Ez a történet úgy érzem, nem változtat semmit a világ működésén, ugyanúgy folytatódik az a zavaros körfogás, aminek én is részese vagyok, mégis úgy érzem, hogy életem egyik legérdekesebb pillanata, vagyis hát, napja volt. Őrült körforgásokkal telt a fiatalkorom, magam is őrülettel szemléltem a világomat, de igazán hibbant talán legjobban akkor voltam, mikor olasz nagybátyám, Marcello bácsi húszéves koromban megkeresett egy meglehetősen furcsa kéréssel. Marcello bácsi hihetetlenül gazdag volt, azt hiszem, mai napig nem tudnám megbecsülni a valódi vagyonát. A pénzről ugyanakkor sosem beszélt. Többnyire csak ült az íróasztala mögött, rendezgette a dossziékat, és néha a görcsösen rátörő köhögéstől, megpróbált odavánszorogni az ásványvizes csaphoz, hogy egy pohárkába töltsön magának, ami talán leviszi azt a fájdalmat a torkáról. De a víz természetesen nem segített, ugyanis Marcello bácsi már nagyon öreg volt, és beteg. Bármennyire beszélt utálattal és szánakozással az életemről, a felfogásomról, a szokásaimről, a stílusomról, nem akartam vele vitába szállni, hiszen az egyetlen élő rokonom volt ő, egyben az az ember, akinek mai napig köszönhetem, hogy fedél van a fejem fölött. Aztán amikor húszéves lettem, olyan dolog történt, amit soha nem felejtek el.
A szobámban voltam, épp abbahagytam az egyetemi baromságokkal való foglalkozást, feltettem valami zenét, és csak ültem az ablakpárkányon remélve, hogy az agyam újra engedelmessé válik, és tudom folytani a tanulást. Nagyon feszült voltam a vizsgáim miatt, de az idegességemet senkivel nem tudtam megosztani, úgy éreztem, hogy futnom kéne legalább egy félmaratont ahhoz, hogy ez a szenny, ez az ideggörcs csillapodjon bennem. Komoran és szorongva bámultam ki a szobám ablakán, épp az egyik futócipőmet törölgettem. Aztán nyílt az ajtó, és betotyogott Marcello bácsi. Soha nem felejtem el azt a bújkáló mosolyt az arcán. Nem tudom elfelejteni, mivel azelőtt soha nem mosolygott se rám, se senkire. Szóval benyitott a szobámba, az ajtó nyikorogva kitárult, ő meg a sétapálcájába erőteljesen kapaszkodva elvánszorgott az ágyamig, majd leült a szélére. Csak ekkor vettem észre, hogy a jobb kezében egy kis bőrtáskát szorongat. Mereven rám nézett, a szája sarkában még mindig ott bújkált az a kis görbület.
– Tessék mondani, bácsikám. – mondtam, miután a cipőt visszatettem a radiátor mellé, és egyenes háttal megálltam az ablakpárkány előtt. Marcello bácsi most levette rólam szúrós tekintetét, öreg kezeivel a táskáját közelebb húzta magához, az ölébe vette, majd behunyta a szemét. Csaknem fél perc telt el így, nem tudtam, hogy mégis mit mondjak az öregnek, mivel neki többnyire semmit sem lehetett mondani, vagy legyintett, vagy ledörrentett és rámparancsolt, hogy fogjam be a számat, mert nem kíváncsi a véleményemre. Én mégis elviseltem a rigolyáit, mert valahol tudtam, hogy mi ketten senki másra nem számíthatunk. Mindenesetre nekem eleve szokatlan volt, hogy a bácsikám bejön a szobámba, úgy értem, azelőtt nemigen tette be a lábát, nem mintha bajom lett volna a jelenlétével. Valahogy határokat húztunk egymásnak láthatatlanul, érzékeltetve saját felségterületünket. Na de a lényeg még csak most jön: Marcello bácsi ugyanis készült valamire, és mai napig nem értem, hogy miért tette. De rám emelte szurokkal feltöltött tekintetét, és azt morogta érdes hangján:
– Most jól figyelj rám, kisöreg. – Mindig kisöregnek hívott, a szüleim balesetétől kezdve, és csak akkor használta ezt a szót, ha bizalmas dolgot akart közölni. Amúgy meg mint sokan mások, ő is csak a normál nevemen szólított. Én egyből sejtettem, hogy valami nincs rendben. De nem számítottam arra, ami ezután történt: Marcello bácsi homloka kisimult.
– Figyelsz? – Kérdőn meredt rám azzal a jellegzetes, vizslató tekintettel, én bólintottam, majd tudva, hogy mindjárt nekiáll követelni a szóbeli reakciót, hozzátettem:
– Igen figyelek, tessék mondani. – gondoltam, valamilyen instrukcióval lát majd el a háztartással kapcsolatban, vagy megkér, hogy vigyek el valami csomagot valamelyik veterán cimborájának, aki valószínűleg hozzá hasonlóan csak szellemként járja a várost. De nem ez történt. Helyette az történt, hogy Marcello bácsi a térdén pihentetett kezét felemelte, a táska cipzárjához nyúlt, és lassan, de határozottan, mint valami hegedűművész, elhúzta a cipzárt, és szétnyitotta a táska tetejét. A kis tarisznya tele volt bankjegyekkel. Iszonyatos mennyiségű pénz volt benne.
– Azt akarom… – itt egy kis szünetet tartott, szúrós tekintetével újfent meggyőződve arról, hogy nem gondolok semmire, csak a válaszára, de arra már meglehetősen – … azt akarom, hogy fogd ezt a pénzt, és menj el a Howard’s és a Wall’s kereszteződéshez, ott van egy autószalon. Ott van egy autó, félretették az én nevemre. Menj oda, és fizesd ki. Megértetted?
– Igen, bácsikám. – mondtam.
Marcello bácsi szája sarkába megint odapimaszkodott a bújkáló mosoly.
– Az a kocsi, a tiéd, kisöreg. Most már megérdemled.- egy pillanatra felhúzta a száját, mintha elérzékenyült volna, a bal szemöldöke is megremegett. Én pedig csak álltam, és nem hittem a fülemnek, illetve tökéletesen meg voltam arról győződve, hogy meghibbantam, vagy hallucinálok. Megdermedt a levegő a szobában. Mindketten tudtuk, hogy milyen autószalon van annál a kereszteződésnél. Szerettem volna mondani valamit a bácsikámnak. Ha akkor tudom, hogy már csak két hete van hátra, biztos, hogy nem győztem volna hálálkodni. Bár valószínűleg így is sejtette, hogy meghatódtam, mivel amikor a cipőmért nyúltam, a kezem elcsúszott a párkányon, és meg kellett támaszkodnom. A másik kezemmel eltakartam az arcomat, az önérzetem tiltotta, hogy bárki bőgni lásson. Marcello bácsi kőből faragott arca mit sem változott, az a félmosoly másodpercről másodpercre feljebb és feljebb értékelődött bennem. Éreztem magamon a tekintetét, azonban míg abba nem hagytam a bőgést, nem bírtam ránézni. Nem tudtam, hogy miért bömbölök úgy, a családunk miatt, Marcello bácsi miatt, vagy a gesztusa miatt, vagy mert arra a kocsira vágytam egész addigi életemben, vagy simán csak azért, mert soha senkitől nem kértem szívességet, és mégis attól kaptam leghamarabb, akitől a legkevésbé számítottam rá? Nem tudom. Marcello bácsi csendben ült az ágyán, és megvárta tiszteletteljesen, amíg abbahagyom a nevetséges zokogást. Aztán összeszedtem magam, megtöröltem a szemem, és farkasszemet néztem vele.
– Köszönöm, Marcello bácsi. – megint egyenesen álltam.
– Boldog születésnapot, kis szaros. Na, mire vársz, menj a verdádért, mielőtt meggondolom magam!
Tizenöt perccel később már az autószalonban álltam. A tulajdonos mellettem állt, és sorolta a kocsival kapcsolatos instrukciókat, a szervizes ügyintézéshez fűződő tudnivalókat, az autó birtoklásának feltételeit, végül a specifikációkat, és javasolta a próbavezetést, illetve a tesztelési időszak fontosságát, meg a pályák neveit, meg mittudomén. Nekem nem mondott már újat, mert ezt a rohadt kocsit láttam magam előtt minden este, lefekvés előtt. Ez a kocsi olyan volt nekem, mint egy bombanő, mint egy bálvány. Énekelt hozzám, mint egy szirén, még néma csendben, a motor járatása nélkül is hallottam valami zenét jönni belőle. Azt hiszem, ez a nagyravágyás, és a tárgyak iránti túlzott fanatizmus volt fiatalságom fő ismérve. Az a tűzpiros festék, az áramvonalas kasztni, teljesen megbabonázott. Csak álltam a kocsi előtt, nem is figyeltem arra, amit a szakértő hablatyol. Farkasszemet néztem az autóval, egymással szemeztünk, ő pedig olyan sátáni, kaján vigyorral bámult vissza rám, hogy ezúttal nekem bújkált a szám sarkában egy Marcello bácsi-féle mosoly. Elindultam a kocsi felé, körbesétáltam, Csak meredtem rá, felfaltam a szememmel. Oldalról már nem tudott nézni, de a lámpái sarkából még mindig rámvillantott valamennyit a LED-es szikráiból. Csak legeltettem rajta a tekintetem, némán, és úgy éreztem, hogy túl jó nekem ez a gép. Úgy éreztem, hogy ha beleülök, akkor elszabadul a pokol. Valamiért, hogy ennyire karnyújtásnyira került, hogy a pénz ott volt a táskámban, akadályok nélkül mintha pánik kerülgetett volna. Éreztem, hogy a kocsi nem értem van, hanem saját magáért. Egy olyan filozófia által készült, fejlődött ki, épült fel, ami semmi mást nem szónokol, csak a fölényt. Ismertem ezt az érzést, és azt is ismertem, amikor ez az érzés kifejezetten hiányzott a maratonról, vagy a felmérőkről, a versenyeim előtti napokból. Kérdezte a szakember, hogy akkor beleülök-e, valószínűleg látta rajtam, hogy egy szava sem érdekel. De nem válaszoltam. Csak bámultam azt a kibaszottul gyönyörű autót. Aztán hirtelen sarkon fordultam, és kisétáltam a boltból. Valamire rájöttem aznap, de nem tudom elmondani, valószínűleg nálam okosabb emberek tudnák csak pontosan meghatározni, hogy miért nem vettem meg a Ferrarit. Azt azért elmondhatom, hogy Marcello bácsi pénzét visszaadtam még aznap, nem is mondott semmit, csak legyintett, ahogy szokott, amikor nem érdekli, hogy mit akarok. Azóta többet nem álmodtam a kocsiról.
Címke: novella
Az Edzőm
Most az edzőm érdemelt ki egy komplett bejegyzést, aki – hogy ne érezze zavarban a rá irányuló publicitást – álnéven ezúttal Bella néven lesz emlegetve, ha már kettlebell instruktor.
Bella talán már említette az életkorát, de amúgy valahol a harmincas évei második felében lehet, egy magas, vékony nőt képzelj el, akiből látszólag nem néznéd ki, hogy húszkilós súlyokat emelget puszta kedvtelésből… pedig így van. Az a helyzet, hogy az erő sokszor nem az izmokon múlik, és ezt az edzőm az első tréning alkalmával be is bizonyította, mikor odasétált egy a fejéhez képest kétszer akkora golyóhoz, és nekiállt hintáztatni, szabályosan lóbálni a lába között, miközben rezenéstelen arccal hozzám beszélt. Nem szimplán hintáztatta azt a súlyt. Olyan bivalyerősen lóbálta, hogy a végén visszarántotta, nehogy a feje fölé lendüljön. Nem emlékszem pontosan, de az a golyó lehetett vagy húsz kilós. Ha arányaiban nézzük, ez olyan, mint ha én lóbáltam volna egy harminckilós vasdarabot… de ez nem szimpla lóbálás volt. Merthogy a kettlebell aligha a súlyokról szól, sokkal inkább az erő szabályos mozdulatsorba történő átültetésére megy ki. És minden alkalommal ez történik, akárhányszor edzeni megyek. Persze, szétizzadom magam, frankón a saját izzadtságomban tapicskolok, a végére már remeg a térdem (még néha most, fél év folyamatos edzés után is), mikor elindulok lefelé a lépcsőházban, de a tréning olyan intenzív, hogy jóformán időd sincs rá, hogy felmérd a terhelés mértékét. De azt hiszem, elkanyarodtunk a témától. Térjünk vissza arra a személyre, akinek köszönhetem, hogy 8 hónapja edződök és erősödök, saját korlátaimat ismerve, önmagamhoz képest brutál teljesítménnyel, bármi jellegű sérülés nélkül. Bella arcmimikája alapállásban erőt, fegyelmet, szigort, nyers gondolatokat és mélyen lappangó vidámságot sugároz. Szemei körül bizonyos napszakban, ha olyanok a fényviszonyok vagy a világítás, sűrű ránchálózat látszik. De ezek nem a tipikus öregségi ráncok. A nyolcvanéves halász, az ötvenéves katona, a negyvenéves hegymászó sem azokkal a sima átlagos szarkalábakkal rendelkezik. A Bella szeme körül húzódó ráncok történelmet tárnak elém, elhitetik velem, hogy ő már sok mindent átélt, és ezek nem csupán nevetőráncok, azokat jól ismerem. Ezek a fizikai túlterhelés, a folyamatosan továbbemelkedő fájdalomküszöb, a kitartás és az örökös dacolás ráncai. Ha meglátod, elhiszed, hogy totálisan igazam van. Mindehhez társul egy rendkívül sötét tónusú írisz, amit gyakran nehéz elkülöníteni a pupillától, ezért sokszor olyan érzésem van, hogy edzés közben, mikor Bella figyel, a szemei teljesen feketék, mint a szurok, miközben a szemöldökei repülőgép szárnyhoz hasonlatos ívet vesznek fel, és egyből rám szól kissé mély, alulról képzett vokállal: hátra told a csípőd, és a kezedet is nyújtsad, vagy kapsz egy rúgást a lapockáid közé. Persze ezek nem valós fenyegetések, csak félvállról szokta odavetni őket, mintegy figyelmeztetésként, hogy továbbra is figyelj a munkádra, és komolyan végezd a gyakorlatot. Az eddig leírtak alapján Bella karaktere és arcformája az egerészölyvekéhez hasonlítana, de a valóságban a szigorú tekintet csak addig szigorú, amíg a hozzá tartozó arcizmok mosolyba nem görbülnek. Onnan hirtelen a szemet környékező halovány ráncok barátságos alakzatba rendeződnek és hirtelen nevetőráncokká alakulnak. Olyan ez, mint a sportautó, ami sokkal gyorsabban is tud menni ha felnyílik a hátsó szárnya, de mikor még először látod, nem tudsz semmit az aerodinamikáról, csak a motor teljesítményével vagy tisztában, mert többnyire azon múlik a sebesség. Bella nem siet sehova, mindig integet ha bemegyek az edzőterembe, és békésen támaszkodik a komódjához, vagy épp azon a zeppelin nagyságú gumilabdán ücsörög, amit gerinctornához szoktak használni. Többnyire hátrafogja a haját, így teret adva a sportos imázsnak, szeret karba tett kézzel magyarázni, ami azt illeti, néha még önfeled cseverészés is kialakul az edzés kellős közepén, de ezek a “kilépők” néhány másodpercnél nem tartanak tovább. Eljutok a tizedik lélegzetvételig, és egyből észbe kap… “de hol is tartottunk, na, nyomás, csináljátok azt az ötven swinget”. Swing a neve annak a bizonyos lóbálós gyakorlatnak. Szóval tovább folytatva analízisemet, Bella kissé búgó, zengő hangkaraktere mellé felszabadult kacaj társul ha épp valami poénosat hall vagy mond, de nem az ész nélkül röhögős nők közül való, egyszerűen csak szomjazza a jó humort, és ami azt illeti, jobb napjain ő is el tud ejteni váratlanul jó beszólásokat, amitől meg mi nem bírjuk ki röhögés nélkül. Nem az az ömlengős, kedveskedő fajta, de mikor négykézláb kivánszorogsz a teremből és megköszönöd az edzést, akkor kivillantja feléd mind a harminckét fehér fogát és mondja, hogy nagyon szívesen. Semmi bullshit, csak a kedélyes dumálás és csupa jótanács. Ahogy korábban mondtam, Bella alkata elsőre nem árulkodik sportolói múltról, de az az “elsőre” csak addig tart, míg nem kezdesz el figyelni. Mikor nyúl a füzetért, mutatja, hogy hogyan kell nyújtani, felrántja a golyót a válla elé, olyankor fürge és matematikailag kimért mozdulatokkal végez mindent, még a fejét is nyílegyenesen tartja. Ha épp szűkebb felsőt hord és besüt a nap, enyhén látható, amint a fény kettéosztja a hasfalát kettéválasztó függőleges barázdát. Én nem végeztem doktorit anatómiából, de hogy egy embernek az otthonüléstől nem lesz magától ilyen hasa, az holtbiztos. Ami azt illeti, cirka kilenc évnyi vívás, bő két-három évnyi kettlebell instruktori elő-és utómunkálatok, úszás, (csak amiket fél füllel hallottam) meg még kitudja milyen tennivalók húzódnak a háttérben. Az edzőm egyszer túlzásba vitte és megsérült a válla, azóta nem tud olyan nagy súlyokkal edzeni, szó mi szó, elmondása szerint anno dupla tizenhatkilós súllyal edzett, ami azért elég komoly, hiszen gyakran én is majd összecsinálom magam a dupla tizenkettestől… könnyűnek tűnik? Ez nem súlyzózás, ez bellezés. Szóval meg vagyok elégedve az edzőmmel, hiszen tanulok tőle, és mint említettem, az égvilágon semmi bajom nincsen a tornáktól, holott nem vagyok egy atléta alkat, ettől függetlenül látom magamon és a tartásomon, a törzsemet környékező izomcsoportokon, hogy ez a vasgolyó sokkal többet végez az emberen, mint gondolná. Azt hiszem, még nagyon sokáig fogok járni edzeni, mert végre találtam valami olyat, ami nem monoton mint a futás vagy az úszás, nem készít ki fizikailag, ha ésszel csinálod, mégis erősít és levezeted vele a feszkót. A Kenu után a kettlebell az a sport, amitől életem végéig képtelen lennék megbánni, és ehhez nyilván kellett valaki, aki bevezetett az ehhez fűződő tudnivalókba, szabályokba. Ezért igen, kijelenthetem, hogy hálás vagyok az edzőmnek.
Körúti epizód
Vili a Szent István Körúton áll egymagában, hajnali öt körül. A nap már-már átkukucskál a lakóházak tetői között. A 4-6-os villamos az egyetlen zajforrás. Fülsüketítőnek tűnik a gyér forgalomhoz képest. Na persze amúgy is nagy ricsajt rendez, ahogy átzakatol és a hangja oda-vissza pattog a boltok kirakatai között. Vili arca könnyekben úszik. A kezében tövig leégett cigarettacsonk fityeg. Réveteg bámul előre. Egy gyalogos átkelőhely előtt ácsorog. Emeli a lábát, hogy rálépjen az első fehér csíkra. Autó érkezik oldalról, hangosan rádudál Vilire. Ő ráeszmél, hogy már rég nem a körúton áll, hanem a rakparton. A hidat bámulja. Leejti a cigarettacsonkot. A lábánál egy galamb sétál, komótosan odatotyog a csonkhoz, játékosan belecsippent. Ben megtörli az arcát, hosszan sóhajt. Hátulról mély, öblös férfihang rákiált: Na mi lesz?!
Már késő délután van, a körúton kész forgatag alakult ki, csúcsidőre jár. Mindenki igyekszik haza. Vili áll a zebrán, elállja egy tolószékes útját. Amaz rákiáltott: Na, mi lesz?! Vili rálép a zebrára. Minden elcsendesül. Vilit látjuk futni egy keskeny gyalogúton. Most nem sír. Most mosolyog. Most nagyon vidám. Most pedig, Kedves Vili, nyissa ki a szemét. Mit lát? – Vili kinyitja a szemét. – Elnézést, de én még mindig magamat látom a zebrára lépni. – Nos, kedves Vili, ez arra enged következtetni, hogy Ön nem hajlandó továbblépni.
– Ugyan, mégis honnan kellene továbblépnem?
– Azt csak ön tudhatja.
– Ez a terápia pénzkidobás.
– Ha úgy gondolja, ne jöjjön legközelebb.
– Nem is fogok.
Vili felpattan a karosszékből, kitépi az ajtót és már veszi is a kabátját. Az őt hallgató pszichológusnak hangja se nyikkan. Vili rohan le a lépcsőn, máris siet az utcán. Legalább lesz egy kis ideje otthon befejezni az online sakkpartit. De közben tényleg közbejön egy zebra. A lámpa zöldre vált. Vili kivételével mindenki áthalad a zebrán. Ő egyre csak a fehér csíkokat nézi. Végül hátrafordul, és visszamegy a pszichológus rendelőjéhez.