A zene jó. A zene van. A zene ad.
A hifi világában megtett pályafutásom során elérkeztem egy olyan pontra, amikor azt vettem észre, hogy már nem tudom élvezettel hallgatni a zenét. Ugyanis bárhol tartózkodtam (legyen ez egy szórakozóhely, bevásárló központ, edzőterem, vagy iroda), mindig arra figyeltem, hogy mi hiányzik a zenéből, hogy az a kis hangszóró, ami próbálja visszahozni a YouTube és egyéb tömörítő algoritmusok miatti veszteségeket (sikertelenül), mennyire szenvedősen viselkedik. Ez volt az a pont, amikor felismertem, hogy egy szürke, pökhendi szakbarbár lettem.
Pedig a zenehallgatás jó és a zenét ideális esetben élvezni kellene. Régen nagyon szerettem mindenféle számokra sportolni, utazni és dolgozni (akár fát vágni) is. Ezért felocsúdva saját kiégésem veszélyétől, félig öntudatlanul, félig szándékosan vissza formáltam a zenéhez fűződő viszonyomat. Ettől a ponttól kezdve úgy döntöttem, hogy nem kezdem el szétbontani a zenét mély-közép-magas hangok, tér és mélység szerint. Elengedem a hangerővel, hangnyomással és dinamikai árnyalatokkal kapcsolatos elvárásaimat. Csak egyetlen dolgot fogok szem előtt tartani: az a zene, ami itt és most (legyen ez bárhol és bármikor) megszólal, jó érzést vált ki belőlem, vagy nem? Élvezettel hallgatom, vagy nem?
Ez a meglehetősen egyszerű, kissé talán gyerekes megközelítés teljesen megváltoztatta az elvárásaimat. Elengedtem az elégedetlenségem és hagytam, hogy a zene hangulata, üteme, dallama legyen elsősorban, ami köré a gondolataim épülnek. Mert ha csak a minőséget befolyásoló tényezőkre, az elveszett információk utáni sóvárgásra figyelek, akkor pontosan az vész el az adott pillanatból, ami elvileg körülménytől függetlenül kellene: a zene élvezete.
Ez nem azt jelenti, hogy mostantól mindent a telefonom hangszórójával, vagy egy 500 forintos fülhallgatóval hallgatok. Továbbra sem megyek egy bizonyos szint alá. De ha adott egy olyan pont (körülmény), amelyben a zene jól esik, akkor csak hagyom „úgy ahogy van”. De miért hoztam szóba mindezt? Azért, mert sokan elveszünk a részletekben anélkül, hogy az összképet vennénk számításba és talán nemcsak a zenével bántam így, túl „kicsinyesen”, hanem sok mással is.