Most az edzőm érdemelt ki egy komplett bejegyzést, aki – hogy ne érezze zavarban a rá irányuló publicitást – álnéven ezúttal Bella néven lesz emlegetve, ha már kettlebell instruktor.
Bella talán már említette az életkorát, de amúgy valahol a harmincas évei második felében lehet, egy magas, vékony nőt képzelj el, akiből látszólag nem néznéd ki, hogy húszkilós súlyokat emelget puszta kedvtelésből… pedig így van. Az a helyzet, hogy az erő sokszor nem az izmokon múlik, és ezt az edzőm az első tréning alkalmával be is bizonyította, mikor odasétált egy a fejéhez képest kétszer akkora golyóhoz, és nekiállt hintáztatni, szabályosan lóbálni a lába között, miközben rezenéstelen arccal hozzám beszélt. Nem szimplán hintáztatta azt a súlyt. Olyan bivalyerősen lóbálta, hogy a végén visszarántotta, nehogy a feje fölé lendüljön. Nem emlékszem pontosan, de az a golyó lehetett vagy húsz kilós. Ha arányaiban nézzük, ez olyan, mint ha én lóbáltam volna egy harminckilós vasdarabot… de ez nem szimpla lóbálás volt. Merthogy a kettlebell aligha a súlyokról szól, sokkal inkább az erő szabályos mozdulatsorba történő átültetésére megy ki. És minden alkalommal ez történik, akárhányszor edzeni megyek. Persze, szétizzadom magam, frankón a saját izzadtságomban tapicskolok, a végére már remeg a térdem (még néha most, fél év folyamatos edzés után is), mikor elindulok lefelé a lépcsőházban, de a tréning olyan intenzív, hogy jóformán időd sincs rá, hogy felmérd a terhelés mértékét. De azt hiszem, elkanyarodtunk a témától. Térjünk vissza arra a személyre, akinek köszönhetem, hogy 8 hónapja edződök és erősödök, saját korlátaimat ismerve, önmagamhoz képest brutál teljesítménnyel, bármi jellegű sérülés nélkül. Bella arcmimikája alapállásban erőt, fegyelmet, szigort, nyers gondolatokat és mélyen lappangó vidámságot sugároz. Szemei körül bizonyos napszakban, ha olyanok a fényviszonyok vagy a világítás, sűrű ránchálózat látszik. De ezek nem a tipikus öregségi ráncok. A nyolcvanéves halász, az ötvenéves katona, a negyvenéves hegymászó sem azokkal a sima átlagos szarkalábakkal rendelkezik. A Bella szeme körül húzódó ráncok történelmet tárnak elém, elhitetik velem, hogy ő már sok mindent átélt, és ezek nem csupán nevetőráncok, azokat jól ismerem. Ezek a fizikai túlterhelés, a folyamatosan továbbemelkedő fájdalomküszöb, a kitartás és az örökös dacolás ráncai. Ha meglátod, elhiszed, hogy totálisan igazam van. Mindehhez társul egy rendkívül sötét tónusú írisz, amit gyakran nehéz elkülöníteni a pupillától, ezért sokszor olyan érzésem van, hogy edzés közben, mikor Bella figyel, a szemei teljesen feketék, mint a szurok, miközben a szemöldökei repülőgép szárnyhoz hasonlatos ívet vesznek fel, és egyből rám szól kissé mély, alulról képzett vokállal: hátra told a csípőd, és a kezedet is nyújtsad, vagy kapsz egy rúgást a lapockáid közé. Persze ezek nem valós fenyegetések, csak félvállról szokta odavetni őket, mintegy figyelmeztetésként, hogy továbbra is figyelj a munkádra, és komolyan végezd a gyakorlatot. Az eddig leírtak alapján Bella karaktere és arcformája az egerészölyvekéhez hasonlítana, de a valóságban a szigorú tekintet csak addig szigorú, amíg a hozzá tartozó arcizmok mosolyba nem görbülnek. Onnan hirtelen a szemet környékező halovány ráncok barátságos alakzatba rendeződnek és hirtelen nevetőráncokká alakulnak. Olyan ez, mint a sportautó, ami sokkal gyorsabban is tud menni ha felnyílik a hátsó szárnya, de mikor még először látod, nem tudsz semmit az aerodinamikáról, csak a motor teljesítményével vagy tisztában, mert többnyire azon múlik a sebesség. Bella nem siet sehova, mindig integet ha bemegyek az edzőterembe, és békésen támaszkodik a komódjához, vagy épp azon a zeppelin nagyságú gumilabdán ücsörög, amit gerinctornához szoktak használni. Többnyire hátrafogja a haját, így teret adva a sportos imázsnak, szeret karba tett kézzel magyarázni, ami azt illeti, néha még önfeled cseverészés is kialakul az edzés kellős közepén, de ezek a “kilépők” néhány másodpercnél nem tartanak tovább. Eljutok a tizedik lélegzetvételig, és egyből észbe kap… “de hol is tartottunk, na, nyomás, csináljátok azt az ötven swinget”. Swing a neve annak a bizonyos lóbálós gyakorlatnak. Szóval tovább folytatva analízisemet, Bella kissé búgó, zengő hangkaraktere mellé felszabadult kacaj társul ha épp valami poénosat hall vagy mond, de nem az ész nélkül röhögős nők közül való, egyszerűen csak szomjazza a jó humort, és ami azt illeti, jobb napjain ő is el tud ejteni váratlanul jó beszólásokat, amitől meg mi nem bírjuk ki röhögés nélkül. Nem az az ömlengős, kedveskedő fajta, de mikor négykézláb kivánszorogsz a teremből és megköszönöd az edzést, akkor kivillantja feléd mind a harminckét fehér fogát és mondja, hogy nagyon szívesen. Semmi bullshit, csak a kedélyes dumálás és csupa jótanács. Ahogy korábban mondtam, Bella alkata elsőre nem árulkodik sportolói múltról, de az az “elsőre” csak addig tart, míg nem kezdesz el figyelni. Mikor nyúl a füzetért, mutatja, hogy hogyan kell nyújtani, felrántja a golyót a válla elé, olyankor fürge és matematikailag kimért mozdulatokkal végez mindent, még a fejét is nyílegyenesen tartja. Ha épp szűkebb felsőt hord és besüt a nap, enyhén látható, amint a fény kettéosztja a hasfalát kettéválasztó függőleges barázdát. Én nem végeztem doktorit anatómiából, de hogy egy embernek az otthonüléstől nem lesz magától ilyen hasa, az holtbiztos. Ami azt illeti, cirka kilenc évnyi vívás, bő két-három évnyi kettlebell instruktori elő-és utómunkálatok, úszás, (csak amiket fél füllel hallottam) meg még kitudja milyen tennivalók húzódnak a háttérben. Az edzőm egyszer túlzásba vitte és megsérült a válla, azóta nem tud olyan nagy súlyokkal edzeni, szó mi szó, elmondása szerint anno dupla tizenhatkilós súllyal edzett, ami azért elég komoly, hiszen gyakran én is majd összecsinálom magam a dupla tizenkettestől… könnyűnek tűnik? Ez nem súlyzózás, ez bellezés. Szóval meg vagyok elégedve az edzőmmel, hiszen tanulok tőle, és mint említettem, az égvilágon semmi bajom nincsen a tornáktól, holott nem vagyok egy atléta alkat, ettől függetlenül látom magamon és a tartásomon, a törzsemet környékező izomcsoportokon, hogy ez a vasgolyó sokkal többet végez az emberen, mint gondolná. Azt hiszem, még nagyon sokáig fogok járni edzeni, mert végre találtam valami olyat, ami nem monoton mint a futás vagy az úszás, nem készít ki fizikailag, ha ésszel csinálod, mégis erősít és levezeted vele a feszkót. A Kenu után a kettlebell az a sport, amitől életem végéig képtelen lennék megbánni, és ehhez nyilván kellett valaki, aki bevezetett az ehhez fűződő tudnivalókba, szabályokba. Ezért igen, kijelenthetem, hogy hálás vagyok az edzőmnek.
