasni, hogy mire gondolt, csak arra jöttem rá, hogy valószínűleg mérges. Hosszú pillanat volt ez, mikor az ember először lát kobrát, de akkor is centis közelségből.

– Miért vág ilyen szenvedő arcot, uram? – kérdezte az edző, mélységesen érdeklődő hangsúllyal.

– Szorít a cipőm, tanár úr. – mondtam én

Továbbra is nézett, mint ha várna valamire, hogy megmondjam neki a heti nyerő számokat, vagy valami hasonló jó hírt. Aztán végülis beszélni kezdett:

– Uraim! A teljesítménnyel közel sem vagyok megelégedve! Az önök kondíciója nem rossz, hanem  az úgynevezett rossz alatti! – Pár emberre rápillantott, tekintetét megállította a piercinges gyereken. – Mr. Daniel! Hogy érzi, feszülnek már a hasizmok?

Daniel nem mondott semmit, csak nézte a földet.

– Mindenki vissza a bordásfalra! – Üvöltötte a Tanár úr.

Szótlanul visszamásztunk, és újfent lógott az osztály.

– Lábakat felhúzni merőlegesbe!

Felhúztam a lábamat, és vártam. Olyan szaporán vettem a levegőt, hogy éreztem, a mellkasom sűrűn váltakozva süllyed-emelkedik a nedves, koszos póló alatt. Valaki jobbról hangosan nyögött egyet. Egy pillanattal később egy másik valaki remegve sziszegő hangot hallatott, mint mikor az ember minden maradék erejét bevetve áldozza fel az összes létező energiát hogy elhúzzon egy repüőgépet. Fájt a hasam. Becsuktam a szemeimet, nem járt semmi sem a fejemben, csak egy gondolat: Ki kell bírni. Egy izzadtságcsepp végigpergett az homlokomtól a szám sarkáig, ekkor jöttem rá, hogy vicsorgok. Kinyitottam a szemeimet, és elnéztem jobbra. A legtöbb ember már lejjebb eresztette a lábát, vagy úgy remegett, mint a nyárfalevél. Teltek a másodpercek. Talán a percek is. A tüdőm úgy feszült, mint kamionsofőr feleségén a francia bugyi. És végre megszólalt az edző:

– Jó, mindenki a padlóra!

Potyogtunk lefelé, akár érett narancs a fáról. Jó páran a hasukat fogva támasztották a falat és eltorzult, szenvedő arccal lihegtek. A tenyerem sötétvörös volt, éreztem, hogy a nagylábujjam tájékán valami nagyon nincs rendben. Mindenki szótlanul, fuldokolva várta a következő ítéletet.

– Daniel! – süvöltötte a kekszmorzsa-arc – érzi már a hasizmait?

– Érzem – csuklotta elhaló hangon szerencsétlen Daniel.

– Nem értem, mondja hangosabban!

– Érzem! – ezt már érthetően mondta, de gyanúsan remegett a hangja.

– Sorakozó!

Elbattyogtunk a fekete csíkhoz, az örömnek már semmi jelét nem láttam sehol. A Tanár úr megállt a sor előtt, és beszélni kezdett:

– Megkérem a 9/C osztályt, hogy a medicinlabdákat szíveskedjenek visszapakolni a polcra. Az órának vége van, mindenki mehet vissza az öltözőbe, ha az utolsó labda is visszakerült. Fiatalúr, magát hogy hívják? – itt rám nézett.

Bryan Camaro – mondtam. A hangom, olyan volt, mint egy szivarozó maffiózóé, akit szíven lőttek.

– Mr. Camaro, erősen javaslom önnek, hogy cserélje le a cipőjét. Az én nevem Samuel Chocas, én leszek az önök testnevelő tanára. Egészségükre uraim, még van mire edzenünk, kellemes hétvégét kívánok.

Elmotyogtunk egy „köszönjükviszlátásra”-t az orrunk alá, ezzel sarkon fordult és távozott a teremből, bezárta maga után az ajtót. Daniel szitkozódva morgott két srácnak, akik bólogatva hallgatták őt, közben mindenki odament a polchoz. Vigyorogva ránéztem Peterre, akinek az arca olyan volt, mint egy szép nőnek – szülés után.

– Ez tesi volt, hallod! – mondtam én.

Erőltetett egy mosolyt az arcára, és felraktunk egy-egy labdát mi is. Pár perccel később a súlyos bőrgolyók katonás rendben álltak fent a polc fokain, valahogy most senki sem akart újra dobálózni velük.

Az öltözőben Danny kiabált, hogy ő kiiratkozik az iskolából, meg hogy szétveri a tanár fejét. Mikor az ingemet gomboltam, már ott tartott, hogy szétvereti a tanár fejét az ismerőseivel meg a zsebesekkel, meg hogy ez nem katonaság, hanem egy közönséges középiskola, miegymás. A srácok egymás szavába vágva, felháborodottan kiabáltak, elviekben az volt a csendes oldal, ahol én is öltöztem, mert mellettem az a többi fél tucat gyerek meg sem szólalt, nem is figyelt Danielre meg a többiekre, csak hangtalanul ráncigálták magukra a ruhájukat. A kezeim természetellenesen remegtek, ahogy nyúltam az cipőmért. Mikor lehúztam a tornacsukámat, akkor vettem észre hogy a lábujjaimnál csurom vér a zoknim. Hát ezért fájt olyannyira. Ennyit az új cipőkről! Odaléptem a csaphoz, és megengedtem a hideg, klóros vizet, még életemben nem örültem ennyire víznek. Hagytam, hogy a jeges folyadék rácsurogjon a nyakamra, a hajamra, így álltam a csap alatt jó darabig. Ahogy zubogott a fejemre a víz, befolyt a fülembe, így szinte teljesen elnémult Daniel dühöngése. Nem érdekelt, hogy az öklüket rázva caplatnak föl-le, köpködve az öltöző poros levegőjébe. Nem reagáltam semmit, mikor valaki felrúgta a szemetesvödröt és annak a pereme nekikoccant a bokámnak. Miután úgy éreztem; visszacsökkent a testhőmérsékletem a normálisba, felhagytam a folyadékos fagyasztási folyamattal. Talán nyáron többet kellett volna mozognom. Vagy kevesebbet gépeznem. Ez a tanár aztán tudta a dolgát, kissé pszichopata volt ugyan, de jó érzés volt, hogy le voltam amortizálva a padlóig, és nem ájultam el a teremben. Hogyan maradtam életben? És a többiek hogyan maradtak életben? Semmire sem vágytam, csak hogy hazaérjek és vegyek egy zuhanyt, utána meteorként bezuhanjak az ágyba és egy hetet végigaludjak. Mosolyogva mutattam a kezem az egyik szemüveges srácnak, mire az szomorkásan felmutatta az ő tenyerét: véres volt. Hát, így sikerült az első tesi óránk a Broggan-ben, Chocas tanár úr rendezésével.