Múlt éjjel megint a világ végéről álmodtam. Persze ez nálam rendszeres. Mindig más motívumokban, mindig más emberekkel magam körül, de úgy félévente különböző formáiban megálmodom azt, ahogy a Föld elpusztul. Most hátborzongató volt. Eddig érzelemmentesen láttam, amint megtörténik, most valahogy mégis féltem.
A leányfalusi házunk előtt voltunk, a játszótéren. Ott voltak a szüleim, testvéreim, a szomszédok, néhány gyerekkori barátom is. Az égbolt sötétvörös volt. Különös forróságot éreztem, annak ellenére, hogy a napot senki sem látta. Egy fa alatt álltam és a furcsa, hömpölygő fekete felhőket kémleltem közben. Mellettünk a szomszédok a fejüket összedugva pusmogtak, őket is nyugtalanította a helyzet. Odasétáltam hozzájuk: mi a probléma? – kérdeztem. Hát mi lenne? Azt mondják, mindjárt világvége!- Na ne mondja! Mondtam a néninek Összegyűltünk egy csoportba, mint ha vártunk volna valamit. Budapest felől hátborzongató morajlást hallottam, valami robbant a horizonton és repülők, óriási repülők szálltak felfelé. Mi pedig álltunk a játszótéren és éreztük, ahogy remeg a föld. Mellettem suttogott valaki. Azt suttogta: „Hát tényleg megtörténik!”Valamelyik gyerek cipőjét elkezdte perzselni a nap, az én nadrágom is gőzölgött. Te jó ég! Futni kezdtem, a szomszéd ház felől kiabáltak hogy gyorsan menjek oda. Két lány egy vaskos tető mellett integetett, hogy oda menjek. Miközben rohantam, mellettem fák sorvadtak el és az ég, az ég félelmetes volt. A két lány sikítozva hívott, sürgetően hadonásztak. Amikor odaértem a vaskos betontető alatt egy ajtósorozat nyílt. A két lány széthúzott egy vaskos, kályhafedőre emlékeztető páncélajtót, ami további két, lépcsőzetesen következő, alatta lévő fedelet nyitott fel. Ezek alatt pedig egy szűk, kb. fél méteres billenőajtó sötétlett. Ugorj! – kiáltották. Körülnéztem, a családom és a szomszédok már nem voltak sehol, tüzes szél marta a játszóteret és csak mi hárman maradtunk, a nevetségesen biztonságosan záruló ajtókkal és a sötét lyukkal, mely a billenőajtó túloldalán várt. Kérdeztem őket, hogy hova tűntek a többiek, annyit válaszoltak, hogy ők már “lementek”, és menjek én is gyorsan, különben mind meghalunk. Lemásztam a legutolsó ajtóig. Egy sötét, függőlegesen lefelé haladó üreg várt. „Mégis hogyan jutok le?” – kérdeztem, a két lány kórusban válaszolta, hogy a kötelet ragadjam meg és egy gép majd lehúz. Hát mit lehetett tenni, megragadtam egy kötelet, ami valóban ott imbolygott a sötét üregben. Ez nem is üreg volt, hanem cső. Cső a mélybe. Alig fértem bele. Megragadtam a kötelet és az lerántott a feketeségbe. Hatalmas menetszél fújt a fülembe, és cask zuhantam lefelé… Odafent pedig a bolygón… ki tudja, mi történt.
