Amszterdami beszámoló

Vettem egy bőröndöt, életemben először. Egy ideig tanakodtam rajta, hogy elégedjek meg valamilyen aluljáróban vásárolt, egyszerűcske pár ezer forintos példánnyal, vagy esetleg nyúljak mélyebbre a zsebembe és szerezzek egy tartós, masszívabb bőröndöt? Erre a kirándulásra alaposan fel akartam készülni, így aztán már január elején elsétáltam a Corvin Plaza-ba, hogy egerésszek a nekem való tatyóra. Édesapámnak 20 évig Samsonite táskája volt, gondoltam akkor bizonyára ezt a márkát kell választani, ha tartós batyut szeretnék. El is sétáltam a Samsonite márkaboltba, hogy megvegyem életem első bőröndjét. A gond csak az, hogy ami ránézésre tetszett, az mint 50 000 Ft fölött volt. Jelen körülmények között nem akartam ennyit szánni táskára, és lássuk be, egy bőröndért, amit jó esetben évente háromszor előveszek, ez nekem magas összeg. Édesapámnak fel is hoztam, hogy mennyire felmentek a Samsonite árak, ám nem restelkedett ellátni egy újabb jót tanáccsal; hogy a neten vásárolva olcsóbban kijövök. Körül is néztem, és találtam egy táskát, ami az ízlésemnek megfelelt, igaz, nem Samsonite volt hanem „csak” American Tourister, de végül is az is a Samsonite alá tartozik, és a leírás alapján pont erre volt szükségem: nagy, csendes, minőségi csapágyas kerekek, kézipoggyász méret. Há!

A gond csak az, hogy én rendeltem meg a terméket… egyedül. És az olyan szempontból probléma, hogy néha elfelejtek körültekintően kezelni dolgokat… mint ahogy ezt is. Megjött a táska időben, szó se róla, 3 héttel a repülőút előtt. A gond csak az volt, hogy elfelejtettem megnézni a KLM kézipoggyász méret szabályait. A kollégám hívta fel erre a figyelmem, és igaza volt, együtt mentünk ki és tudomásomra adta, hogy nem akar kézipoggyászon kívül más csomagot feladni, mert negatív tapasztalatai voltak a nagy táskákkal, elkeverték másik gépre, stb. Szóval, ha ez van, akkor ez van… és persze, hogy a KLM szabályzathoz képest 5 centivel szélesebb táskát rendeltem! Napokig filóztam, hogy most akkor mi legyen? Egyáltalán észreveszik, hogy 5 francos centivel szélesebb a táskám? Viszont az elvártnál 5 centivel alacsonyabb… háááát? Biztos, hogy befér a csomagtartóba, mire fel ez a nagy hűhó… ám nem akartam kockáztatni. Ha rájöttem, hogy hibázok, akkor nincs az a földöntúli erő, ami kockáztatásra képes rávenni. Szóval fogtam a hátizsákomat, és abba pakoltam bele 3 napi cuccot, ehhez még magammal vittem a fotós táskámat is. És csodák csodája, elfértem. Nem kényelmesen, de elfértem. De basszus, rohadtul nem kéne a táskám vásárlásának részleteivel untatni bárkit is!

Inkább leírom, hogy mi tette emlékezetessé az idei utamat. Elmentünk kedden egy japán étterembe. De nem csak brahi japán kartondobozos vacakba, hanem rendes, autentikus japán kajáldába. Mai napig örülök, hogy ott lehettem, hálás vagyok mindazoknak, akik ezt lehetővé tették. Az a kiszolgálás, azok az ételek… fantasztikus volt! Nem tudom sajnos átadni kellő pontossággal, hogy milyen isteni vacsorában volt részünk. Azt hiszem, életem egyik legjobb gasztro-élményén vettem részt, legalábbis ami az elmúlt 24 évet illeti. Újabb dologban vívták ki elismerésemet a japánok. Az a figyelmesség, gyorsaság, pontosság ahogy elkészítették a vacsoránkat, példaértékű volt, öröm volt látni őket dolgozni, és úgy érzem tanultam tőlük valamit. De nem ez a lényeg. A lényeg most következik, először úgy gondoltam hogy külön blogbejegyzést írok erről az egy beszélgetésről, de jobb így, hogy belefűzöm a komplett beszámolóba, így ti is érteni fogjátok talán, hogy mennyire váratlanul ért engem. A sztori címe lehetne ez:

A Sony-bukta

Ült mellettünk egy dán úriember, akit Eriksenn-nek hívtak, és jelenleg egy amerikai prémium audió vállalatnak dolgozik. Ez az udvarias, idősödő férfi ült mellettünk egész vacsora alatt, és hamar kiderült a japánokhoz fűződő szimpátiája, ugyanis majdnem negyvenszer járt Japánban. Mikor rákérdeztünk, hogy miért, azt válaszolta, hogy 20 évig dolgozott a Sony-nál. Eriksenn elmondott nekünk egy történetet, amit sosem felejtek el, így szólt:

„Pontosan felismertem azt a pillanatot, amitől kezdve a Sony-nál a napjaim meg voltak számlálva. Egy alkalommal találkoztam a japán fejesekkel, akkoriban az volt a dolgom, hogy elemezzem a piacot, a trendeket. Mikor láttam, hogy megjelent az iPod, éreztem, hogy baj lesz. Így aztán jeleztem a főnökség felé, hogy hamarosan komoly kihívással fogunk szembekerülni, hacsak nem lépünk valamit időben – szóba hoztam az Apple lépését. Erre olyan dolog történt, amire mai napig tisztán emlékszem. A vezető odalépett hozzám, és a magasba tartotta a mutatóujját. Ez japánban egyértelműen a szigorú fenyegetés jelének számít. Nagyon komolyan a szemembe nézett, és azt mondta: Erik, jól figyelj, mert amit most elmondok, csak egyszer mondom el! Az Apple egy csóró, csőd közeli amerikai garázs-vállalat, akiknek nincsen jövőjük. Pénzügyi gondjaik vannak, és képtelenség, hogy fenyegetést jelentsenek ránk nézve! – A Sony fél később megbukott a piacon.” Eriksenn hunyorogva ránk mosolygott a szemüvege mögül, és félszegen vállat vont.

A kollégámmal egymásra néztünk. Ezt a sztorit senki nem hinné el, gondoltam. Hogy felborult a világ, gondoltam. Aztán visszatértünk a vacsorára, a hatodik szaké után is tanultam újabb és újabb dolgokat Eriktől. nagyon emlékezetes volt az az este.

Amszterdam belvárosában minden hollandus ház tetején kiáll egy gerenda, rajta jókora kampóval. Erre azért van szükség, mert a szűk lépcsőkön nem lehet nagy tárgyakat felcipelni, klasszikus példa a hűtőszekrény, vagy a zongora – bár nem hiszem, hogy minden második háztartás alapkelléke egy Steinway volna. Ettől függetlenül minden ház kötelező kelléke a felső homlokzatból kiálló gerenda, egyszerűen ott van mindenhol. Erre akasztják fel a csigás kötelet, és mehet a huza-vona.

Első este, mikor megérkeztünk, a CAU-ba mentünk vacsorázni, rendhagyó módon. Kevésbé rendhagyó módon, a pincér egy magyar fiatalember volt. Most voltam harmadik alkalommal a CAU-ban (három a magyar igazság), és most sikerült először megértetni szándékunkat, miszerint extra karamellát szeretnénk kérni a palacsinta mellé. A magyar srác nagyon udvarias volt, és láthatóan jól érezte magát ott, mint munkahelyen. Érdekes, hogy mi magyarok szétkülönítve tudunk igazán jól teljesíteni, ha együtt vagyunk, valami nem stimmel. Megtaláljuk az összhangot nemzetközileg, szinte mindenhol ott vagyunk már. Több ismerősöm is kiment Londonba, volt, aki Amerikába, akit most említettem, épp Amszterdam szívében épít karriert… és látszólag mind jól megvannak. Valahogy mégis, mindezek ellenére úgy érzem, egy darabig mégsem akarok lelépni az országból. Egyelőre jó itt nekem, Budapesten, 5 évnyi munka után úgy érzem, hogy már letettem valamit az asztalra, ami még kivirágozhat, mielőtt lesöpröm. Egyike vagyok a keveseknek: egy magyar, aki pozitív.

Amszterdam remek alkalomnak mutatkozott ahhoz, hogy álmodozzak egy kicsit. Ahogy a többmilliós hifi cuccok között bandukoltam, furcsa dolgok fordultak meg a fejemben. Talán tényleg rossz helyre születtünk? Idekint valahogy minden olyan gördülékeny, az emberek olyan lazán dobálóznak a számokkal: „csak 3000 Euró, nem is olyan sok”… mindenkinek iPhone 6 van a kezében, de nem ritka az iPhone 6 Plus sem, és aki kicsit szolidabb vagy kevésbé jól borotvált, annak pedig iPhone 5S díszeleg a markában. És nincs más, az egész kiállításon ez a három készülék virít az összes zakó zsebéből.

A hely, ahol megszálltunk, önmagában beleillene egy jó filmbe. Az apartman ablaka pont a csatornára nézett, az első emeleten voltunk éppúgy, mint otthon, csak ezúttal nem a József utcai bennszülöttekre és az üres babakocsit húzó hatalmas cigányasszonyokra, hanem a ferde házikókkal teletűzdelt csatornára nyílt az ablak.

Hazafelé a repülőn egy pillanatra magával ragadt a félelem. Aztán rájöttem, hogy nincs miért félnem. Amikor mentünk a reptéri vonat felé, a pályaudvaron ki volt téve egy zongora „PLAY ME” felirattal. Egy fiatal srác játszott rajta, pokoli jól. A vonaton jött egy negyvenes kalauz hölgy és őszintén rám mosolygott, de nem csak rám, hanem az összes utasra. Eleinte hüledeztem, hogy hogyan lehetnek ennyire udvariasak hozzánk képest a hollandok, aztán arra gondoltam, hogy esetleg példát lehetne venni róluk. Azóta mosolyogva köszönök itthon a BKV ellenőröknek, sőt, ha este jövök fel a metróból akkor még el is köszönök tőlük, a boltban is mindig biccentve búcsúzok és nem marad el a mosoly akkor sem, ha a kasszásnak szar napja van. Én egy kicsit ott ragadtam Amszterdamban, csak azt a részemet hoztam haza, amelyik le akarja forgatni a Számháborút. Apropó, ha minden igaz, szombaton gyakorlunk a többiekkel, lassan itt a tavasz, és jön a forgatás, addig összerázom a csapatot.

Körúti epizód

Vili a Szent István Körúton áll egymagában, hajnali öt körül. A nap már-már átkukucskál a lakóházak tetői között. A 4-6-os villamos az egyetlen zajforrás. Fülsüketítőnek tűnik a gyér forgalomhoz képest. Na persze amúgy is nagy ricsajt rendez, ahogy átzakatol és a hangja oda-vissza pattog a boltok kirakatai között. Vili arca könnyekben úszik. A kezében tövig leégett cigarettacsonk fityeg. Réveteg bámul előre. Egy gyalogos átkelőhely előtt ácsorog. Emeli a lábát, hogy rálépjen az első fehér csíkra. Autó érkezik oldalról, hangosan rádudál Vilire. Ő ráeszmél, hogy már rég nem a körúton áll, hanem a rakparton. A hidat bámulja. Leejti a cigarettacsonkot. A lábánál egy galamb sétál, komótosan odatotyog a csonkhoz, játékosan belecsippent. Ben megtörli az arcát, hosszan sóhajt. Hátulról mély, öblös férfihang rákiált: Na mi lesz?!
Már késő délután van, a körúton kész forgatag alakult ki, csúcsidőre jár. Mindenki igyekszik haza. Vili áll a zebrán, elállja egy tolószékes útját. Amaz rákiáltott: Na, mi lesz?! Vili rálép a zebrára. Minden elcsendesül. Vilit látjuk futni egy keskeny gyalogúton. Most nem sír. Most mosolyog. Most nagyon vidám. Most pedig, Kedves Vili, nyissa ki a szemét. Mit lát? – Vili kinyitja a szemét. – Elnézést, de én még mindig magamat látom a zebrára lépni. – Nos, kedves Vili, ez arra enged következtetni, hogy Ön nem hajlandó továbblépni.
– Ugyan, mégis honnan kellene továbblépnem?
– Azt csak ön tudhatja.
– Ez a terápia pénzkidobás.
– Ha úgy gondolja, ne jöjjön legközelebb.
– Nem is fogok.
Vili felpattan a karosszékből, kitépi az ajtót és már veszi is a kabátját. Az őt hallgató pszichológusnak hangja se nyikkan. Vili rohan le a lépcsőn, máris siet az utcán. Legalább lesz egy kis ideje otthon befejezni az online sakkpartit. De közben tényleg közbejön egy zebra. A lámpa zöldre vált. Vili kivételével mindenki áthalad a zebrán. Ő egyre csak a fehér csíkokat nézi. Végül hátrafordul, és visszamegy a pszichológus rendelőjéhez.

Zöldek

Ma már azon sem csodálkoznék, ha léghajó zuhanna le a Nyugati pályaudvaron, kis zöld emberkékkel a fedélzetén. Szemernyit sem lennék meglepett, ha a zöld emberkék párosodni akarnának a járókelőkkel és királyuknak a vonat mellett ácsorgó, kukában túró hajléktalant neveznék ki. És aztán elkészítenének egy speciális berendezést, mellyel kettévágják a Desiro-t, amin most is dekkolunk, és egy különleges gáz segítségével mozgásképtelenné tennék az utasokat, velem együtt. A vonatvezetőt leszíjaznák, és egyenként tépnék ki hónaljáról a szőrszálakat. Aztán ő könyörögne, hogy hagyják abba, bármit is kérnek cserébe az idegenek. Aztán a kis zöld emberkék megijednének, látva, hogy a kalauz vakmerő hőstettjét készül beteljesíteni: a kalauz rájött, hogy van nála egy nehéz pénztárca! És nem fél használni, hozzávágja az egyik jövevényhez, mire az visítva elpárolog, a többiek rezzenéstelen arccal elkezdenének közelíteni a kalauzhoz, valamilyen oknál fogva rajta nem fogna a bűbáj. Kiderül, hogy azért, mert a szemüvege szűri az idegenek hipnotizáló tekintetét!

                [három nappal korábban KALAUZ és BUSZSOFŐR beszélgetnek.]
KALAUZ: Te hallod, mit találtam?
BUSZSOFŐR: Na?
KALAUZ: Idenézz, ecsém.
BUSZSOFŐR: Ejjha, micsoda napszemcsi! Honnan van, he?
KALAUZ: Egyik utasülésen vót.
BUSZSOFŐR: Beszarás. Szűr, meg minden?
KALAUZ: Ja. Megnézettem a optikus haverommal, a Ferivel. Aszondja, úvé és
polár, meg valami ilyesmi.
BUSZSOFŐR: Hát akkor faszán tied a dzsekpot, ecsém!
KALAUZ: Há’ hogy a retekbe ne? Egy nap még becsajozok ezzel! – majd    KALAUZ nagy büszkén fent hagyja a napszemüveget, holott este van.
[visszatekintés vége]

A Kalauz vakmerően nyúl a pénztárcájáért, erre az egyik idegen a körmét megnyújtja és rácsap a Kalauz fejére. Erre vér csillan meg Kalauz bácsi fején és visítva feladja a küzdelmet. “Rohadt élijenek!” – Kiáltja. Próbálná a hozzá legközelebb eső utasokat “kimenteni” a vonatról, de azok annyira le vannak hipnotizálva, hogy gyakorlatilag a székhez szegeződtek. Aztán az idegenek sorban odamennének az utasokhoz és a fülükbe böfögnének, majd kacarászva kidobnák őket a vonatból egy fekete portálba. Engem viszont nem dobnak bele a portálba, hanem hat kis zöld manó elém somfordál és bősz vitába kezdenek. Pontosabban nem tudom, hogy vitatkoznak-e, kattogó nyelvjárásukból egy szót sem értek. Aztán egyikük előveszi a Keresztapa II. DVD változatát és fontoskodva mutatná a többieknek, erre a másik “rákörmölne” amaz fejére. Végül felnyalábolnának, de olyan kicsik, hogy hatan. És elvinnének egy üres szobába, ahol tizennégy évig tartanának úgy, hogy közben különféle teszteket végeznek rajtam. Tesztjeik során elveszteném az egyik lábujjamat és megégetném a jobb térdem. Utóbbi azért történne meg, mert míg le vagyok kötözve, hozzám érintenek egy izzó fadarabot és megnézik, hogyan reagálok. Mikor felüvöltenék, a fontoskodó ürge előkapna egy iPad-szerű, de zselés állagú kütyüt és azon nyomkodna valamit. Erre elsötétedne minden és felébrednék tizenkét óra alvás után. Egy alkalommal behoznának egy akváriumot, amiben semmi más nincs, csak egy Piranha. Vagy Pirája, nem tudom, hogy kell írni. Egyébként ez a Pirája négy évig lakótársam lesz, az első két esztendő teljesen zökkenőmentesen telik. Aztán egy napon, akár elhiszitek, akár nem, de megszólal a Pirája. Flegmán annyit mond felém: Boldog Új Évet. Erre megkérdezem, hogy-hogy tud emberi nyelven beszélni? Ő meg visszakérdez, mivel fogalma sincs, de azt pláne nem érti, hogy én hogyan érthetem a Piráják nyelvét. Végül annyiban hagyjuk a dolgot, valószínűleg a manócskák beadtak valami szérumot, amitől halakkal is tudok kommunikálni. Egy napon bejön két idegen és kiviszik az akváriumot. A hal, akit mind kiderült, Auia-nak hívnak, szomorkásan odanyögi: viszlát. Én meg ülnék, lekötözve és visszaköszönnék: “Isten veled, Auia. Isteni társaság voltál. Aztán elém tessékelnék Orbán Viktort, megfélemlítve, egy szál trikóban és bokszeralsóban. Az Elnök Úr holtra vált fejjel nézne rájuk és rám felváltva, minden méltóságát és bátorságát átmenetileg tökéletesen megszűntetve. Mik ezek és ki maga? – kérdezné, furcsán remegő magas hanghordozással. – Nem tudom Elnök Úr, valami zöld lények, akik már tizennégy éve kínoznak ebben a váltakozó színű szobában. – Te jó ég! – mondaná Viktor holtra vált fejjel – mit tettek eddig magával? – Én meg mondanám, hogy tulajdonképpen semmi durvát, sőt, egyszer behívtak egy masszőrt, igaz, mikor egy százméteres spárgával levágták a lábujjam, az nem volt kellemes. Erre Viktor elbőgi magát és közli, hogy ő nem élhet megcsonkítva. Én erre annyit mondanék, örüljön, hogy még él. Aztán összeszedné a maradék, egérfarkincányi büszkeségét és felhajtott fejjel azt mondaná: fiam, mindegy, a hazáért maradjunk talpon és valahogy győzedelmeskedjünk az aljas lények felett! Kérdezném, hogy oké, de hogyan gondolja? Majd Viktor magabiztosan bólintana, de mondanivalóját elharapná látva, hogy épp benyit az ajtón egy tucat idegen. Bejönnének egy pecabottal és egy húszezressel. A húszezrest horogra akasztják és lógatni kezdik Orbán arca előtt. Orbán rémülten nézi a húszast, majd félredöntve fejét, hogy látómezejébe kerüljek, megkérdezné: ezek meg mit akarnak tőlem? – Én erre csak annyit mondanék, hogy szerintem a legjobb az lesz, ha nem csinál semmit. És így eltelne fél óra, hogy pecaboton lógatják az arca előtt a húszezrest, egy sima pecabotról. Aztán ahogy letelik a fél óra, a kis ufók vállat vonnak, elteszik a pecabotot, a húszezrest leköpik, mire az sziszegve elpárolog. Mármint a húszezres. Orbán pedig rémülten sikoltozni kezd. Aztán pötyögnek valamit a zselés táblagépbe és sarkon fordulnak, ott hagynak minket a szobában. Aztán hirtelen lövöldözés támadna odakint. Orbán felnyerítene, félig zokogva, félig rimánkodva: Anyuuuuuuuuu! Én meg rákiáltanék, hogy fogja már be. Aztán berúgja az ajtót… a Kalauz! Te jó ég! Ahol “körmöst” kapott, most varrásnyom látható, MÁV ruházata helyett már teljes értékű Rambó öltözékben feszít. Mondjuk a nyakában lógó Angrybirds figura erősen megtöri a harmóniát. A Kalauz kezében valami elég komoly gépfegyvert szorongat, mellkasán keresztben gránátfüzér csillan, katonai bakancsára pengéket erősített, nadrágszíján két fegyvertok is csüng. Szóval a Kalauz eljött, hogy megmentsen engem és Orbán Viktort. Orbán Viktor hálaittasan felkurjant: “Végre valaki!” Majd a kalauz ad neki egy pofont, mutatóujját a szájára helyezi és visszarohan a szoba bejáratához. Az Elnök Úr és én feszülten figyeljük, vajon most mi következik? Egyszer csak betorpan egy zöld idegen, gyanús arccal körülnéz. Aztán mikor megfordul és becsapódik az ajtó, ami mögül előugrik a Kalauz, a kis manó bősz köpésre készül. Erre… a Kalauz kettévágja egy macsétával! Te jó ég, mondom félhangosan. A kis teremtmény zöld vére szétfröccsen a szobában, Orbán Viktor diadalittas fejjel méregeti Rambót, akarom mondani a Kalauzt, mivel megmentőnk neve azóta is rejtély maradt számomra. Miközben bátor hősünk elnyesi a lábunkra és kezünkre kötött szíjakat, az Elnök Úr csak nem bírja szó nélkül. Úgy tűnik, szimpatizál az ex-MÁV-os hazafiasságával. Intonál neki, hogy megmentik őt, mint államunk első személyét. “Végre valaki eljött, hogy jót tegyen velünk!” – hebegi Viktor. Erre csak annyit felel morcosan a Kalauz: “Bárcsak magáró is ezt mondhattuk vóna még akkó!” – és szótlanul felsegít minket. Hiányzó lábujjal szokatlan újra talpra állni és lépni, de azért sikerül kimenekülni a szobából. A szoba egy hosszú folyosóra nyílik, ezen ahogy futunk végig, lemészárolt manócskák tucatjait hagyjuk el. A Kalauzt láthatóan elkapta a harci láz. Aztán a folyosó végén végre feldereng valami fény. És odaérünk. Egy vaskos acélajtón át kijutunk a szabadba, de épp tél van. Az Elnök Úr, ahogy már korábban említettem, mindössze egyetlen alsónadrágot és a koszos fehér trikóját viseli, rajtam ugyanaz az öltözék van, amiben elragadtak az idegenek még tizennégy évvel ezelőtt. Igaz, rongyossá használva. A fekete adidas cipőm, a farmernadrágom, fekete póló és a kedvenc, kapucnis melegítő pulóverem. Nagyon hideg van, arcunkba fúj a szél egy kis hóesést, de azért örülünk a szabadságnak. “Nem fogunk megvakulni a hirtelen fénytől?” – Harsogja Viktor, megpróbálva túlkiabálni a süvöltő szél hangját. “Kuss, marha!” – Röffent rá a Kalauz, erre volt cellatársam végre elnémul. Az ajtó, melyen kijöttünk, hófödte hegyoldalba lett építve. Szűk, a Kalauz által vágott ösvény nyílik balról, hát erre elindulunk. Megkerülve az ajtóval ellátott oldalt, a bucka másik oldalán katonai helikopter áll. Ezzel meglépünk és visszajutunk Magyarországra, ahol totális anarchia uralkodik. Punkok járják az utcákat és tiltakoznak az egyesült Eurázsiai szuperhatalom uralkodója, a kukatúró csöves ellen. Aztán ahogy megérkezünk, Orbán Viktort fel sem ismerik a szakálla miatt – talán ez komoly előnyt jelent, az erősen lázadó hangulatú légkörben akár cafatokra is téphetik, gondolom magamban. Aztán Viktor és a Kalauz külön útra kerülnek, én meg tudomásukra adom, hogy izgalmas kaland volt, de szeretném folytatni az eddigi életemet. A Kalauz erre csak annyit jegyez meg, bölcsen rám meresztve szemét úvépolárszűrős napszemcsije mögül: Eddigi életed? Azmáninccs. Ezt követően hátat fordít és Orbánnal együtt, elbaktatnak a napnyugtába. Én meg állok a sínek mellett, mint valami szerencsétlen. Ahogy megyek utamon, különös dolgokat látok: néhány település túlélte az országos szintű anarchiát. E városkák erős falakkal lettek körbevéve és a falak tetején fegyveres őrök mászkálnak. Vicces, de tényleg fegyvert viselnek, komolyan mondom – tekintettel a zöld manók világuralmára, muszáj némi ellenállást tanúsítaniuk, elvégre Homo Sapiens előbb volt, mint takonyszínű teletabik. Az egyik ilyen város mellett megálltam, mivel már második napja semmi élelemhez nem jutottam, és nem tudtam rájönni, éhezés vagy kiszáradás okozza előbb halálomat? A város hatalmas kapualjában megállok, rám kiált egy fegyveres őr, hogy ki vagyok, és mit akarok. Erre megmondom a nevem, és közlöm, hogy én csak egy kis vizet szeretnék, ezt követően összeesek. Mikor magamhoz térek, egy hatalmas franciaágyon heverek, valami félig-meddig antik stílusú szobában. Ahogy jobban tisztul a látásom, láthatóvá válik a teljes helyiség: ólomkeretes, üvegmozaikos ablakokon szűrődik be a napfény, odakint haloványan szállingózik némi hó. Előttem apró, kerek asztal, rajta csöppet sem apró mennyiségű kajával. Rögvest nekiállok befalni, ami kezembe kerül. Vicces, de még egy KFC longer szendvicset is találtam, közvetlenül a túrórudi és egy fürt banán között. Mikor úgy érzem, kellően jóllaktam, kikászálódom az ágyból. Valami ruhát adtak rám, furcsa, durva anyagból szőtt anyaga van. Kilépek a szobából és hatalmas tér fogad. Valami kastélyban lehetek, és ha minden igaz, ajtóm annak előcsarnokára nyílik. Kétoldalt lépcső vezet fel, a lépcsőfordulókban is fegyveres őrök ácsorognak. Egy pillanatig átfut az agyamon, hogy én csak haza akartam menni, most mégis valami diktátor kecójában vagyok ahol azt se tudom, mit kéne csinálni. Minden esetre felbattyogok a lépcsőn és megszólítom az egyik őrt. Ő csak annyit röffent, hogy “Gomez vár!”. Oké. Akkor irány Gomez. Ki az a Gomez? – Kérdezem az őrt. “Hülye vagy, ember” – kérdezi meghökkenve – “Hogy hogy ki az a Gomez? Gomez a város ura!” – értetlenül megrázza fejét, de azért ugyanolyan mereven áll őri pozíciójában. A másik sarokban álló őr mogorván odaveti az előttem álló őrnek: “Te vagy hülye, Odis! Ez a srác a külvilágból jött, azt se tudja, hol van most!”. Az előttem álló, Odis nevezetű őr óvatosan végigmér, lebiggyesztett szájjal hümmög egyet, végül kiböki: “Bocs. Na, menj már”. Gyanítom, hogy a két őr azt a folyosót őrzi, ami Gomez szobájához vezet. Szóval elindulok ezen a folyosón és valóban, a belsőépítészet inkább várszerű, nemesi jelleget sugároz, semmint a huszonegyedik század stílusát. Találok egy ajtót, az van ráírva, hogy “Orákulum”. Megyek tovább, meglepetésemre a várszerű épület folyosóján egy liftajtó is van, de a lift ajtó mellett kis nyilacska mutatja, hogy főúri terem tovább egyenesen. Miközben elhaladok a lift mellett, ajtaja kettényílik és két alak lép ki rajta. Az egyikük magas, kopasz és barna bőrű fickó, lila selyem nyakkendővel és talpig érő, fekete krokodilbőr kabáttal. Kerek napszemüveget visel és int a mögötte dekkoló, tanácstalan képű fiatalabb srácnak, hogy menjen már utána. Az “Orákulum” feliratú ajtóhoz igyekeznek, de a szemüveg nélküli srác láthatóan vonakodik. Mivel ehhez semmi közöm, haladok tovább őnagysága, Gomez szobája felé. Végül csak odaérek. Egy hatalmas tölgyfaajtót kell kinyitni és máris bent állok a “főúri” szobában. Előttem hosszú, irhából készült szőnyeg, ezen valami táncot jár két, minimális öltözéket viselő nőszemély. Riszálják magukat, közben valaki zenél a sarokban. Ahogy a hosszúkás terem másik végében nézek, ott áll két talpig felfegyverzett alak és középen, igényesen kifaragott trónon pöffeszkedik Gomez, teljes életnagyságban. Ahogy odaérek elé, rámförmed: “Te meg ki vagy?” Erre rájövök, hogy láttam már ezt a fickót. “Nem találkoztunk már valahol?” – kérdezem, erre Gomez vészjóslóan felbődül: “ŐRSÉG!” – a kétoldalt álló marcona katonák kétkezi pallost szorongatva, vadul üldözni kezdenek. Én meg futok, mint akit kilőttek. Végül kiugrok az ablakon és beleesek egy medencébe. Az őrök röhögve néznek engem az ablakból, majd legyintenek és eltűnik mindkettő feje. Nem értem, min kacagnak annyira, de mikor meglátom, hova kerültem, egyből rájövök. A medence tele van Pirájákkal. Ekkor azonban eszembe jut, hogy tudok valamennyit a Piráják nyelvén. Megkérdezem az engem körülvevő, ebédre készülő, vérengző Pirájákat hogy ismernek-e egy Auia nevű halat? Erre vadállati viselkedésük azonnal átcsap döbbenetbe. Egyikük odasúgja a másiknak: “Te! Ez beszél!” Meglepve méregetnek, majd egyikük hangosan felém intézi szavait: “Hé, ember! Hogy-hogy tudsz Pirája nyelven?” Én csak annyit mondok, hogy nem tudom, de volt egy Pirája barátom, de szegény valahol fogságban van, erre a medence lakossága teljesen elérzékenyül. Egyikük még sírni is kezd. Az egyik legidősebb Pirája végül bölcsen előúszik, a többinél is előbbre, egyenesen az orrom elé. “Most jól figyelj ide, ember!” – Mondja. Mielőtt végighallgatnám a vén Pirája mondanivalóját, gyorsan felúszok hogy levegőt vegyek, persze odakint teljes káosz fogad, az őrség döbbenten, értetlenül veszi tudomásul, hogy még mindig élek. Engem viszont jelen pillanatban jobban foglalkoztat a veteránhal mondanivalója, ezért visszamerülök. Orrom elé lebeg és drámai hangsúllyal közli: Figyelj rám, ember! Ha kiszabadítod Auia-t a fogságából, most élve hagyunk! Természetesen elfogadom az ajánlatát. Erre nevetve közli, hogy valójában Ő Auia, csak kíváncsi volt, hogy felismerem-e. Ekkor én lepődök meg. Most nem tudom, hogy mi fog történni, tanácstalanságomban rá is kérdezek egyik lappangó félelmem miatt: “Akkor most… meg fogtok enni?” A piráják harsány kacajba kezdenek. “Dehogy eszünk meg! Viszont mondd meg annak a vörös páncélos, semmirekellő, medence felügyelő hibbant agyú tohonya állatnak, hogy legközelebb valami laktatóbb ennivalót dobjon a medencébe, mert a múltkori csemege igencsak sovány volt! Adjanak egy tehenet mondjuk, annak felettébb örülnénk!” Biztosítom Auia-t hogy átadom üzenetét az őrnek, és hozzáfűzöm, hogy egyébként nagyon örültem, hogy újra találkozhattunk. “Isten veled, öreg barátom!” Mondja Auia, meghitten. Aztán kimászok a medencéből.

 

Egy történet vége

Satnya szellőket próbált kelteni a szoba sarkába tessékelt ventilátor. Légcsavarja elenyésző hangot produkált az utcai forgalomhoz képest, egy öreg Cadillac ékszíja pedig  áttételes idegtornát okozott a környék lakóinak. Újabb szelet papírt kapott vacsorára az írógép – az utolsó vacsora – mormolta, aki írt vele. Vastagkeretes szemüvegén visszacsillant a körúton betérő villamos krómcsíkja, miközben a whiskybe szürcsölt és fürkészve meredt a masina gombjaira. Végül tovatekerte az ánégyest, megropogtatta az ujjait és bősz masszázst indított az utolsó oldal kegyeiért. Elrepült egy galamb az ablak előtt, az alsó lakásban Homér rádiója hörögte az esti híreket – ezen kívül csak a papírhoz vágódó fémbetűk  csattogása hallatszott. Még a szobanövények is feszülten figyelték a beteljesülést, még a ventilátor sem mert nyikorogni, nehogy létezésével egy karakternyi eltérést is okozzon a sztori befejezésében. Aztán megtörtént. Köhintett, kihörpintette a maradék skót lőrét és kirántotta a lapot az írógép szorításából. Az asztalon, a kanapén, a fotelben, a díszpárnák alatt, mindenütt gépelt oldalak hevertek de az a hasított bőr dosszié az asztal sarkán hűen tárolta a végleget. Az író rácsúsztatta dossziéjának két nyújtózó fémkarjára az utolsó oldalt, majd összezárta az irattartó kacsókat, lehajtotta a műbőrfedelet és a hóna alá csapta. Szobakulcs csörgött, kalap ugrott fejtetőre, olvasólámpa aludt ki, macska ébredt a becsapódó ajtó zajára. Állandósult a hirtelen csend, az írógép zihálva tátogott a hevesre sikerült masszázs utórezgéseitől. Ekkor befújt a szél az ablakon és kisebb tornádóként felragadta a mindenfelé dobált, javított, selejtes, leöntött, összegyűrt lapokat. Aztán kiszívott mindent az ablakon és elsuhant valahova a belvárosba…