Címke: vers

Hol kacaj kelt, ma csend honol,
Mi fényes volt, ma füstgomoly,
Vidám nézésből úgy lett komoly…
…Hogy mélyre néztem, túl sötéten,
Míg nem állt jól a zöld a kéken,
És megtörött a friss avar,
Megszokottból váló zűrzavar…
Elengedett a Föld magától,
Száguldok, míg bárki rám szól,
És jő az űr, mert csak ő jár jól…
És ér tenyerem kerek üveghez,
Autókerék kerek könnycsepphez,
Kerek, mint a szem, mint az arc, mint a Föld…
Amivel az ember végzett – így az is mindent megölt…
Azóta se látni sem a Zöldet, se a Kéket, se a Göncölt.

Fátyol lepel hull alá mindenen,
Mindig megnézem amit te nem,
Látom pírnak az égen árnyait,
Bontsd ki álom madár szárnyaid,
Szórd alá szép szikráid az égen,
Szavaid hintsd színekbe szépen.

Hitesd el hogy mindez valódi,
A hálámat nem fogom leróni,
De elraklak mélyen magamba,
Mielőtt a halál elragadna,
Sem feledem, mit láttam, érték:
Ha kértem, voltak kék napkelték.

Megy egy dögös nő az utcán,
Utána szól gólkirály, de dugnám!
Lábaival kétségbe ejti a szemed,
Sok szűk nadrágos érte szenved.

Lobogó piros szoknyája alá
Befúj, a szél, és naná, hogy
Mindenki erről beszél, mert
Mindenki több látványt remél,
Hátha egy él felcsúszik, amitől
Egy bamba pincér a csempén
Elcsúszik, hiába álmodozott,
Hogy gondolatban a lány
Bugyijában motozott, talán
Azt képzelte, hogy vele úszik,
Mikor megakadt ajkán,
Elképzelte, ahogy nyel, aztán
Dobott egy hátast!

Ment a dögös nő, meg nem állt,
Elámított minden út menti bárt,
Ahogy itt-ott villantotta bájait,
Elgörbített minden élt,
Pedig csak simán mendegélt,
Mint ha a ruhából venne vért,
Kidüllesztett minden ért
A férfi testéből, ki rá
Szemet mért.

Lobogtatta szőke haját,
Dobálta jobbra-balra át,
Az égre mérte égkék szemét,
Volt benne egy tonna szemét,
Amit senki sem látott meg,
Csak ámult az egész tömeg,
A nők sárgultak, a férfiak…
Amit a férfiak szoktak,
Ha már nem cumit szopnak,
És felnőnek, gondolkodnak,
És ahogy egy nőnek nyomódnak,
Azok a dolgok feldagadnak,
Így nézték ezt a nőt,
A szemét szemű, arra menőt,
Mind kívánták őt.

Egyszer csak a nő megállt,
Az élet vele együtt leállt,
Hallani véltem, ahogy
A tömeg hirtelen témát vált,
Súgta az én nőm is:

Nézd: A nő megállt!
A whisky megárt, ezért
Letettem a poharam,
A teraszról lehajoltam,
És néztem, ahogy alattam
A nő áll, és áll vele szemben
Egy férfi, vele egyetemben
Piros nyakkendővel az ingjében.
A férfi nevetett, a nő zokogott,
A tömeg várt, az idő robogott,

És akkor!

Amiről ír most a kor,
Mindenki a bor hatása alatt,
Semmi de semmi erkölcs nem maradt!
Hiszen a férfi ekkor egy pisztolyt ragadt!
Rászegezte a kék árva homlokára,
A jelenet tetőfokára hágott jellemet
Ekkor öntötte el a pánik,
hallottam,
Ahogy rimánkodva térdeire omlik,

S vártam, ki fog elesni halottan.
Csalás volt az első perctől fogva,
A nő a táskát túl szorosan fogta.
Gondosan ápolt haja alól
Felcsillant lelke utolsó romja.
A férfi túl lazán kezelte a dolgot,
Nem látta, az apró táskában
A gyöngyházas, apró coltot.
A skálában mindenki sikoltott.

És ekkor, a sors pillanatában,
Két pisztoly életet oltott.
A dögös nő, a gyilkos és ő.
Mindkettő a földre omlott.

Fa lettem, érzem.

Van ágam, van kérgem.

Ujjamon hordom évgyűrűmet,

A fényben látom örömömet.

 

Legyökereztem, kirügyeztem.

Ebből baj lesz, már éreztem.

Az emberek, kiket ismertem,

Elfelednek, de őket én nem.

 

Ráhajlok a házadra.

Árnyékot adok hátadra.

Nem ismersz meg? Kár,

Csak mert ez lettem: büszke nyár.

 

Fa lettem, láthatod.

Gerincem kivághatod,

Gyárthatsz belőle fűrészport,

Sosem tudod meg,

Hogy gerendád barátod volt.

Az álomkonyhán álomszakácsok főznek,

Kristályvízben főtt sonkát kötöznek,

Desszertnek fújják a tejszínes gesztenyét,

Az álompincérnő épp kihúzza két szemét,

Van minden fűszer, van bors, van só itt,

Valakinek visznek egy tál brassóit,

Uborkasaláta, aprított petrezselyem,

A pincérhölgy ruhája valódi selyem,

Készül a babgulyás rántott hússal,

Halászlé is van, belefőzve húsz hal,

Az álomtortára álomgertyát tűznek,

Száraz fát kínálnak a kandallótűznek,

Keverik a koktélt jégkásával,

Rázza a mixer, ahogy az rá vall,

De hát ébresztő piát kértem,

Tehát hoznak angol teát nékem,

Betűröm a kendőt, emelem a villám,

Ám ekkor felébretem. Mint a villám!

 

Szemed fel se pattan még,
Szobád katlan, vörös az ég,
Félve reszket füstölgő kezed,
Érzed, bőrödbe sül mezed.

Körülötted sikoly mindenütt,
Odakint valakit egy kamion épp elüt,
Leesel ágyadról, mászol szobád padlóján,
Nyílt seb tátong élettársad tarkóján.

Tekinteted kiréved az olvadó ablakon,
Zokogó szomszédod torkon ragad vakon,
Szökőár jön s dőlnek felhőkarcolók,
Ordítva futnak az életükért harcolók.

Csontjaid izzanak, véred bugyog,
Arcod kaparod, az utolsót rúgod,
Hajad kihullik, dobhártyád beszakad,
S egyszercsak alólad a föld kiszalad.