Az élet olyan, mint egy mozifilm: nem tekerhetsz se előre, se hátra. Azt viszont ne feledd, hogy te vagy a rendező. Egyszer élünk, éljünk hát teljesen, segítsünk egymásnak, és ne hagyjunk ki egy ziccert sem!
A szüleimtől megtanultam, hogy noha a sznobizmus értelmetlen dolog, az életben bizonyos alkalmakkor nincs értelme megtagadni a felső minőséget. Gondolok itt egyes ruházati cikkekre (lábbelik, kabátok) és munkához szükséges eszközökre (elég, ha csak ránézek a kamerámra vagy a mikrofonomra, amikért sokat dolgoztam, de azóta bőségesen megtérült befektetés lett belőlük), és persze egyáltalán mindazokra a dolgokra, amikért az átlagember is képes egy vagyont fizetni. Jártam már olyan lakásban, ahol semmi dísztárgy, különlegesebb luxuscikk nem dominált, 1-2 apróságot kivéve. Mondjuk a hifi rendszert, vagy a fotelt. Néha látok olyan embereket, akik velem hasonlóan látják a világot, ugyanakkor (hozzám hasonlóan) egy-két apróságban nem vállalnak kompromisszumot.
Egyszer, még évekkel ezelőtt a nagymamámmal beszélgettünk a cipőkről. Említette, hogy ő nem engedheti meg magának, hogy olcsó cipőt vegyen. Itt most nem azt értem, hogy a nagymamám sose vett olcsó cipőt, szó se róla: pontosan ezért jutott az előbbi megállapításra. A drága cipő ugyanis kényelmes. Nem csinál belőled ortopéd roncsot idő előtt. És (bár erről megoszlik a vélemény, de ha az anyagminőség jó, akkor igaz) sokkal tovább bírja a jó cipő, amit rendesen legyártottak. Kicsit hülyén érzem magam most, hogy ezt visszaolvasom, mintha magamnak akarnám megmagyarázni, hogy milyen jó is a drága cipő. De valójában nem ezt akartam szóba önteni, hanem azt, hogy (és ezt bizonyára te is tapasztalod) ami az életben jó, az többnyire, sajnos drága.
A legfrappánsabb az lenne, ha valamilyen bibliai idézetet tűznék be, de nem vall rám hogy a Szentírásból idézek és amúgy se jutna eszembe semmi. Így aztán be kell érnetek egy teljesen sztenderd, ám az én esetemben mégis aktuális szólás-mondással:
Türelem rózsát terem.
Türelem kamerát terem. A késleltetett jutalmazás velejárója, hogy egy nagy álomért lemondunk sok egyéb, kisebb vágyakról. Például jön a nyár, de nem vettem futós cuccot, továbbra is a rongyos gönceimben járok edzeni, és a pulzusmérős karórát, valamint a számítógéphez szánt “majd egyszer tunningolva lesz” cuccokat is nélkülözöm, a kaja, a csekkek és az edzőbérleten kívül alig valami, már arra sem emlékszem hogy mikor jártam utoljára a media marktban dvd-t venni. Szerencsére ezek csak apróságok, igazi kompromisszumot nem kellett bevállalnom. Csak tudatosabban kell mindent elvégezni. Néha figyelmeztetni kell magad, hogy “nem, ennek még nincs itt az ideje”. Vagy éppenséggel: “igen, ezt most ideje elintézni”. De csöppet sem érdekel, hiszen tegnap leadtam a rendelést és már ott vár a kis Canon az erzsébet körúton, hogy átvegyem.
Azt nem árt megtanulni, hogy bármit is vesz, szerez vagy birtokol az ember, sosem szabad attól függenie. Azt hiszem, ezt én is megtanultam, bár néha eszembe jutnak a Harcosok Klubja képsorai, amint Edward Norton felrobbantja a saját lakását. Bár nem vagyok az az IKEA-guy, de az évek alatt felgyülemlett “kincsek” mindegyikéhez fűz valami sztori, valami olyan amit úgy fordíthatnék köznyelvre “mennyit güriztem érte…”. Ha odalépnék a Margit-híd szélére és lehajítanám a kamerát, nem tudnám elengedni a hirtelen felgyülemlett önutálatot. Tehát érzelmileg valamilyen értelemben fejletlen vagyok. Azt hiszem, szinte senki sem tudná elengedni az önutálatot, ha lehajítana egy régóta áhított drága eszközt a semmibe. De most őszintén, ez kit érdekel? Na de van értelme ennyit hajtani? Van értelme vállalni a stresszt, az akadályokat, elnézni mások fárasztását, idegesítését, van indokod rá hogy minden nap felkelj és újra végigcsináld azt ami szinte biztos, hogy egy ponton majd felcseszi az agyad? A monoton, végeláthatatlan dolgok abban a pillanatban megszűnnek, hogy céllal végzed őket. A cél arra van, hogy gyökeret verjen és motiváljon, máskülönben senki sem lenne elégedett soha semmivel.
Péntek reggel átveszem régóta várt eszközöm és elkezdem azt, amit leginkább úgy illik nevezni: elkezdeni foglalkozni azzal, amit szeretnék.
Ha kegyes a sors, vesznek nálunk egy ilyet hamarosan.
Voltak ma bent egy páran, én meg egyedül dekkolok itt a pult mögött mint valami szerencsétlen. Mindegy, nagyon nem csináltam ügyet belőle, hogy miközben demózok, két másik érdeklődő jön le a lépcsőn. Mióta a kollégám elment, kezdek hozzászokni az ilyen “stresszhelyzetekhez” no én nem stresszelek, még nem. Meg jó kedvem is volt szóval minden rendben zajlott, csak a reggeli kettlebell edzés miatt kicsit elfáradtam. A lényeg, hogy bejött egy házaspár, akik nem meglepő módon hangfalat és erősítőt szerettek volna meghallgatni/kiválasztani és esetleg vásárolni is. A bemutatás, a termékekkel való ismerkedés elég sokáig húzódott, holott látszólag nem voltak a témában teljesen járatlanok. Elmondásuk szerint voltak már egy másik üzletben, ahol több órát is töltöttek és több ízben visszamentek, végül kértek egy árajánlatot. Csak mondom, a sztereó rendszer amit kinéztek, nemhogy nyaldosta, de át is lépte az egymilliós végösszeget.
Szóval itt állok velük szemben és épp arról beszélgetünk, hogy mi mindent ki lehet hozni egymillióból, meg hogy egyáltalán nem csak Ministry of Sound CD-kből áll a világ, vannak abszolút minőségi és részletgazdag zenék is, függetlenül, hogy ők főleg diszkót, elektronikus zenét, meg ilyeneket hallgatnak. Na azért a Ministry of Sound CD-k nem szarok, de nem is hifi rendszerekre vannak optimalizálva. Ezt úgy értem, hogy szinte gyárilag MP3 minőségben szólnak. Nincsen dinamika, ezen a MoS CD-n micsoda szégyen. Fel is raktam egy Trentemoller felvételt a saját pendrive-omról, attól le is esett az álluk (nekem is). Tulajdonképpen Trentemoller egy beteg állat. De zseniális minőségű zenét csinál, úgyhogy szeretem hallgatni. Szóval a hölgy kijelentette, hogy ez ahogy most szól a rendszer, meg szerintem a zenére is értette, hogy fantasztikus. Még magam is meglepődtem azon, hogy milyen jó beszélgetni ezzel a házaspárral. Közben szűkültek a körök, és jelenleg nagyon úgy néz ki, hogy inkább nálunk fognak vásárolni mint a másik boltban. Pedig ott is minden, de tényleg minden rendelkezésre állt… volna… de mégsem… mert úgy döntöttek, hogy keresnek viszonyítási alapot és átjönnek hozzánk.
Ilyen ez a szakma. Valaki hozzád fordul és ha szerencséd van, ott hagy egy milliót. Nekem nem a pénz a lényeg, persze, a kereskedelemben csak az számít. De nekem ebből nem sok hasznom van, része a munkámnak, hogy segítsek az embereknek kiválasztani amire szükségük van. Mégis, megfizethetetlen, amikor elismeréssel díjazzák a munkádat. Amikor azt mondják a szemedbe, hogy “most már nálad szívesebben vásárolunk mert a másik helyen négy napon át nem kaptunk ennyi információt mint nálad egy óra alatt” Visszatérve arra az egy misire… Abból ki is fizethetsz néhány régóta húzódó katyvaszt és megint ott vagy, hogy nulla, kezdjük elölről. Mókuskerék, ellenhajtással. Ilyen szempontból unom a kereskedelmet. Az emberekkel semmi bajom nincsen, de az egy helyben totyogást én is érzem… már majdnem öt éve egy helyben totyogunk. Hogy mi lesz ennek a vége, azt nem tudom, mindenesetre nincsenek aggályaim, vár még sok lehetőség. Kegyes a sors, mondom magamban néha, mikor felmosok, port törlök, árajánlatot írok, hangfalakat cipelek, installálok, katalógust nyújtok át. Kegyes a sors, de nem veled, gondolom magamban, amikor megbüntetik az X6-os sofőrjét, amiért tilosban parkolt és tudott is róla. Nem tudom, mi az összefüggés, a manapság történő dolgokban, de érzem, hogy minden összefügg. Mostanában úgy kelek fel, hogy minden okkal történik. Már megint filózok. Megyek, muszály pihennem. Addig hallgassatok valami jó muzsikát is. Jó mélyláda kell hozzá!
Tegnap volt egy pillanat, amikor a környezetem egész egyszerűen ellenem fordult. Szerencsére ezt totálisan elfogadtam és nem engedtem meg magamnak, hogy ezen bármit is gondolkozzak. Ami történt, bejött egy ember a boltba. Akart venni valamit és amit ajánlottam neki, az egyből meg is tetszett és rábólintott. Kiállított készülék lévén meg kellett hozzá keresnem a dobozát, a kábelét és a távvezérlőt. A doboz fél pillanaton belül előkerült, a kábel és a távirányító viszont nem voltak sehol. Ekkor kezdtem kicsit bosszús lenni. Elindultam a boltban (200 nm) keresgélni, közben az ipse békésen válogatott a DVD-k között, a kollégám épp ügyféllel volt, így egyedül rám hárult a felfedezés feladata. Öt percen belül előkerült a tápkábel (be volt fűzve az egyik promóciós asztal belső üregébe), ezután viszont még mindig nem találtam sehol a távirányítot. Itt érkezett el a pillanat, hogy átlépjek a gondolataimból a spontán létezés síkjára. Dúdolgatva feltúrtam mindent, végül kiderült, hogy a távvezérlő végig ott pihent a FAX mellett, a pénztárgéptől fél méterre. Ezzel a részével rendben is voltunk. DE! A termék nem volt készletünkön, ezért fel kellett hívnom a központot, hogy legyenek szívesek és írják ránk most azonnal, közben valami érkezett a faxon. Letettem a telefont, eközben az ügyfél még mindig halálnyugodtan állt velem szemben, függetlenül attól, hogy már vagy húsz perce itt várt az üzletben. Kérdezte, hogy a régi nagydarab kolléga itt dolgozik-e még, mondtam, hogy nem, sajnos már az országos fizikai kutatóközpontban van. Ügyfelemhez lejött a golfüzletből egy másik, golfos ügyfél és úgy tűnt, régi ismerősök, így aztán meghitt csevejbe kezdtek. Így nyertem egy kis időt arra, hogy leérjen e-mailen a szállítólevél, a FAX meg elkezdett monoton sípolni úgy, hogy volt benne papír. Laza mozdulattal kirántottam a tápkábelt a masinából, nekem ne rinyáljon, amikor amúgy is mással kell foglalkoznom. Lejött a szállítólevél! Bevételeztem a terméket, kiprinteltem a számlát, hátranéztem… és a nyomtatóból nem jött még ki egyik sem. A printer szép csendben várakozott, közben a Windows hibaüzenetet írt. Felnyitottam a printer fedelét (vacak samsung!) visszazártam, erre megindult a nyomtatás. Be akartam ütni az összeget a pénztárgépbe, erre kifogyott a papírszalag és a pénztárgép is elkezdett sípolni. Na mondom magamnak, ez már kezd nevetséges lenni. Szerencsére az ember nem sokat vett észre a dologból, én meg nyugodt maradtam. Közben csörgött a mobilom meg bejött egy futár aki hozott valami csomagot és hogy írjam alá. Én meg csak azt a nyüves számlát próbáltam átadni az ügyfelemnek. Úgy tűnt, tesztel engem a külvilág. Hogy mennyit bírok. De én csak lebegtem. Pedig nem ittam és nem szívtam semmit előtte. Egyszerűen csak a “MOST”-ba kerültem.
