Nem tudom, ki az a Mahmud. Csak annyit tudok, hogy ma reggel csattant valami a szobám ablakán és a járdán arabok álltak, azt kiabálták hogy “Mahmud! Mahmud!” Gondolom egy ismerősüket akarták felébreszteni. Vagy eltévesztették a házszámot, vagy azt hitték, hogy az én lakásom valójában Mahmud lakása. Nem tudom, nem is érdekel. Éjjeli 1kor feküdtem le aludni, negyed 7-kor zörrent az ablak. Morogtam egy sort, aztán visszadőltem aludni, délig ki se keltem az ágyból.
Ma gondolkodtam a ‘Számháború‘ végén. Van benne egy rész, amikor lényegében hoppon marad a főgonosz, na annak a mikéntjével kicsit bizonytalan vagyok még. Kihasználtam, hogy szabadnapom volt: könyvet olvastam. Most éppen olyan időszakomat élem, hogy jobban tudok örülni egy könyv elolvasásának, mint ha filmet nézek. Mondjuk a “Nymphomaniac és a Planet Terror” megnézése óta nehezen veszem rá magam, hogy bármilyen filmbe belekezdjek. Ma mégis letöltöttem végre valamit, mégpedig a “Closer”-t, hat vagy hét éve láttam, de azóta elfelejtettem. Érdekes film, dráma. Akkoriban még nem tudtam átérezni azt, ami emészti a főszereplőket, most meg teljesen nyilvánvaló. Nem csak a jóleső érzés kell a teljes élethez, hanem a fájdalom is. Erre rájöttem, mialatt néztem a filmet. Csak sokan ott szúrják el, hogy a fájdalmat nem engedik el és ügyet csinálnak belőle. Nehéz elengedni, ez tény.
Mahmudot napközben már nem keresték. Olvasgatás után elkezdtem írni egy cikket, félbehagytam, de elküldtem két híranyagot helyette, a lényeg, hogy egy percig sem unatkoztam. El kéne mennem néhány hétre pihenni egy helyre, ahol nincs internet, nincs telefon, csak én vagyok, egy halom könyv és jó kaják. Talán azért érzem így, mert nagy nyomás van körülöttem. Talán csak azért érzem, mert az edző kiment Dubaiba és nincs edzés ezen a héten. Nem tudom. Általánosságba véve nincsen rossz kedvem, csendes vagyok kint is és bent is. A furcsa álmokkal viszont nem tudok mihez kezdeni.