Címke: színész
Fogságban (Prisoners) – vélemény
Hugh Jackmannel egyébként se volt soha semmi bajom. Szerintem jó színész, függetlenül attól, hogy az átlagnézők csak Farkasként (vagy a képregényhű nézők kedvéért Rozsomákként) látták. De tény és való, hogy a Prisoners c. filmben Jackman egy kicsit szokatlan, újfajta arcát mutatja meg, megspékelve a már jól ismert dühöngéssel, de itt ez a harag nem mélyről érkező, pusztíthatatlan düh, hanem egy kétségbeesett ember ösztönös agressziója. Nem lövöm le a poént, de vannak részek, amikor a csávó totál kikészül. Igazán Jake Gylenhaal okozott számomra meglepetést eddig relatív kevés filmjét láttam, de azok közül itt teljesített a legjobban.
A képi világ, ahogy azt 2013-ban elvárhatjuk, kifogástalan. Hozzátartozik, hogy a Corvin moziban nagyon jó minőségű projektor volt. A lényeg, hogy minden képi részlet pengeéles volt és a színek is kissé hideg, kemény télies realista ábrázolást eredményeznek. A zenére nem emlékszem, nem vitték túlzásba, de az izgis vagy depis jeleneteknél profi volt a muzikális aláfestés.
Sztori. A film közepénél már a párommal kitaláltuk, hogy “ki lesz a hunyó”, de ettől függetlenül nem maradtak el az izgalmak. Voltak váratlan fordulópontok, voltak torokszorító jelenetek és voltak félelmetes jelenetek is. Mi kell még egy dráma-thrillerbe? A történetet inkább nem ecsetelem, meg kell nézni ezt a filmet mert eddig ebben a műfajban az év legjobbja, és kész. Előre szólok, hogy nem egy vidám darab!
Értékelés: 9/10
Ki a kedvenc színészem?
Egyik ismerősöm megkérdezte, hogy ha csak egyet választhatok, szerintem ki a legjobb színész? Hosszan kellett gondolkodnom, mert nem tudtam eldönteni, ki lehet egyéni megítélésem szerint az a karakter, akiben eddig sosem csalódtam. Először Anthony Hopkins arca úszott elő, igaz, ő a Royal School jellegű előadásmódjával nem mindig az életszerűségre megy, de feltétlenül kellemes figura. Aztán gondoltam másokra is, tipikus klasszikusokra mint James Dean, vagy Marlon Brando, vagy Jack Nicholson. Akárhányszor pörgettem újra az emlékezetemet, végül Al Pacino jutott eszembe. Sokszor ugyanazokat a gesztikulációkat alkalmazza, mégis a kifejezésmódja az adott szerephez totálisan illeszkedik, a züllött figurákat ugyanolyan jól alakítja, mint az elkényeztetett újgazdagokat. Szerintem ő minden idők egyik legjobbja. Az európai arcok között is találni rendkívüli képességű embereket, de Al mindegyik filmben maradandót alkotott, még azokban is, amelyek nem rajta múlottak, ahol csak mellékszereplőként tűnik fel. Az Asszony Illata, A Sebhelyesarcú, A keresztapa, Ocean’s Thirteen, Álmatlanság, S1mone, és még sorolhatnám – ezeket a filmeket akármennyiszer meg tudnám nézni.
Hopkins nem szeret ördögűzni, bár megy neki
A Rítus. Hálivúd mindenre képes, és most képesek voltak egy -szerintem az átlagosnál jobbnak nem nevezhető – forgatókönyvhöz egy átlagosnál sokkal jobb mellékszereplőt, név szerint Sir Anthony Hopkinst társítani. Ezzel még nincs is baj. Igaz, Hopkins-szal ez volt az első felejthető film, amiben láttam, de nem miatta. Ez előfordul, ahogy mondani szokás, a legjobbakkal is. A rendkívül rövid és egyszerű cselekmény közhelyes párbeszédekkel egészül ki, a színészek láthatóan igyekeznek komolyan végezni a munkájukat, rájuk rossz szavam nem lehet. Ez az egész ördögűzéses meg túlvilágos téma alapvetően izgalmas, misztikus, nem? Hát akkor miért kell ócska horroros effektekkel kitölteni azokat a részeket, ahol konkrétan az örögöt kéne valahogy megtestesíteni? Hopkins-t megszállja az ördög = Hopkins könnyes szemmel arcon vág egy kislányt. Ez önmagában elég hatásos, a nézőből döbbenetet vált elő. Ezekkel a mozzanatokkal semmi gond. Az ördög beszél Hopkinsból = Hopkins arca pár percre beragyásodik, és nagyjából ennyi. A barátnőm minden körmét lerágta, én valahogy nem tudtam izgulni, inkább csak mosolyogtam. Ez egy olyan thriller, amit akár egy erősebb idegzetű gimnazista is végignézhet anélkül, hogy utána rosszul aludjon. A tanulság: vannak ördögűző papok. Nagyjából ennyi. Nem szippantott magába a kép. Majd legközelebb, talán.