Ma lementünk a strandra, napozni meg pancsolni egy keveset. Tegnap is lent voltunk, de maradt még két alkalom a bérletemen, és ki is használtuk. Nagyon jól éreztük magunkat. A nap is megpörkölt rendesen, sikerült egy árnyalatot barnulni. A váratlan motívum az lett, mikor a mellettünk lévő kismedencéből hirtelen mindenki kijött. Valaki belekakált a vízbe. Állítólag egy cigány gyerek volt. Sokan, gondolom akik amúgy is ott tartózkodtak közben a vízben, azonnal hazamentek. A kismedencét kiürítették és senki sem mehetett már be a nap hátralévő részében. Aztán leeresztették a vizet, jött egy sárga szkafanderhez hasonlító műanyag ruhába öltözött ember (akiről később kiderült, hogy az úszómester), és lefertőtlenítette a medencét. Nem tudom, milyen érzés lehet 37 fokban műanyag kabátot viselni, de nem is fogom kipróbálni. Aztán végül is a nagymedencébe nem szart bele senki, úgyhogy a tervezett időt kikapcsolódással tudtuk eltölteni. Aztán elmentünk a Dénes-lángososhoz, ahol az ország legjobb lángosát lehet kapni, meg most vettem egy fánkot is, ami akkora volt, mint egy frizbi, és olyan vastag, mint az alkarom. Annyi baracklekvárt nyomtak rá, hogy még egy ugyanakkora fánkra is elég lett volna. Szóval jóllaktunk. Most itthon vagyok megint a pesti lakásban, mert holnap megyek dolgozni. Megnéztem Al Pacino és Christopher Walken szereplésével a Született Gengszterek c. filmet, nagyon jó pofa volt, bár Pacino-tól már ütősebb produkciót is láttam. Persze ez nem rajta múlott, az írók sem erőltették meg magukat. Nyár estére simán elment, csípem az öreget.
Címke: strand
Leányfalu Calling
Egy régi ismerősöm, Peti tegnap felhívott hogy ugorjak ki Leányfalura, dumálni egy kicsit, mert nemsokára kimegy Szarajevóba, fél évre katonáskodni. Hát még szép, hogy kimegyek. Nem is emlékszem, mikor voltam utoljára Leányfalun. Talán két hónapja. Tervbe volt véve, hogy a tesóimmal elmegyünk evezni, csak hát az árvíz közbeavatkozott. Ma talán a Strand már használható. Egyúttal kihasználom a hosszú utazást arra, hogy befejezzek két cikket, az egyikkel már három napja bénázok, a másikat meg a kisujjamból le tudnám írni. Azért magamban reménykedek, hogy elsétálunk a Leányfalusi pizzéria közelében, mert ott olyan pizzák vannak, hogy nyamm. A somlói galuskájuk se semmi.
Tegnapelőtt voltam Fanni öccsének ballagásán, eszembe jutott a sajátom, a saját általános iskolai ballagásom. 2005 nyarán volt, szóval nem ma. Mennyi minden történt azóta. Akkor még minden nap feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon mi lesz jövőre, öt év múlva, tíz év múlva, stb. Most már nem szoktam ilyeneket kérdezgetni magamtól. A céljaim elvonják a figyelmemet. Túl sok van belőlük. Mindenki más volt, én is, a barátaim is, Leányfalu is. Valószínűleg azzal elfelejtettem számolni, hogy felnövök, azaz felnövünk, mert a régi arcok is mind kikristályosodtak, a karakterek elmélyültek, megerősödtek. Érdekes volt, diáknak lenni, nem is érdekelt, hogy mi történik a nagyvilágban, jól esett az a fajta tudatlanság. Talán az az egyetlen dolog, amit hiányolok, a tudatlanság. Sokkal könnyebb volt fantáziálni úgy, hogy a realitás pillérei, lassan, a napi rutinnal agyamba szívódó szabályai nem határozzák meg a gondolkodásomat. De ez szükséges, a teljes élethez. A tudáshoz, a tapasztalatokhoz. És mégis, ha belegondolok, így 22 évesen, milyen “kevés” volt még sok dologból. Milyen kevés helyet láttam még, milyen keveset valósítottam meg az álmaim közül. Pedig… most még sok mindenre van idő, ilyen fiatalon.