Állok a tűző napon. Nem a munkára gondolok, sem annak hiányára. Azt a kérdést egy pillanatra felteszem magamban, hogy vajon kéne-e valamit tennem. Merthogy sárkányokkal van tele az égbolt. Gyerekek mindenütt. Pink Floyd szól a háttérben. Time, Reggae-átiratban. Tömeg van, és mégsem. Valahogy nincsen fesztivál hangulat, mert ez nem igazi fesztivál. Valahogy családiasabb az egész. Ez a zene is. Olyan nem tudom. Illik ide, közben rengeteg felhő vándorol a fejünk fölött. Minden pillanatban más az égbolt mintája. Itt van mindkét edzőm, ők sem nagyon akarnak mást azon kívül, mint felszívni a hely energiamezejéből. Mindenki csak mászkál, ül, fekszik, eszik, vagy sárkányt ereget, vagy ezek mindegyike, különböző sorrendben. Rég nem éreztem már ilyen nyugalmat. A spontán semmittevés örömét. Hátradőlök most, elalszom a fűben. Keltsetek fel, ha vége. Ja, hogy már itthon posztolok róla. Még ott lennék pár órát, megnézném újra a kölcsönkapott sárkányomat, ahogy a fejem fölött 30 méterre csak egy zöld ponttá törpül. De nem kell visszamennem. Még most is látom az árnyékukat a szobám mennyezetén. Közben megy a zene tovább. Holnap más lesz munkába menni. Teljesen más.