Tegnap beszélgettem egy nagyon kedves barátommal, aki tinédzsereket oktat tornára, gimnasztikára és aerobikra. A minap sikerült elérniük második helyezést a kategóriában egyik legnívósabbnak számító országos versenyen, ám a barátom mégis inkább csalódott, mint diadalmas hangnemben számolt be erről. Ő ugyanis arra számított, hogy megkapják az aranyat. És a feltevése nem volt alaptalan, mert szakértői szemmel látta csapatában az élvonalbeli teljesítményt. Ráadásként a versenyen résztvevő zsűritagok közül is jó páran osztották barátom véleményét, magyarul mások szerint is az ő csapata kellett volna, hogy legyen az első. Látva viszonylagos letörtségét, elmondtam neki, hogy mi az én gondolatom. Noha én annyit értek a sportpedagógiához, mint egy tehén az űrhajógyártáshoz, ettől függetlenül a maximalista mentalitással nap, mint nap találkozom. Elmondtam a barátomnak, hogy ha ő valóban maximalistának vallja magát, akkor talán jobb is, hogy most vesztett a csapata. Ugyanis egy győzelmi szellem által vezérelt egyén, csoport vagy közösség nem arra hajt, hogy a „következő” versenyt megnyerje. A cél az kell, hogy legyen, hogy minden vetélytárshoz képest meggyőzőbb teljesítményt nyújtsanak, messzemenőleg. Persze ehhez óriási együttműködésre, kitartásra és türelemre van szükség. De az emberi természet része, hogy mindig jobbra és jobbra törekszünk. Ha van egy tornacsapatom, akik 100%-osan teljesítenek, akkor nem biztos, hogy a többi, ugyancsak fullos produkciót nyújtó társulathoz képest kiemelkedőt nyújtok. A cél az, hogy 110%, vagy 120%-ot tudjak felmutatni. Többet, mint amire bárki számít. Ehhez persze tudni kell, hogy milyen egy nagy megmérettetés, ha úgy tetszik, egy „országos verseny”. Tudni kell azt is, hogy milyen a vereség, mert minden sikerélményt hibákkal kell megelőlegeznünk. Ezt persze hiába ragozom, hiszen erről szól minden sportoló életrajza, minden sikeres személy erről papol nap mint nap, hogy el kell esni hogy újra talpra állj, blabla. Amire én ki akarok lyukadni az az, hogy az átlagon felüli teljesítmény érdekében nem elég a saját elvárásunkra alapozni. A saját elvárásunkhoz hozzá kell adni mindig egy kis pluszt. Pontosan erről szólt az előző posztom, azon belül is Koenigsegg kommentárja: „Perfection is a moving target”. Végül a barátom belátta, hogy talán igazam lehet. Mondtam neki, jövőre már biztos aranyat kaptok, figyeld csak meg. Mindössze annyit kell tenned, hogy az idei teljesítményetekhez hozzáadtok egy kicsit. Ő is egyetértett velem, mármint hogy a csapatból többet is ki lehet hozni. Remélem ez tényleg így van, és a diákok nem fognak szitkozódni, de ha sikerül nekik, akkor nem érdemes megküzdeni a nyereményért?
Címke: sikeresség
Nonstop önbizalom
Kaptam apumtól egy hangoskönyvet, most már azt is tudom, hogy kerner training infotermékéről van szó. Ez nem a reklám helye, de ezt a hangoskönyvet tényleg mindenkinek végig kéne hallgatnia. Több dolgot is magába foglal: hogyan legyünk sikeresek, hogyan gazdálkodjunk, hogyan használjuk ki hasznosan az időnket, hogyan legyünk pozitíval satöbbi. Úgy érzem, hasznos anyag volt és sokat javított a gondolkodásomon. Erősen ajánlott mindenkinek, aki elégedetlen a jelenlegi életével.
Ja, amúgy a Forgatókönyv írói tanfolyam második alkalma holnap lesz. Össze kellett írni 10 olyan filmet (előző bejegyzésben olvasható), amiket bármennyiszer meg tudnék nézni. Ezek jutottak eszembe. Leszögezem, igazából nincsenek kedvenc filmjeim. Vannak filmek, amiket csodálok, lenyűgöznek és elismerem őket, de kimondott kedvencem nincs. Hasonlóan állok a zenékhez is. Nem tudom, miért van ez. De nem is érdekes.