Szeretném megosztani, hogy mi jár a fejemben. Hétvégén Nikivel elutaztam vidékre. Mostanában sok autópályás balesetről olvastam. Ezért inkább vonatoztunk, jobb a békesség. Aztán vasárnap délután, már hazafelé tartva, a lakásunk előtti utcában jöttünk volna át a zebrán. Egy autó jött le a hegyről, még csak le sem lassított, holott már átkelni készültünk. Persze, ez mindennapos, hát hagytuk elmenni. Aztán elindultunk a zebrán és a másik irányból is jött egy autó. Niki előttem haladt. Már félúton voltunk, de a kocsi nem lassított, pedig már az út közepén voltunk. Ráordítottam a sofőrre. Na, akkor már lefékezett. Nikitől másfél méterre. Szeretnék üzenni minden ismerősömnek és mindenkinek, aki telefonját nyomkodja vezetés közben: kérem, ne tegye. Egyesek mintha megunták volna a valóságot, mintha nem érdekelné őket, hogy mikor, hogyan és minek kell koncentrálni. Olvastátok ezt a buszos hírt, a négyéves kislánnyal? Lehet vitatkozni azon, hogy ki volt a hibás, de maradjunk annyiban, hogy a tragédiától függetlenül is, sokan finoman szólva figyelmetlenek. Nem akarok prédikálni, ezért rövidre fogom: a feleségemet majdnem elgázolták. Szerintem senki nem akar lenni sem az autós, sem az áldozat helyében, ha egy ilyen baleset megtörténne. Ébresztő, emberek! Az agy csodálatos dolgokra képes. Ha használva van. Ha nem alvajáróként töltjük a mindennapjainkat. Hálát adok, hogy épségben hazaértünk és semmi baj nem történt. De mellette dühöt is érzek, amit nem mindig könnyű csillapítani. Hát ez járt a fejemben.