Tél(imádat)

Napokat töltöttem el a toronyban. Ennyi idő alatt teljesen felfrissültem, a kúra jót tett. A száztizenkettedik emelet hangulata egészen más, mint a negyvenötödiké. Valahogy a város másként fekszik el előttem, persze amikor előzőleg itt jártam, még nem volt olyan makacs hóvihar odakint. Készülődni kezdtem, olyan fél tizenegy tájékán, ilyenkor az egész hely már álomba merül. Előírásnak megfelelően be kellett zárni a hálószobát, mindent visszatenni a helyére. A padlófűtést szándékosan kikapcsoltam, hogy a hideg mészkő padlót érezzem a talpam alatt. Ezúttal nem hallgattam semmilyen zenét, meg se szólaltam, élveztem a csendet, próbáltam valamit kivenni az ablak másik oldaláról, de csak sötétszürke homály látszott odakint. Gondoltam, biztos hóvihar. Felhúztam a cipőmet, aztán magamra dobtam a kabátomat és a kalapomat is, a sálammal orrig körbetekertem az arcom. A nyakkendőmet kicsit szorosra húztam már megint, de nem álltam neki vacakolni vele. Elraktam a borítékot a belső zsebembe, és kiléptem a lakosztályról. A folyosó gránitszürke falai között egyedül bandukoltam végig, egészen a liftig. A kihalt folyosón csak az én lépteim visszhangoztak, ahogy a cipőm sarka tompán nekipuffant a szőnyegnek. Beszálltam a liftbe, és megnyomtam a földszintet. Hamar leértem, a portás felé biccentve éreztem, hogy tényleg szoros a gallérom, úgyhogy bekotortam a sál alá és meglazítottam a nyakkendőt. Végül felhúztam a kesztyűmet, és kiléptem a kapun ki, a szabadba. Odakint vaskos pelyhekben hullott a hó. A cipőm alatt megroppant a frissen lehullott réteg, a nadrágom bokáig azonnal fehérré vált. Hunyorognom kellett, hogy lássak valamit az utca körvonalaiból, attól nem kellett félnem, hogy elütnek, mert errefelé nem jártak már kocsik. Egy pillanatra a hátam mögé néztem, fel a toronyra, amit éjfélig mindig kivilágítottak. Most is szépen fénylett, igaz, a hóvihar miatt nem lehetett ellátni a tetejéig, de a szitáló fehér zajban szépen átküzdötték magukat a reflektorok. Az éjszaka csendjébe gázoltam előre, behúzva az állkapcsom a mellkasom irányába. Kipihent emberként indultam el, tudva, hogy mire megállok, végtelenül kimerültnek fogom érezni magam, és valószínűleg most egy darabig nem lesz alvás. De a sötét téli éjszaka megnyugtatott. Nem gondoltam semmire, csak léptem előre a fekete, fehér és borostyán fényekben úszó sötét utca irányába. Egyszercsak valami kemény csikorgott a lábam alatt. Megálltam, és lehajoltam, a kesztyűvel nem tudtam rendesen megfogni. Levettem hát, és puszta kézzel nyúltam a nyers hóba. Egy medál volt. Egy lerágott almacsutkát ábrázolt, fogalmam sincs, mit jelenthetett ez.

Aztán felébredtem.