Ezen a nyáron úgy határoztam, hogy amikor csak tehetem, nem busszal vagy metróval, hanem bicóval fogok munkába járni. Most, hogy vége Augusztusnak, gondoltam, ideje összefoglalnom a tapasztalatokat és érveimet a kerékpár ill. tömegközlekedés mellett. Amikor nekivágtam, lelkes voltam, hiszen a bicikli megmozgatja az embert, ezáltal jót tesz az egészségnek, ráadásul nem vagy menetrendhez kötve, és például átszállásos utak közben nem kell gyalogolnia, meg úgy egyáltalán, mobil életstílust alakíthat ki magának. Ha valamire szükséged van, felpattansz a nyeregbe, és pikk-pakk ott vagy. Gondoltam én, még az elején.
Több, mint 2 éve tartó, heti két Kettlebell edzések mellett nem nevezném magam tunyának. Mégis, mikor Júniusban nekivágtam, hamar szembesültem a kerékpár hosszabb távokon bekövetkező terhelésével és a saját lábaim viszonylag alacsony terhelhetőségével. A munkahelyem Törökbálinton van, én pedig a 8. kerben lakom. Alapesetben úgy állt az útvonal, hogy a Bikás parkig (11. ker) tekerek, ahol Ati kollégám felvesz a Transporterrel, tehát csak az út felét kellett megtennem biciklivel… elméletileg.
Aztán közbejött egy projekt, ami Ati közreműködését tette szükségessé. Neki már jóval korábban el kellett mennie otthonrol, hogy az aktuális megbízás helyszínére jusson, így nem tudott fuvarozni. Így cirka három héten keresztül úgy jártam be dolgozni, hogy napi 36 km-t tekertem. Ez biciklivel annnyira nem sok, csak Budapesten kívül nem egy emelkedő is nehezíti az utat. Az első napok elég fárasztók voltak, mire a munkahelyemre értem, csutakos voltam az izzadtságtól, a ruháimból facsarni lehetett a vizet. Szerencsére van bent zuhanyzó (anélkül bele se vágtam volna a bicózásba), így aztán minden reggel miután beértem, letusoltam, majd mint egy lelketlen zombi, beestem a számítógép elé. A mindennapos, lábaim számára eddig szokatlan terhelés szép lassan kimerítette az energiakészletemet, és a kettlebell edzéseken sem tudtam úgy teljesíteni, ahogy régebben. Volt olyan edzés, aminek a felénél feladtam (két és fél év óta ez volt az első ilyen alkalom), mert egyszerűen elszállt az erőm.
Így elhatároztam, hogy az edzések napján nem bicó lesz, hanem BKV. Ez azonban többletköltséget jelentett, hiszen már nem vettem bérletet, és így egy bicómentes napom kb. 1 200 forint ráfizetéssel járt. Ez nem tűnt kedvezőnek ezért másik megoldás után kellett néznem. Kapóra jött, hogy apumtól kaptam egy csomag izotonikus sportital port. Ez egy olyan étrendkiegészítő, amit vízbe kell keverni, és ha megiszod, akkor a szervezeted jobban felszívja a bejuttatott folyadékot, vagyis gyorsabban tudsz hidratálni. Ezt elkezdtem napi szinten alkalmazni, és segített. Mindig megálltam a Budaörsi reptér melletti kukoricamező végénél, elővettem fél literes kulacsomat, és lehúztam ezt a narancssárga löttyöt, majd tekertem tovább. Mire beértem a boltba, az aszott hulla érzés egyértelműen csökkent. A harmadik hét után már nem hullának, inkább csak kellemesen fáradtnak éreztem magam. Persze ez vélhetőleg nem csak az italnak, hanem a lábaim edződésének is köszönhető volt. Mindazonáltal ha napi 30 kilométereket tekersz, megnövekszik az energiaigényed. Így a szokásosnál kicsivel több kaját kezdtem ennni, és heti 2-3 alkalommal csirkehúst vacsoráztam vagy reggeliztem. Aztán vettem a dm-ben protein port, amit gyümölcslével vagy turmix-szal összekeverve megittam, először csak kettlebell edzések, aztán biciklizés után is. Egy picit ez is segítette az alapvető energiakészletem feljebb emelését, és a lábizmaim fejlődése is felgyorsult. Mivel bellezés közben sokat guggolunk, a comfeszítőm viszonylag teltté vált az évek során. A biciklitől viszont kötöttebb, szálkásabb lett a lábam komplett felső része.
Ati kollégám fentebb említett projektje idővel befejeződött, így egy idő után visszaállt a régi rend, vagyis nem Törökbálintig, csak a Bikás parkig kellett tekernem, így a napi 2 óra biciklizés kevesebb mint a felére, napi 50 percre redukálódott. Ennek köszönhetően felhalmozódott az energiakészletem, és azt vettem észre, hogy sokkal jobban bírom a bell edzéseket, mint régen. Persze, most is szétizzadtam magam a gyakorlatok végéig és ziháltam, mint a vajúdó öszvér, de mire kiértem az edzőteremből, egyáltalán nem voltam fáradt, sőt, inkább frissnek és kipihentnek éreztem magam, mintha kipucolták volna a fejem. Azt vettem észre, hogy már nem pusztán „elviselem”, hanem „igénylem” a terhelést. Egy napon Atinak dolga akadt, és a szokásos reggeli fuvar ismét elmaradt, így megint Törökbálintig kellett tekernem. A júniusi 1 óra 15 perces menetidőm 1 óra 8 percra javult úgy, hogy meg sem erőltettem magam. Múlt héten, tehát cirka három hónapig tartó rendszeres bicózás után elkérkezett az utolsó nyári Budapest-Törökbálint tekerés napja. Ezúttal bízva közlekedési rutinomban, fülhallgatót is vittem magammal, hogy tudjak zenét hallgatni út közben. Csak olyan zenéket tettem a lejátszási listámra, amiket edzés közben is szoktam hallgatni, ezek kimondottan „pörgős”, lendületes számok. Az aláfestő muzsika hatására meglepően gyorsabb lettem, a korábban említett, kínzó emelkedőkön felálltam a nyeregből és teljes erőből tekertem, sokszor nem is váltottam 3/5-nél lejjebb. Amikor beértem a melóba, magam se hittem el, hogy az egykor 1 óra 15 perces menetidő mostanra 57 percre csökkent. Persze, ebbe beletartozik az is, hogy nyár végéig kiismertem az összes közlekedési lámpát, és egyértelműen a pörgős zenék is rásegítettek a teljesítőképességemre.
A bicikli váltója kb. másfél hónap után kicsit elállítódott, és sárvédő nélkül alaposan összefröcskölte a ruháimat. Így aztán vettem a Decathlonban esőnadrágot és esőkabátot, illetve van az utcánkban egy nagyon korrekt bicajos üzlet (Szigeti kerékpár bolt), ahol kértem első és hátsó sárvédőt, valamint egy pótgumit és szerszámkészletet, ha defektet kapok, akkor ki tudjam cserélni a belsőt. Mindez 9 500 forintomba, vagyis egy BKV (vagy BKK, kinek hogy tetszik) havi bérlet árába került, plusz a Decathlon volt még 6 000. Így lényegében nem jöttem ki olcsóbban, mint a metróval és busszal, de kétségkívül sokkal többet mozogtam, mint bármely nyaramon azelőtt. Természetesen a rengeteg biciklizés is meghozta a maga eredményét. Lefogytam 71 kilóra úgy, hogy közben mégsem lettem alultáplált, vagy betegesen csontos. Sportosnak, könnyűnek éreztem magam nyár végére, ami kétségkívül javított a közérzetemen. A hátam alján lévő zsíros párnácskák szépen eltűntek, és az a kis felesleg a hasamról is redukálódott egy „voltaképpen lapos” szintig. Javult az állóképességem, és nőtt a terhelhetőségem. Mindeddig a pozitívumokat ecseteltem. Most rátérek azokra a dolgokra, amikkel viszont fizetnem kellett mindezért.
Nem a pénzre gondolok. Hosszú távon, tehát ha majdnem egész évben kerékpárral járnék mindenhova, akkor bizonyára sokkal olcsóbban kijönnék egy idő után, mint BKV-val. A bicikli szervizt, kiegészítőket, sportitalt és proteint belekalkulálva viszont jelenleg mindössze pár ezer forint mínuszban vagyok, és jövő nyáron vélhetőleg vissza is hozza az árát a bicózás (2017. május végétől szeptember elejéig fogok legközelebb zúzni vele, addig téli álmot alszik a pinyóban). Viszont minden reggel nyeregbe kellett ülnöm. Akkor is, ha nem volt kedvem, és szívesebben olvastam volna inkább a metrón, vagy hallgattam volna hangoskönyvet, bármit, csak ne kelljen a melegben tekerni. Ez persze viszonylagos negatívum, inkább a tunyaságom által keltett gondolkodás, semmint valós ellenérv. Az viszont nagyon is tény lett számomra, hogy a magyar autósok zöme nincs figyelemmel a kerékpárosokra. Egymásra sem, de a bicósokra még anyira sem. Nem hibáztathatom minden tekintetben a gépjármű vezetőket, ugyanis arról nem ők tehetnek, hogy a belváros nincsen rendesen ellátva útburkolati jelzésekkel, és nincsen az autós forgalomtól elkülönített kerékpár sáv. Az viszont az ő figyelmetlenségük, hogy kétszer majdnem belementem az előttem kivágódó ajtóba. Mert az úttesten megálló autós nem tekintett a visszapillantójába, és nem látta, hogy kényszeresen az út szélén érkezem. Az első alkalommal alaposan lefékeztem, és kb. 2 méterről még ki tudtam lazán kerülni a kocsit. A második során kissé elbóbiskoltam, és nem sok híja volt, hogy belerepüljek az ajtóba. Az egész felsőtestemmel megfeszültem és oldalra rántottam a kormányt, alig fél méteren múlott. Utána még fél óráig éreztem, hogy a hirtelen, reflexszerűen eszközölt fejrántásom miatt meghúzódott a nyakam, de igazából másnapra elmúlt. A plafonig ugró adrenalin érzését viszont a mai napig fel tudom idézni. Azóta sokkal óvatosabban vezetek egyébként. Másfelől, amit korábban is posztoltam itt, továbbra is problémát képez, a szmogra gondolok. A belváros büdös, koszos, füstös, és ahányszor elhúz előtted egy kocsi, tökmindegy hogy dízel vagy benzin, érzed a legutolsó hörgőcskédig is alattomosan lekúszó korompamacsokat.
Akárhogyis, máshogy teltek azok a napok, amiken nyeregben ülve kezdtem/végeztem. Az elején még szendvedős volt minden, a végére alig akartam leszállni. Mostanában már csak heti 1-2 alkalommal pattanok bringára, hogy esténként körbetekerjek a belvárosban, kicsit kiszellőztetni a fejem. Természetesen a heti 2 edzés, mint alapvető testmozgás, továbbra is megmarad. Ám most az utazásra szánt szabadidőmet másra fordítom, mivel kezdődik az iskola hamarosan, így metrón/buszon/ a kolléga furgonjában ülve, munkahelyre vagy hazafelé utazván inkább az aktuális leckék tanulására fogom szánni magam. Elvégre 2016 nekem a filmes iskola elkezdésének éve.