2013. Szeptemberében beiratkoztam egy forgatókönyvíró képzésre, ahol nagyjából helyretették az agyam, persze az alapvető hibáimra hiába hívták fel a figyelmet, tudtam, hogy nem leszek instant hit, ahogy az angol mondja. De nem ez volt a célom, hanem az, hogy rájöjjek, érdemes-e babusgatnom ezt az álmot? Akadtak támogatóim, akik nem vetették el a Számháború ötletét, de bizonytalan voltam a midpointot és a végső csavart illetően.
2014. Tavaszáig megállás nélkül dolgoztam, gyakran ha hazaértem, még mindig folytattam a munkát, hogy meglegyen régi álmom, a 700D. Egy mikrofonra is szükségem volt, eleinte úgy tűnt, hogy nem lesz pénzem normális felszerelésre. A megérzéseim helyesek voltak: egy amatőr filmesnek is jár legalább egy pár puskamikrofon, azokat a mai napig nem tudtam beszerezni. eleinte úgy döntöttem, hogy a hangot majd egy Zoom H1-essel vesszük fel, igaz, hogy az egy mezei sztereó hangrögzítő, de a neten agyondícsérték a hozzám hasonló, vagy akár még sokkal rutinosabb videósok. Aztán nyáron valami történt. Valami megváltozott az agyamban, mert már a filmről álmodtam, és egyik napról a másikra azon kaptam magam, hogy elkezdtem írni a scriptet. Nem csak azért vettem meg a Canont, hogy fotózgassak vele, és az állvány is ott porosodott a szekrényemben. Augusztus végén felmondtam a munkahelyemen, átmentem egy másik céghez, ahol szabad hétvégét és nyugodtabb munkakörülményeket garantáltak. Így már lehetőségem volt a szabadidőmben tiszta fejjel nekiülni a scriptnek. Minderről korábban részletesen beszámoltam, a korábbi bejegyzésekben, inkább csak afféle összefoglalónak szántam… szóval aztán jött az igazi, tényleg nehéz feladat.
Szereplők?
Bármennyire szerettem volna, hogy nyárra kész legyen a Számháború nyersanyaga, álmodozásom és a felszerelés lassú beszerzése, valamint a szereplők keresése miatt az egész projekt szeptemberre húzódott. Ettől persze még nem lettem rosszkedvű. Akkor már sokkal inkább elszomorodtam, amikor egy csoporttársam, akivel nagyon jó barátok(nak gondoltam magunkat) lettünk a tanfolyam végére, lelkesen ígérte hogy visszajelez a forgatókönyvvel kapcsolatban, azóta sem hallottam felőle. Ugyanez történt az oktatómmal, aki egyébként nagyon rendes ember, sokat tanultam tőle. Megkapta a szöveget, aznap visszaírt, hogy most van ideje, el is olvassa. Többet nem írt. Egy pillanatig kétségbeestem, vajon ennyire szar lett az írásom? Lehet, hogy nem kéne erőltetnem? Csak azért nem ír vissza, mert nem akar megbántani? Végül fogtam az összes bennem hömpölygő kételyt, és kidobtam a francba őket. Ha törik, ha szakad, leforgatjuk a filmet, bármilyen jó vagy rossz is lesz a végeredmény. Folytattam a keresést a szereplők után.
Felix
A kollégám, egyben jó barátom, alkalmasnak tűnt az egyik negatív szerep megtestesítésére, e-mailben rá is kérdeztem, hátha lenne kedve eljátszani Felix karakterét, és nagy örömömre igent mondott. Kellett még két nagydarab srác, akik a két testőrt játszanák el… no hát velük elhúzodott a keresgélés. Végül a húgom barátját kérdeztem meg, akik amúgy a G4S-nél dolgozik, és volt már katona is, ráadásul fegyverviselési engedélye van, mindamellett nálam fél fejjel magasabb. Így nem is lepődtem meg annyira, amikor az első próbafelvétel közben a kezébe adtam a forgatáshoz használt (airsoft) pisztolyt, és össze vissza húzigálta meg kattogtatta, konstatálva, hogy ez nem igazi fegyver. Összetettem a két kezem, mikor ő is elvállalta a szerepét. A főszereplővel viszont nagyon gondban voltam.
Marc
Tudtam magamban, hogy milyennek kell lennie Marcnak, és azt is tudtam, hogy hogyan lehetne jól eljátszani, de hiába tudod, hogyan kell letenni egy repülőgépet, ha épp nem rajta ülsz, hanem az irányítótoronyban. Így aztán sokat agyaltam a kérdésen, volt néhány hosszú éjszakám, mikor csak feküdtem az ágyban, néztem a plafont, és próbáltam rájönni: ki testesítse meg a főszereplőt? A válasz szinte magától érkezett, amikor a YouTube-on keresgélve rátaláltam egy győrújbaráti fiatal srácra, aki vlogos szárnypróbálgatásai mellett DSLR cuccokat is tesztelgetett. A beszédstílusából és a gesztusaiból eszembe jutott egy régi osztálytársam, akivel ősidők óta nem beszéltem, de úgy rémlett, hogy az ilyesmi dolgokra vevő szokott lenni, feltéve, ha van valami kihívás. Szerencsémre Minya Gábor megtartotta eme jó szokását, és mai napig keresi a kihívásokat, így örömmel fogadta a felkérésemet, én pedig dupla annyira örültem, részben, hogy sikerült találnom egy hibátlan, még nálam is alkalmasabb embert a karakter megtestesítésére, másrészt pedig így beállhattam egy mellékszereplő helyébe, kvázi sok teher leesett a vállamról.
Én úgy voltam vele, hogy ha lenne megfelelő számú ember, akkor teljesen nélkülözném magam a Számháborúból, csak a kamera másik oldalán tudjak figyelni arra, hogy minden jól megy. Mikor ez a bejegyzés készül, már tartanak a felvételek, és továbbra is érzem a saját amatőrségemet, de ettől függetlenül a sztori megy és működik, azt hiszem utóbbi a lényeg, előbbi meg majd remélhetőleg enyhül időközben.
