Két éve berendezkedtem az itthoni munkára… Aztán váratlanul úgy hozta az élet, hogy bejárós irodai munkám lett, és egyértelmű pozitívumok mellett persze, de le kellett mondanom a home office-ról. Most a globális egészségügyi helyzet úgy hozta, hogy teljesülhetett a korábbi álmom. Persze nem vagyok otthon egész héten (heti 2 napot a munkahelyemen töltök, hogy az ottani folyamatokkal se legyen gond), de akkor is, számomra ez a helyzet most olyan, mint egy ajándék. Hirtelen hihetetlen mennyiségű idővel gazdagodtunk. Sokan.
Eközben persze hallgatom a rádiót, olvasom a híreket és nézem a WHO statisztikáját és látom, hogy a járvány milyen áldozatokkal jár. Szóval csak az egyik szemem nevet. A másik azonban nem sír, mert úgy érzem, hogy siránkozással nem oldanék meg semmit. Egyéni szinten próbálok alkalmazkodni ahhoz, ami történik. Minek ellenállni és keseregni? Inkább gyakorlom az önuralmat és persze mint mindenki más, csendben reménykedek.
Még egy gondolat motoszkál a fejemben: tisztelettel adózok a mentősöknek, egészségügyi dolgozóknak, akik most el sem tudom képzelni, hogy mennyire feszített tempóban kell, hogy teljesítsenek. Míg én vígan fogyasztom váratlanul jött szabad óráimat, addig nekik még aludni is alig van idejük. A futárokról, árufeltöltőkről nem is beszélve. Egy kicsit most mindenki felé elismerést és reményt próbálok sugározni, akik képesek értelmes és/vagy emberi módon kezelni ezt az egész helyzetet.
Másfelől: nem érzem, hogy pánik lenne. Persze ez lehet, hogy a sok home office hatása. De a munkatársaim mind teljesen normálisan kezelik. A párom is. A szüleim is értelmesen és óvatosan állnak hozzá épp úgy, mint a nagyszüleim. Senki sem tudja, hogy mi lesz, de közben senki nem veszti el a fejét. Ilyenkor jövök rá, hogy milyen erős emberek vesznek körül. És ez jó érzés. Épp úgy mint az, amit legbelül gondolok: ez egy esély a változtatásra. Talán bebeszélem, de azt gondolom, hogy a Föld tudja, mit teszünk vele és így terheli cserébe a számlánkat. Vagy talán hülyeséget írok?