Még nem próbálkoztam török kávéval. A csésze alján lapuló, másfél centis zacc váratlanul ért. Maradok a munkahelyi arabicánál. Azzal amúgy sincs semmi baj. Jön a tél. Egyre hidegebb és hidegebb minden. Nem tudok rá magyarázatot, de valamiért télen érzem a legjobban magam. Lehet, hogy a felmenőim északiak voltak. Jegesmedvék. Eszkimók. Ahogy állok a járda sarkán, várva hogy zöldre váltson, elbámulok a körúton. Ma nem felejtettem otthon a szemüvegem és nem csak annyi a meggyőződésem, hogy a 4-6os villamos sárga. Látom az út repedéseit is. Mint ha sebek volnának. A munkahelyem nem sebekkel, hanem hólyagokkal van környékezve. Kis puffancsok az aszfaltban. Persze ez még teljesen kulturált környék. Eltekintve a hétfő reggelektől, olyankor nekünk is kijár az éjjeli vandálok életéből. Húgyfoltok. Egyszer valaki odaürített a járda elé és ráparkolt egy hatszázas Mercédesz. Egész nap ha kinyílt a bolt ajtaja, ömlött be a tömény és szúrós szag. Pesten nem kell fizetni a nyilvános vécéért, a parkolásért viszont súlyos büntetés jár. Már ha elfelejtettél parkolójegyet váltani. Míg ilyen gondolatok járnak a fejemben, végre zöldre vált a lámpa. A zebra csíkjai némák. A villamos alatt dübörög a körút, pedig a kombínó balerinás egyenletességgel suhan át mindenen. De a környezetet megrezegteti. Tapsol a föld e produkció láttán. Én meg köhögöm ki a kávézaccot. Télen kabát alá bújtatom a szétszórtságomat. Nem felejthetem otthon a sálat, különben a torkom bánja. Ugyanakkor borotválkoznom is kell, mert a sál olyan anyagú, ami beleakad a borostába. És minden lépésnél bogáncs lesz az álladból. Szóval télen próbálok összeszedettebb lenni, persze ez ritkán sikerül. Szörnyen szétszórt vagyok, ébredek rá, mikor sokadjára futok a buszhoz. Régen minden nap futottam a buszhoz. Közben gyönyörködtem a napkeltében. Ma nem futok, csak sietek. Ezért néha le is késem a kiszemelt járatomat, kétszer-háromszor egy évben. Nem baj, a munka megvár. Különös álmaim vannak mostanában. Régi osztálytársaimmal beszélgetek, kötetlenül, mindenféléről. Közben olyan helyeken elmélkedünk, melyek nem is léteznek. Mostanában szinte csak olyan helyekről álmodok, melyek nem is léteznek. Egyszer álmodtam egy mocsarárról is, melyet fűzfák borítottak be. Ennek a mocsárnak üvegház volt a közepén. És én oda tartottam, találkozóm volt egy tucat ismerősömmel. De ha most visszaemlékszem, egyikük arca sem ismerős. Végre átértem a zebrán. Olyan hideg van, hogy már nem szunyókálnak hajléktalanok a színház előtt. A körülöttem lévő emberek arca pengeéles szemüvegemen keresztül, mégis dementorként suhannak el. Beérek a boltba. Ismerős levegőt szippantasz be, amikor a munkahelyedre érsz. Ismerős hangokat is hallasz, minden ugyanaz, de ma csend van. Becsukom az ajtót magam mögött. Fent a főnök a szeme sarkából lenéz, aztán folytatja eszmecseréjét a cimboráival. Közben a grafikus kolléga tüsszent a galéria végében, a hátsó irodából. Én meg nekiállok zongorázni a billentyűzettel, hogy a napi nyolc óra azért mégis csak eredményesen teljen. Jobb lenne direktori székben ücsörögni, szórni az utasításokat és feszülten, homlokomat törölgetve figyelni a végeredményt, semmint hogy itt ácsorogjak megint és megint, a monitorba görnyedve. Jobb lenne kameraállásokról, storyboardokról, szekvenciákról és karakterekről, valamint effektusokról és mimikáról beszélni, semmint hogy a főnök megint megkérdezze a nap végén: „volt valami?” Válaszolnék én anélkül is, hogy megkérdezi. Így viszont, hogy megkérdezi, bekövetkezik egy másik rossz szokásom. Már azon kívül, hogy szétszórt vagyok. Gyakran nem merek a sarkamra állni. Gyakran gyáva vagyok. Pedig jobb lenne azt mondani, hogy nem volt semmi és elhúzom a belem a filmes suliba, semmint hogy szerényen és udvariasan csóválni a fejem. Persze ahhoz a sulihoz még rengeteg pénz kéne. Úgyhogy bevállalom a pluszmunkát. Írok.
Címke: villamos
Szemüveg állandóra
Hasonlatképpen ha eddig mindent DVD-minőségben láttam, most mindent Blu-Ray minőségben látok. A tálák, feliratok, autók és a benne ülő emberek, hirtelen rájövök, mennyi részlet mellett haladtam el az elmúlt évek folyamán. A Muse-os könyv után most visszatértem a filmkészítéshez, de ezúttal frissebb példány akadt a kezeim közé: Filmrendezőportrék. Végre valami, amit az ezredforduló utáni szempontok alapján írtak! Amúgy nincs sok történés. Sok a munka. Ja hogy ezt már mondtam? Eddig tartott Szabó Zsanett főszerkesztői pályafutása a PCWorld magazinnál. Ma bejött egy hölgy, akiről, mint kiderült (mert hogy szemüveges mivoltomból kiszúrtam a hölgyike oldalán fityegő IDG-feliratos szatyort, háhá!) az IDG médiareferense. És újfent Haraszi Tibor lett az újság frontembere. Hát van ilyen, nálunk bent a boltban alig történik valami, közben odakint a világ folyamatosan rohan, őrült tempóban követik egymást megmagyarázhatatlan események, melyekről olykor még maga az ember se tud!
Na de ideje behúzni a sci-fi időgép kézifékjét és realitásokba kapaszkodni. A lenti képen Pesten, a Szent István körúton vagyok látható, modellezve az átlag pestiek arcára kiült, úgymond Pesties hangulatot.
Oktogon szürreál
Már azon se csodálkoztam, hogy a CD árus kiköpött úgy néz ki mint David Bowie. Ami már meglepetést okozott, hogy a Fatboy Slim CD mellékletét lapozva ölembe pottyant a lapok között felejtett Teszkós blokk, persze előfordul az ilyesmi, de akkor is, épp megvetted azt, amit ő vett három karton macskaeledellel és egy jégkrémmel együtt, feleannyiért. Nem mint ha kifogásolnám a macskaeledelt. Viszont ma súlyos tényező már ha csak felhozod magát a szót. Látom magam előtt a börtönaktákat, „macskaeledel csempészet miatt életfogytiglan” vagy macskaeledel birtoklásáért száműztetve. Miközben gondolkozom ezen, beállok a villamos megállójába. Mögöttem az öreg bácsi fenomenális tényt közvetít élettársának: Képzelje el Magdika! Tegnap kimentem a hév elé… és Jött!
Úgy érzem, Feri bácsi közleménye nem csak úgy, de gyökeresen változtat az élet lényegén: mert a hév valóban jött, és ott, és akkor, és csak a Feri bácsi tudja, ez mekkora érték manapság, amikor amúgy is úgy kell vigyázni a sok macskaeledel-dílerrel.
Aztán a villamos is jön. Szép, légkondis, hatalmas, sárga négyeshatos siklik eléd alig két centivel magasabb küszöbökkel mint maga a járdaszegély. Oly gyönyörű műalkotás ez a kombínó, hogy csaknem beleszédülsz a humán kreativitás pompájába. Mily gyönyörűséges, ahogy gombnyomásra pattannak szét a páncélszerűen összekoccanó, dupla falú üveggel bélelt ajtólemezek. Feri bácsi is abbahagyja a a hév teóriáját, mikor felcsendül egy Női hang valahonnan felülről, a mézédes tónusok legszebbikével: “A következő megálló az Oktogon.”
A hibátlanság profilja abban a pillanatban semmisül meg, mikor a mellettem álló, italtól bűzlő, rohadásszínű fogsort viselő tépett hajú ember, akinek egyik lába tíz centivel rövidebb mint a másik mert egyszer elaludt a metró párkányán, most beszélni kezd hozzám, a hablatynak pont azon részét lehet érteni, mikor azt mondja: Én nem akartam megölni senkit!
Az ajtók a jobboldalon nyílnak – mondja fölöttem az angyali hang, mely ezúttal már nem úgy hangzik mint a frissen behűtött eperpuding egy nyári délutánon – ezúttal sokkal inkább egy baljóslatú, rémálomszerű látomásom támad a bájos hang ellenére. S mindez be is következik, nem azért, mert a villamos vezető kiköpött Bill Gates, sem azért mert a hajléktalan nem akart megölni senkit, szintén nem lényeges a mellettem ordító kislány, hogy nem kapott rózsaszín hajgumit. Mindez mehetne tovább, csakhogy ezúttal rendőr állt az Oktogon és miközénk. Piszkosfehér motorsisakján tompán visszahunyorog a május végi napsugár, szorgalmasan hessegeti jobbról balra és balról jobbra az autókat, a villamos állj, tenyérrel taszít felém a levegőben, a villamosvezető is leolvassa a testbeszédről, állj, határozottan állj. És leáll a lég kondi, és ordít a kislány, és Marika néni cébéás zacskója zörög a sok akciós karalábétól, és nekinyomnak a gyönyörűen megmunkált, dupla falú üvegbetétnek, de a páncélajtó továbbra is hibátlan, ezen még egy víziló csorda sem megy át, gondolom, de talán macskatáp csempészek igen, gondolom, vajon a villamoson vannak-e macskatáposok, kérdezem magamtól, ha igen, biztos ők is megfulladnak, de kit érdekel, jövök rá, legalább ha mondana bárki bármit, és tényleg, a levegő fogyni kezd. Kinézek Bill Gates válla alatt és látom ahogy a rendőr leállítja a forgalmat végleg. Felpattan motorkerékpárjára és elsuhan az oktogon felé. Görcsbe rándulnak a rekeszizmok, hatalmas amerikai luxus limuzin gördül ki a mellső utcából, V I P betűkkel az oldalán, a napfénytetőn két lány nyújtózik kifelé, kezükben stúdiókamerákkal. Integetnek a járókelőknek, a járókelők sápadtan nézik a villamosunkat. Fonnyadnak a hörgőcskék, jön két rendőrautó, aztán három újabb hófehér limuzin. Elmegy egy mentő és egy tűzoltó is, újabb két limuzin és két busz, a busz oldalán ledes betűk: „KÜLÖNJÁRAT”, és ekkor végleg elfogy a levegő. Marika néni karalábéi szétgurulnak az utasok lábai között, a kislány kapaszkodni kezd az anyukájába, az anyuka kapaszkodik a nadrágomba hogy segítsek, én kapaszkodom a kapaszkodóba hátha elindulunk, de nem indulunk el, mind megfulladtok itt basszátok meg, és én is, basszam meg, összeesek, színfoltok, tompuló hangok, az utolsó információ melyet agyam befogad, ahogy ismét elhangzik halkan a mondat: Én nem akartam megölni senkit…