Hónap: 2014 január
Bowers & Wilkins P7 fülesről magyarázok
Tudunk úszni (is)
Mi van? Holnap péntek?
Alig emlékszem a mai napra. Arra emlékszem, hogy álmomban egy japán hotel recepciósától próbáltam szobakulcsot kérni, de ő nem tudott angolul. Ellenben volt nála egy papírcetli amire előre kreált magyar kérdések és válaszol voltak felírva és azon mutogatott valamit, de szerencsétlen nagyon csúnyán írta le azokat a szavakat, szinte olvashatatlanul. Vagy csökkent értelmű volt, vagy pedig nem ő írt arra a cetlire. Ugyanis szerintem a japánok elvből szépen írnak, mármint valahogy az ember arra számít hogy soha semmit nem csinálnak hanyagul. Nem? Mindegy, ezt a gondolatot annyival le is zárnám, hogy álom volt, és elvileg álmunkban nem tudunk olvasni, sem pedig olvashatóan írni. Ha valakivel mégis megtörtént ez, ám legyen, közölje itt. Úgyse hiszem el!
Halványan dereng, hogy a munkahelyemen megint szerencsétlenkedés ment reggel 10-től este 6-ig, de ezt inkább hagyjuk is. Sokkal említendőbb és kellemesebb tény, hogy munka után (és ez valahol ironikusan hangzik, tekintettel arra hogy egyesek szerint munkamániás vagyok) meglátogattam a volt munkatársamat, aki mások állítása szerint szintén nem bír megmaradni meló nélkül. Nem azért látogattam meg, hogy dolgozzunk, sőt, még ott is hagyta a helyét hogy kijöjjön velem a háztetőre elfüstölni egy cigarettát. Ekkor már tudtam, hogy eljegyezte a barátnőjét. Vicces volt, ahogy elmesélte, meg úgy egyáltalán a tudat, hogy a volt munkatársam akivel azért mégiscsak lehúztam másfél évet, feleségül veszi a barátnőjét. De hát így megy ez. Nem?
Nem is értem, hogy holnap máris péntek, valahogy ezzel nem tudok megbékélni. Befejeztem Kurt Vonnegut “Éj Anyánk” c. regényét és tulajdonképpen tetszett, még jobban is felkeltette az érdeklődésemet, mint a Bajnokok Reggelije. Tőle a legközelebbi olvasmányom szerintem az Utópia lesz, de addig tanulásképpen kivégzem a büszkeség és balítélet angol nyelvű rövidített változatát. Azt hiszem, kifogy a tintám, remélem, elég nagy az a szótárfüzet. Már el is felejtettem, hogy milyen szótárba írni. Régen még szürke volt a borítója, most meg ilyen… jellemtelen. Titokban már évek óta szeretnék egy angol felsőfokút és hát igen, csalni nem lehet, a jó angolhoz tanulni kell. Minden nap megnézem google képkeresőben a leendő Canon gépem. Próbálok arra gondolni, hogy már meg is szereztem, de nehéz elfelejteni, hogy mennyit kell még dolgozni hozzá.
Továbbra sincs hideg
Miközben KB a munkahelyén kis híján agyinfarktust kapott, a körúton több ember is arra gondolt, hogy vajon miért nincsen még mindig hideg? Pedig már egy ideje tél van, és most már igazán jöhetnének a szokásos mínuszok! Eközben, visszatérve a Hegedűs Gyula utcába, a szomszéd dohányboltból kinéző boltos nem az időjáráson agyalt: sokkal inkább azon gondolkozott, hogy vajon hogyan tud az előtte lévő Smart gépkocsit vezető nőszemély talpig műkörömben üzenetet írni az iPhone-ján. És ha egy nőt egy másik nő sem ért meg, az már tényleg több a soknál. A műkörmös nő egyébként 4 éven belül meghal, de még nem tudja, ráadásul a férjéről majd megtudja hogy éjszakánként kocsmázni jár meg a szomszéd nővel hetyeg. És ha ennyi nem elég, a műkörmös nő apjának unokatestvére be is fog majd menni KB munkahelyére, de addigra KB nem fog ott dolgozni.
Mire a műkörmös nő a kocsijába ül és a nemzeti dohánybolt bezár, én már rég itthon leszek, hogy írjam a cikkemet, dacolva a fáradtsággal és lelki szemeim előtt elképzelem majd írás közben, ahogy szerény mosollyal átveszem a vadonatúj canon gépemet. Miután megírom azt a fél cikket (a másik feléig leszívódik az agyam), majd megpróbálok valamit kezdeni a mosogatóban tornyosuló tányérokkal, miután végeztem velük, visszatérek majd hogy újra megmasszírozzam a billentyűzetemet, hátha több is kisül abból a bizonyos hangfal teszt-cikkből. De nem fog több kisülni, csak pár sor, mert én is ember vagyok és nekem is megvannak a korlátaim, gondolom majd. Úgyhogy szájharmonikázok egy kicsit és megragasztom azt a lámpát, amit néhány éve Elődtől kaptam karácsonyra. Ragasztás után eszembe jut majd, hogy van egy jó gondolatom, amit bele kéne írni a cikkbe. Mire a gondolatba belefogok, már fél 11 lesz, és kimegyek a Corvinhoz a párom felé, na meg kiszellőztetni a fejemet. Addigra ez a bejegyzés már rég online lesz, én meg azon fogok épp tűnődni, hogy vajon mennyi idő lehet most a Föld másik oldalán, illetve vajon hány másodpercnyi film kerül felvételre az egész bolygón, ebben a tíz percben, de kizárólag alvó emberekről? Ez már kicsit olyan, mint az Amelie. Pedig biztos vagyok benne, hogy az alvó embereket is kamerázzák.
A Canon-projekt – 1. rész
Egy napon úgy ébredtem, hogy filmet akarok rendezni. Nem tudom, hány éve és melyik nap volt ez, azt sem tudom, hogy pontosan ezt gondoltam-e. Az volt a nap, amikor rájöttem, hogy van valami amitől sosem lesz nyugtom. Az alkotásra való kényszert sokan ismerjük,sokaknak megmutatkozik sok formában. Nálam úgy mutatkozott be, hogy a jó filmek végén kimondtam magamban: én is akarok valamit csinálni. Hogyan lehet ezt megmagyarázni? Kell-e magyarázni egyáltalán? Valahányszor sétálok a nyugatinál és filmeseket vagy tévéseket látok, kamerával a kézben, zakatolnak a gondolataim. Egy pillanatra úgy érzem, hogy a saját házam téglája repül el mellettem. Nem közhelyes ez a gondolat, valóban úgy érzem egy kamera láttán, hogy közöm van hozzá, tartozni akarok hozzá, mi majd egyszer összefutunk, majd egy napon én is…
Az elmúlt fél évben sokat tűnődtem és sokat tanultam. Apám sokat segített, és azok is sokat segítettek, amiket nyújtott… Kerner, Echart Tolle… felfogtam hogy amiről azt gondoltam súlyos, annak valójában nincsen súlya. És a Bell-edzések fizikailag is kezdenek erre ráébreszteni. Amint nyolc kiló vas helyett már tizenkét kiló vasat lóbálsz a kezedben és mind a tíz ujjad fogóként feszül a fülére, utána pedig jön az emelés… ott érzed, hogy kézben tartasz valamit. És aztán elhatároztam, hogy kézbe veszem ezt a valamit, valami módon nekilátok a filmkészítésnek.
A filmírásról már korábban is tettem említést. Az a része rendben is van, a tanfolyamon rengeteg dolgot helyre raktak az agyamban és úgy érzem, már tudom, mi kell egy jó film megírásához. Elsőre a költségek jelentenek majd problémát, Neki is kezdtem. Jön a következő fázis: kell egy képrögzítő eszköz. És egy Canon gép lesz az. Vele fogom elkezdeni.
Miért írok erről? Így még mélyebbre vésődik a célunk. Van, aki leírja a céljait egy papírcetlire, és minden nap a zsebében hordja. Így lett bizonyos személyekből kormányzó, autóversenyzó, satöbbi. Ezt mindenkinek javaslom: ha van célod, írd le!
És milyen találó: ahhoz, hogy megszerezhessem a kamerát, írnom kell még sok-sok cikket. Sok munkára lesz szükség, de így, hogy tudom, mi vár a végén, egyáltalán nem érzek fáradtságot. Nyugalmat érzek, úgy érzem, hogy az életem egy vasgolyó, amit izzadva lóbálok, miközben egyre biztosabban lóbálom, egyre stabilabb állással…
Kleopátra küldetés
Az egyiptomiak rímekben beszélnek? Fogalmam sincs, de a francia filmesek és a magyar szinkronstúdiók megpróbálják ezt velünk, nézőkkel elhitetni. Túl azon, hogy a kosztümmunkálatok az előző epizódokhoz képest nem sikerültek annyira jól, a film műfaja teljesen megváltozott. Mint ha egy színdarabot néznénk, semmint kalandfilmet, pedig kalandokban most sincs hiány. A színes, mondhatni “franciás” képi világ mellett a szószátyár színészek betöltik a piramisok és a homok egyhangúságát, ráadásul a klasszikus karakternyolcas szinte hiánytalan. Van mentorunk (Csodaturmix), van szkeptikus karakterünk (talán Asterix), van gonosz mellékszereplő (Nonius) és alapvető ellentétek is szemben állnak egymással (egyiptomiak/gallok vs. római gigabrutálnagyhatalom). Tulajdonképpen nem csak az egyiptomiak, hanem mindenki más rímekben beszél a Kleopátra küldetés képkockáin, a gyerekkoromban értékelhetetlen és fárasztó poénokat mostanra, felnőtt fejjel már szórakozva tudom fogadni. Ettől függetlenül van egy-két valóban fárasztó, tulajdonképpen semmitmondó átvezető jelenet, de hát nem vagyunk egyformák, és a francia humor sem kell, hogy 100%-ig kompatibilis legyen a magyar felfogással. Nekem személyes kedvencem Nonius, mint tulajdonképpeni főgonosz. Habár a legtöbb szereplőre nagyobb veszélyt jelent a római hatalom, mégis ez a zöld bársonyszoknyában rohangáló gizda vénember az, akinek igencsak kijárna egy pofon, és majd kap is néhányat tulajdonképpeni főhősünktől, Skicpausztól. Nonius ádáz tekintete, kígyószerű sziszegései és sunyi dörmögő hangja hiába kegyetlen és sötét, mégis szívderítő és genya tettei ellenére mégis elvárjuk, hogy a film végéig – illetve a valóságban a második fordulópontig velünk legyen. Vasárnap esti kikapcsolódásnak jó a Kleopátra küldetés, kakukktojás nem csak az előző részhez, hanem a legtöbb kalandfilmhez viszonyítva.
Értékelés: 7,5/10
Go-Free
Jé.
Egy ismerősöm/munkatársam elküldött egy részben rólam készült fotót, ami majdnem egy éve készült, és csak tíz perce tudtam meg róla, hogy létezik. Erre mondják, hogy “Hogy mik vannak, és hogy kell vigyázni!” 🙂 Lehet, hogy lesifotósok követnek? Lehet, hogy nem csak engem, hanem mindenkit lesifotósok követnek? Netalán így lesz az ember paranoiás? Mi van, ha lehúzom a vécét és pont ott néz alulról a riporter? Te jó ég… ez már agymenés. A kép egyébként nem nagy szám, részben még azt az időszakot idézi, amikor koncerteztünk a Kifogással. Te jó ég, milyen rég volt is az! Azóta nem is énekeltem. Tessék, egy kis néma ének:
Hál’ istennek holnap pihenőnapom van, ami azt jelenti, hogy egész nap hifiket fogok tesztelni. A Pihenőnapjaimon is dolgozok, csak máshogy, mint a munkanapjaimon. Itt a tesztelés a hobbim része. A hifi tesztelés abból áll, hogy fogsz egy darab kábelt és bekötöd a rendszerbe, aztán nekiállsz fülelni, hogy változott-e a hang. Ha jó a kábel, akkor igen, megváltozik a hang. Mármint az éppen lejátszott zene hangja, a részletek. Mi most tápkábelt tesztelünk. Igen, én is azt gondoltam hogy hülyeség harmincezret (vagy még akár tízszer [!!!] többet) kiadni egy tápkábelért, mert hogy attól majd jobban szól a hifi rendszered. És ami azt illeti, tényleg másképp szóltak a zenék.
Csubi, kapcsoljunk át SSD-re!
