Ennyi fejlődés történt két kettlebell edzőtábor között

Tavaly nyáron, Nagykőrösön 8 és 12 kilós súlyokkal dolgoztam, idén már 12-es és 16-os súlyokat vettem kézhez. Anno, az a sorozat váratlanul megterhelt, lényegében az edzések között nem volt kedvem semmit csinálni, csak aludni és persze enni, hogy valamivel kompenzáljam a hirtelen energiahiányt. Az izomláztól borzalmasan éreztem magam, minden nap más végtagom lett mozgásképtelen. Idén már nem, vagy csak keveset aludtam az edzések között, sőt, azt vettem észre hogy a tréningek végeztével sokkal könnyebben sikerült visszaállnom egy stabil, normál nyugalmi állapotba, egyedül a kevés alvás miatt éreztem még mindig kicsit kótyagosnak magam, de szellemileg a legkevésbé sem voltam gondban. Izomláz is kevesebb volt most, csak a tricepsz és a comb környékén, a hasam, hátam és vállam jól bírta már a gyűrődést. Tehát az állóképesség mindenféleképpen fejlődött, illetve mivel már egy hónapja napi másfél órát kerékpározok, azt vettem észre, hogy a lábam sokkal kevésbé fáradékony. Ez számomra csak azért furcsa, mert sokáig a combom volt az egyik (ha nem a) leggyengébb részem, most pedig a kitőréstől és ugrálástól fáradok el legkevésbé. Mielőtt nagyon elbíznám magam, hozzátenném, hogy mikor most kellett 100 guggolást csinálni (súllyal a kézben), a végére majd’ összecsináltam magam, egyszerre a száz nem is sikerült. Máshogy éreztem magam szociális értelemben is, nem gondoltam semmit sem magamról, sem a többiekről, akik velem együtt részt vettek a táborban. Mindenki rendes volt tulajdonképpen, de az edzések, ami miatt itt voltunk, számomra a teljes agyi kikapcsolást és a koncentrációt jelentették mindig, meg persze fogják is még jó sokáig. Mindössze két alkalommal volt olyan az idei táborban, hogy megtorpantam a hirtelen szédülés/ájulásveszélytől aggódva. Tavaly (és ezzel többet nem is hozom fel Nagykőröst) minden egyes gyakorlat után úgy éreztem magam, mint aki az intenzíven küzd – hozzáteszem, az tűzőnapon történt, szemben a mostani kissé árnyékosabb, nyugodtabb környezettel.

Felkészülés az edzőtáborra

Kosdra mentünk, ahol még életemben nem jártam, nem szégyellnivaló, parányi kis település, csupa egyszótagos városka/falu társaságában (pl. Göd, Vác). Már hónapokkal előre tudtam az időpontot, számoltam vissza a napokat és finoman utaltam rá az oktatómnál, hogy esetleg felkészítő edzéseket is végezhetnénk, a közelgő táborra való tekintettel… először azt hittem, hogy nem vesz komolyan, mert hangosan kinevetett. Sajnos, vagy szerencsére azonban megfontolta a kérésemet, és a következő edzésen megkaptam a jussomat: onnan kezdve csak 20 kilós súllyal swingelhettem. Az első ilyen “húszkilósswinges” tréningek rendesen a padlóra küldtek, ilyenkor az ember azt hiszi, hogy visszaesik, de egy hónappal később már belátja, hogy ha súlyedzésről van szó, akkor az új szint elérése mindig a visszalépés illúzióját kelti. Aztán mire elérkezett ez a bizonyos tábor, nagyjából felszakadozott az én illúzióm is, mert ha csak nyögdécselve ugyan, de már meg tudtam csinálni egyszerre akár ötven swinget is, a húszkilóssal. Utólag is hálás vagyok az edzőmnek, amiért “nem szállt le rólam” és addig nyüstölt, amíg nem sikerült ezt elérnem! Felhagyott az elnéző, “ő már úgyis tudja hogyan kell” stílussal és segített tovább jutnom, a következő szintre. Ekkor jöttem rá, hogy bizonyos gyakorlatok hatékonyságát akkor érzi az ember igazán, amikor kellően nagy súllyal végzi őket. Teljesen máshogy, intenzívebben kezd el reagálni a szervezet, ugyanakkor az alapozás során megtanult, helyes testtartás is kritikus fontosságú. Mikor előre lököm, majd visszarántom a golyót magam alá, érzem, hogy a gerincem megfeszül, és a lábamnak is pontosan, meghatározott szögben kell rugóznia, különben kibillennék, és magával rántana a súly. Bizonyára a rendszeres sportolók közül sokan megélték már ezt, nekem csak most sikerült ide eljutni, pontosabban most tudatosult bennem a fizikai fejlődés valódi lényege.

Maga a tábor

Egy domb tetején lévő házban szálltunk meg, ami két évig egy család lakhelyéül szolgált, azonban ott hagyták az épületet, eladni ugyanakkor nem akarták. A tulajdonos, Erős Zsigmond egy nagyon rendes és jókedvű fickó volt, aki alapvetően örült a társaságunknak, és nem akart semmilyen házirenddel, kötöttséggel dirigálni, csak gyorsan körbevezett minket, majd magunkra hagyott, hogy intézhessük, amiért jöttünk. Tavaly egy nagykőrösi kollégiumban szálltunk meg, az edzéseket pedig a kolesz melletti focipályán végeztük: az összkép kicsit olyan volt akkor, mintha kiképző táborban lennék, egyfajta fizikai felmérőn vagy versenyen. Értelemszerűen gyengébb és éretlenebb voltam még, így a gyakorlatok (és a tűző nap) is hamar kimerítettek, ezért Nagykőrösről csupán annyi maradt meg az emlékezetemben, hogy reggeltől estig edzettünk (szenvedtünk) és aludtunk, semmi más. Kosdra visszatérve, ez a szép nagy ház noha félig befejezetlennek tűnt, kényelmes helynek bizonyult tízszemélyes társulatunknak, a tábor vezetője és szervezője, Rita pedig gondoskodott a kellő mennyiségű élelemről, ásványvízről, így aztán nem szorultunk a kapitalista civilizáció eszközeire, magyarul nem kellett boltba mennünk, mert minden adott volt, a kávétól a törülközőig. Azt kell, hogy mondjam, Rita nagyon jó helyszínt talált nekünk, és becsületre méltó módon oldotta meg mind a reggelit/vacsorát, az edzésekről nem is beszélve (merthogy ő volt az edzőnk is).Kettlebell edzőtábor

A szemere utcai edzések sem voltak olyan lájtosak, ennek ellenére valósággal eltörpültek a kosdi “kálváriához” képest. Voltak körülöttem olyanok, akik az első napon hangos megjegyzést tettek, persze csak kényszeredett nevetéssel: én hülye, hogy kerülhettem ide… Az első két-három edzés valóban kínszenvedés volt, rá kellett jönnöm, hogy a mögöttem álló két év semmit sem ér, persze ehhez hasonló rácsodálkozásom tavaly is volt. Aztán a tábor kb. felénél, mikor a második napon már a délutáni tréninget nyomtuk, valahogy “megjött” a kedvem. Mármint persze, éreztem, hogy lassan kimerülök, és valósággal fröcsköltem az arcomról az izzadtságot swingelés közben, mégis jó érzés volt edzeni, jó érzés volt teljesen lemeríteni magam, és jó érzés volt végigbírni. A lelkesedéssel együtt megugrott az állóképességem is, és szinte vártam, hogy a következő gyakorlat még jobban leterheljen, hogy méginkább kikészüljek. Sorolhatnám hosszan, hogy miből hányszázat, vagy hány ezret végeztünk el ezalatt a hosszú hétvége alatt, de úgyis csak azok tudják átérezni, akik ott voltak velem. Remek emberek, nem gimnazisták, hanem felnőttek, akik akár a szüleim is lehetnének. De mindannyian álltuk a sarat, ugyanakkor senki sem sérült meg, holott sokan említik (laikusok), hogy a kettlebell milyen veszélyes sport. Egyáltalán nem az, ha tudod, hogyan bánj vele. Egyébként azt hittem, hogy ez a három nap majd lefogyaszt kicsit, és tény, hogy lement a hasamból egy kevés, de mikor hazaértem, három kilóval többet mutatott a mérleg. Nincsen arcom hozzá, hogy before/after fotókat készítsek a felsőtestemről, de tény, hogy definiáltabb, árnyaltabb és arányosabb lett az alkatom még ettől a három naptól is, máskor ugyanekkora előrelépéshez három hónapnyi “normál” edzésre volt szükség. Így aztán arra merek buzdítani mindenkit, akik szeret mozogni, hogyha bármikor találkozik Sztankó Ritával, akkor próbáljon ki nála egy edzést, és jöjjön el egy ilyen táborba. Ez volt az idei nyaram eddigi egyik legjobb élménye, a jó társaságnak, a jó környezetnek és a hibátlan edzéseknek köszönhetően. Köszönöm Rita, hogy figyeltél ránk és keményen megdolgoztattál minket! Sikerült újabb szintre feljebb szenvednem magam, és ezt a győzelmet már senki sem veheti el, még ha nem is jár hozzá arany színű tárgy vagy bármiféle elismerés – mi nem azért csináltuk, hanem kedvtelésből.

Kettlebell edzőtábor

Új szempontok

November már most sokkal jobban tetszik, mint október. Rágörcsöltem a munkáimra, de ettől felborult minden, most viszont igyekszem úgy intézni a napjaimat, hogy mindenre jusson egy kis idő. Van az aranyszabály, miszerint “Reggelizz úgy, mint egy király, ebédelj, mint egy polgár, és vacsorázz, mint egy koldus!”. Eddig is próbáltam kiszűrni a hibalehetőségeket (kevesebb cseresznyés kóla, egy kanállal kevesebb cukor a kávéba és a teába, lefekvés előtt nincs szénhidrát etc, de ennek a fő tendenciának a betartásával gyökeresen átalakult a bioritmusom. Mikor októberben összezuhantam, elhatároztam, hogy igenis időt szánok az alvásra, mert ha a célok fontosak, akkor az erőd is fontos, ha pedig az erőd fontos, akkor az alvás is fontos, mert másból nem lesz erőd, csak abból, ha rápihensz. Tudom, úgy tűnik, mint ha most valami infantilis filozófiát tárnék elő, mintegy rácsodálkozva olyan aranyszabályokra, amik mindenki számára világosak. A gond az, hogy ezt a ki…..ottul egyszerű szabályt nagyon kevesen tartják be. Egész konkrétan az ismerőseim több, mint fele túlhajszolja magát. A munkatársaim nagy része többnyire éjjel 11-12-ig el sem gondolkozik a számítógép kikapcsolásán, arról nem is beszélve, hogy döntő hányaduk a reggeli étkezés fogalmáról régesrég elfeledkezett. Tudjuk, hogy a cigi káros, mégis vesszük, holott pofátlanul drága és utána órákon keresztül keserű füstíze lesz a szájüregünknek. Este hazaérve pedig remek lakomát rendezünk, és a szervezetünk úgy érzi: ajjaj, végre valami táp, ideje raktározni! A vicc az, hogy ezt hajlamos vagyok elfelejteni, de úgy érzem, a váratlan betegség felhívta a figyelmem rá, hogy ne feledjem. De ez még nem minden.

kettlebell

Egy éve járok edzésekre, ennek örömére az edző újfajta tervvel ajándékozott meg minket. Nem használtam túl nagy súlyt, ennek ellenére húsz-huszonötperc után frankón padlóra kerültem. Újra átéltem ugyanazt az érzést, amit még a legelején éreztem, mikor a saját izzadtságodban vergődve próbálod megtartani a súlyt és koncentrálsz, nehogy elájulj. Fantasztikus edzés volt, talán az eddigi legjobb, hozzáteszem, úgy mentem haza, mint egy elfuserált zombi. Estére még terveztem mosogatást, ruhavasalást, esetleg egy kis videózást…. ezekből semelyik sem valósult meg: beléptem a lakásba, valamit még csináltam a gépen (Istenbizony, nem emlékszem, hogy mit) aztán kidőltem, mint egy zsák krumpli. A tegnapi “józanítóedzés” eredménye: izomlázam van a karomban, a lábamban, a hasamban és a vállamban. Pedig jóformán alig csináltunk valamit. Heti kétszer eljárok, akkor meg mi a tök van?! Megmondom, mi van: mikor azt hiszed, mindent tudsz, akkor rájössz majd, hogy valójában nem tudsz semmit. Ez a Kettlebell egyik fő ismérve, egy szaros 16 kilós golyó képes velem makacsul és kegyetlenül kicseszni, úgy, hogy közben mégis szimbiózisba kerüljek vele. A golyó  a főnök, ez tény, olyan mint egy hisztis csaj, ha nem tartod megfelelően, akkor neked annyi.

la grande bellezza

Más: Rohamosan közeleg a Karácsony, én meg már 3 hónapja nyomom az új melót. Van egy elképzelésem arról, hogy kinek mivel kedveskedhetnék, a gyakorlat azonban mást mutat: szeretnék egy olyan évet, amikor a Karácsony egyet jelent a totális egyedülléttel, valahol az Isten háta mögött, ahol nincs Internet, nincs telefon, de még az se zavarna, ha lekapcsolnák a villanyt. Ez az, ami nem idén fog megvalósulni. Látom magam a fa alatt, ahogy masszírozom a laptop klaviatúráját és a forgatókönyvet írom át százhuszonötödszörre, miközben a kishúgom játszani szeretne velem, én meg valamit motyogok az orrom alá. A munkára visszatérve, újfent a közhelyes idézetet tudom csak idekopizni: mikor azt hiszed, mindent tudsz, akkor rájössz majd, hogy valójában nem tudsz semmit. Nem árulhatom el, hogy mire készül a főnököm, az orrunkra kötötte, hogy ne híreszteljük a terveket, de látva azt az új közeget amiben élek és mozgok minden nap, azt hiszem, alábecsültem az otthoni szórakoztató elektronika fogalmát. Nincs megállás, mindig van jobb, és az árak valami elképesztően drágák, miközben minket ez egyáltalán nem zavar. Ide-oda pakolsz tíz-húsz-ötven-százezer eurónyi cuccot, és közben a szemed se rebben. Ez  a nívó az előző munkahelyemen is érezhető volt, de csak sokkal kisebb mértékben, itt a minőség valahogy átrendezte az elvárásaimat…nagyjából minden technikai eszközzel szemben. Új szempontok jelennek meg, ahogy átlépsz egyik lépcsőről a másikra. Megint valami általános dolog, tudom… azt hiszem, ma nem mondtam semmi újat. Ettől függetlenül ami történik mostanában, az szinte csak újdonság…nekem.

Az Edzőm

Most az edzőm érdemelt ki egy komplett bejegyzést, aki – hogy ne érezze zavarban a rá irányuló publicitást – álnéven ezúttal Bella néven lesz emlegetve, ha már kettlebell instruktor.

Bella talán már említette az életkorát, de amúgy valahol a harmincas évei második felében lehet, egy magas, vékony nőt képzelj el, akiből látszólag nem néznéd ki, hogy húszkilós súlyokat emelget puszta kedvtelésből… pedig így van. Az a helyzet, hogy az erő sokszor nem az izmokon múlik, és ezt az edzőm az első tréning alkalmával be is bizonyította, mikor odasétált egy a fejéhez képest kétszer akkora golyóhoz, és nekiállt hintáztatni, szabályosan lóbálni a lába között, miközben rezenéstelen arccal hozzám beszélt. Nem szimplán hintáztatta azt a súlyt. Olyan bivalyerősen lóbálta, hogy a végén visszarántotta, nehogy a feje fölé lendüljön. Nem emlékszem pontosan, de az a golyó lehetett vagy húsz kilós. Ha arányaiban nézzük, ez olyan, mint ha én lóbáltam volna egy harminckilós vasdarabot… de ez nem szimpla lóbálás volt. Merthogy a kettlebell aligha a súlyokról szól, sokkal inkább az erő szabályos mozdulatsorba történő átültetésére megy ki. És minden alkalommal ez történik, akárhányszor edzeni megyek. Persze, szétizzadom magam, frankón a saját izzadtságomban tapicskolok, a végére már remeg a térdem (még néha most, fél év folyamatos edzés után is), mikor elindulok lefelé a lépcsőházban, de a tréning olyan intenzív, hogy jóformán időd sincs rá, hogy felmérd a terhelés mértékét. De azt hiszem, elkanyarodtunk a témától. Térjünk vissza arra a személyre, akinek köszönhetem, hogy 8 hónapja edződök és erősödök, saját korlátaimat ismerve, önmagamhoz képest brutál teljesítménnyel, bármi jellegű sérülés nélkül. Bella arcmimikája alapállásban erőt, fegyelmet, szigort, nyers gondolatokat és mélyen lappangó vidámságot sugároz. Szemei körül bizonyos napszakban, ha olyanok a fényviszonyok vagy a világítás, sűrű ránchálózat látszik. De ezek nem a tipikus öregségi ráncok. A nyolcvanéves halász, az ötvenéves katona, a negyvenéves hegymászó sem azokkal a sima átlagos szarkalábakkal rendelkezik. A Bella szeme körül húzódó ráncok történelmet tárnak elém, elhitetik velem, hogy ő már sok mindent átélt, és ezek nem csupán nevetőráncok, azokat jól ismerem. Ezek a fizikai túlterhelés, a folyamatosan továbbemelkedő fájdalomküszöb, a kitartás és az örökös dacolás ráncai. Ha meglátod, elhiszed, hogy totálisan igazam van. Mindehhez társul egy rendkívül sötét tónusú írisz, amit gyakran nehéz elkülöníteni a pupillától, ezért sokszor olyan érzésem van, hogy edzés közben, mikor Bella figyel, a szemei teljesen feketék, mint a szurok, miközben a szemöldökei repülőgép szárnyhoz hasonlatos ívet vesznek fel, és egyből rám szól kissé mély, alulról képzett vokállal: hátra told a csípőd, és a kezedet is nyújtsad, vagy kapsz egy rúgást a lapockáid közé. Persze ezek nem valós fenyegetések, csak félvállról szokta odavetni őket, mintegy figyelmeztetésként, hogy továbbra is figyelj a munkádra, és komolyan végezd a gyakorlatot. Az eddig leírtak alapján Bella karaktere és arcformája az egerészölyvekéhez hasonlítana, de a valóságban a szigorú tekintet csak addig szigorú, amíg a hozzá tartozó arcizmok mosolyba nem görbülnek. Onnan hirtelen a szemet környékező halovány ráncok barátságos alakzatba rendeződnek és hirtelen nevetőráncokká alakulnak. Olyan ez, mint a sportautó, ami sokkal gyorsabban is tud menni ha felnyílik a hátsó szárnya, de mikor még először látod, nem tudsz semmit az aerodinamikáról, csak a motor teljesítményével vagy tisztában, mert többnyire azon múlik a sebesség. Bella nem siet sehova, mindig integet ha bemegyek az edzőterembe, és békésen támaszkodik a komódjához, vagy épp azon a zeppelin nagyságú gumilabdán ücsörög, amit gerinctornához szoktak használni.  Többnyire hátrafogja a haját, így teret adva a sportos imázsnak, szeret karba tett kézzel magyarázni, ami azt illeti, néha még önfeled cseverészés is kialakul az edzés kellős közepén, de ezek a “kilépők” néhány másodpercnél nem tartanak tovább. Eljutok a tizedik lélegzetvételig, és egyből észbe kap… “de hol is tartottunk, na, nyomás, csináljátok azt az ötven swinget”. Swing a neve annak a bizonyos lóbálós gyakorlatnak. Szóval tovább folytatva analízisemet, Bella kissé búgó, zengő hangkaraktere mellé felszabadult kacaj társul ha épp valami poénosat hall vagy mond, de nem az ész nélkül röhögős nők közül való, egyszerűen csak szomjazza a jó humort, és ami azt illeti, jobb napjain ő is el tud ejteni váratlanul jó beszólásokat, amitől meg mi nem bírjuk ki röhögés nélkül. Nem az az ömlengős, kedveskedő fajta, de mikor négykézláb kivánszorogsz a teremből és megköszönöd az edzést, akkor kivillantja feléd mind a harminckét fehér fogát és mondja, hogy nagyon szívesen. Semmi bullshit, csak a kedélyes dumálás és csupa jótanács. Ahogy korábban mondtam, Bella alkata elsőre nem árulkodik sportolói múltról, de az az “elsőre” csak addig tart, míg nem kezdesz el figyelni. Mikor nyúl a füzetért, mutatja, hogy hogyan kell nyújtani, felrántja a golyót a válla elé, olyankor fürge és matematikailag kimért mozdulatokkal végez mindent, még a fejét is nyílegyenesen tartja. Ha épp szűkebb felsőt hord és besüt a nap, enyhén látható, amint a fény kettéosztja a hasfalát kettéválasztó függőleges barázdát. Én nem végeztem doktorit anatómiából, de hogy egy embernek az otthonüléstől nem lesz magától ilyen hasa, az holtbiztos. Ami azt illeti, cirka kilenc évnyi vívás, bő két-három évnyi kettlebell instruktori elő-és utómunkálatok, úszás, (csak amiket fél füllel hallottam) meg még kitudja milyen tennivalók húzódnak a háttérben. Az edzőm egyszer túlzásba vitte és megsérült a válla, azóta nem tud olyan nagy súlyokkal edzeni, szó mi szó, elmondása szerint anno dupla tizenhatkilós súllyal edzett, ami azért elég komoly, hiszen gyakran én is majd összecsinálom magam a dupla tizenkettestől… könnyűnek tűnik? Ez nem súlyzózás, ez bellezés. Szóval meg vagyok elégedve az edzőmmel, hiszen tanulok tőle, és mint említettem, az égvilágon semmi bajom nincsen a tornáktól, holott nem vagyok egy atléta alkat, ettől függetlenül látom magamon és a tartásomon, a törzsemet környékező izomcsoportokon, hogy ez a vasgolyó sokkal többet végez az emberen, mint gondolná. Azt hiszem, még nagyon sokáig fogok járni edzeni, mert végre találtam valami olyat, ami nem monoton mint a futás vagy az úszás, nem készít ki fizikailag, ha ésszel csinálod, mégis erősít és levezeted vele a feszkót. A Kenu után a kettlebell az a sport, amitől életem végéig képtelen lennék megbánni, és ehhez nyilván kellett valaki, aki bevezetett az ehhez fűződő tudnivalókba, szabályokba. Ezért igen, kijelenthetem, hogy hálás vagyok az edzőmnek.