Szép, fényes, húsos levelek, erős törzs, alacsony vízigény. Ez a nekem való szobanövény. 🙂 Idén Karácsonyra őt hozta a Jézuska, így máris sokkal élénkebbé vált a szoba, hogy van valami zöld és élő dolog benne. Nem vagyok az a botanikus karakter, de most, hogy kicsomagoltam és letettem a polcra, be kell látnom, hogy a növényeknek is megvan a szépsége, főleg, ha még nekem is tudnak örömet okozni.
A Karácsony immár rutin, mint a felkelés, lefekvés, reggeli, munka, csak ezt ünnepnek nevezzük. Ünnep, de hogy mit ünnepelünk, az számomra egyre inkább rejtély. Bizonyára ezt sokan máshogy és máshogy értelmezik, de nekem a Karácsony csak két dolgot jelent: együtt lehetek a családdal hogy jókat beszélgessünk és finomat lehet enni. Nagyjából ebben kimerül az Én Karácsonyom.
Meglátogatjuk a rokonokat, akik az ünnepet letudják egy fával és takarítással, meg főzéssel. Átadjuk az ajándékokat, aztán beszélgetünk és kis idő múlva mindenki hazamegy. No azért nagymamámmal megint tudtam éjszakába nyúlóan dumálni. De egyébként a karácsonyi motívum… az a halászlé. És pont. A díszek a fán nem tudnak lekötni, mint ahogy az izzók és a színes asztalterítő sem. Még csak zene se megy sehol, csak a tévé zümmög a háttérben, és olyan dolgokról folyik a szó, amiket amúgy is egész évben meg tudunk vitatni. Baj ez?
Nem. Nekem egyáltalán nem. De hogy miért Karácsonynak hívjuk, arról fogalmam sincs. Lapos az egész, nincsen hó, nincsen meghitt pillanat, nincsenek könnyek, nincsen áttörő boldogság. Azt mondjuk: Boldog Karácsonyt. És akiket látok, boldogabbak egyáltalán, mint bármelyik napján az évnek? Nem. Én mosolygok, én békében vagyok, fogom a párom kezét. De a többiek körülöttem, ugyanazt csinálják és mondják, mint mindig. És én is. Én sem vagyok ártatlan: a filmjeimre gondolok, a forgatókönyvre, a cikkekre, hogy miket adok még le idén… egyszerűen nehéz kikapcsolni. Azt viszont már tudom, mi lesz jövőre: olyan helyen fogunk Karácsonyozni, ahol tényleg nincsen semmmi, csak zene, fa és Ünnep – mert biztos vagyok benne, hogy vannak ilyen helyek, csak valahogy idén egyet sem találtam. Itt ülök a fa mellett, és nincsen Karácsony-hangulatom. Nem panaszkodom, jól érzem magam és a többiek is elvannak. De a hangulat… Nektek van?
Gondolok valamire, kíváncsi vagyok, kitalálod-e.
Fekete szövetkabátomban állok a harminckettesek terén. Felszállok a kilences buszra, útközben szorítom magamhoz az ajándékos zacskót. Meg van mellettem valami táska, a bátyám fotós cuccai vannak benne, de nem nyitom fel mert mások cuccaiba nem szoktam beletúrni.
A nap gyönyörűen süt be oldalról, annak ellenére, hogy December 24.-ike van, én egyáltalán nem érzem hogy egyáltalán tél lenne, na jó azt érzem, de ez a meleg inkább a tél végének tűnik. A kilences busz hipermodernnek hat a korábbi időkben megszokott, régi vacak Ikarus-okhoz képest. Haladunk a korral, kérem. Inget nem vettem fel, de azért vettem a fáradtságot, hogy borotválkozzak. Szóval így kicsit arcszeszillatúan, kicsit szövetkabátosan battyogok át az úttesten. Nem fognak elütni, mert a karácsonynak köszönhetően alig jön autó. A sapkámat begyűrtem a táskámba és eszem ágába sincs kivenni, ilyen jó időben viszont vigyázni kell, nehogy napszúrást kapjon az ember. Na jó, csak vicceltem. Szar vicc volt, belátom.
Ha valamit díjazni kéne, az a nagymamám főztje. Egyszerűen csodálatos. Elhatároztam, hogy mértékkel fogok étkezni idén Karácsonykor, és úgy tűnik, tudom magam tartani ehhez: mindenből csak egyet ettem. Na jó, rántott halból kettőt. Még vacsorára is ettem egy halászlét, egyszerűen fantasztikusra sikerült, nem tudok rá se jobb, se rosszabb szót, csupán annyit, hogy tökéletes. És az a mézes sütemény… fenomenális. Nincs rá szó. Maga a gyönyör, étel formában. És nehéz visszafognom magam. De sikerült megállnom a második szeletnél, és ez önmagában haladás. Legalábbis nekem az.
Beszélgettünk a bátyám párjával meg nagymamámmal. Szenteste különösen jó beszélgetni. Fölhívtam picurkámat is, szegény olyan álmos volt, épp aludni készült, vagy olvasni, nem tudom.
Tippelj, mire gondolok. Na jó, elárulom. 2013 számomra talán tartalmasabbra sikerült, mint a közelmúltban telt évek bármelyike. Vegyük sorjában: beköltöztem, pardon, beköltöztünk Pestre. Ez már önmagában valami, nem? Beiratkoztam kettlebell edzésre. Minő királyság. És a tanfolyam. Duplahurrá. Eseményekben nincs hiány. Ja, és életemben először kés alá feküdtem, no nem májküldzsekszont csináltak belőlem, csupán kivették két anyajegyemet. Meghatározó volt, mindamellett borzalmas. Ha már itt tartunk, egy bölcsességfoggal kevesebb van a számban, vagyis negyedrészt totálhülye vagyok. Ez talán nem is akkora újdonság. Az viszont igen, hogy érzem a változást. A határozottan pozitív változást, mind magamban, mind a környezetemben. És ez jó érzés. Nyugtató, békítő érzés.
Tegnap volt egy pillanat, amikor a környezetem egész egyszerűen ellenem fordult. Szerencsére ezt totálisan elfogadtam és nem engedtem meg magamnak, hogy ezen bármit is gondolkozzak. Ami történt, bejött egy ember a boltba. Akart venni valamit és amit ajánlottam neki, az egyből meg is tetszett és rábólintott. Kiállított készülék lévén meg kellett hozzá keresnem a dobozát, a kábelét és a távvezérlőt. A doboz fél pillanaton belül előkerült, a kábel és a távirányító viszont nem voltak sehol. Ekkor kezdtem kicsit bosszús lenni. Elindultam a boltban (200 nm) keresgélni, közben az ipse békésen válogatott a DVD-k között, a kollégám épp ügyféllel volt, így egyedül rám hárult a felfedezés feladata. Öt percen belül előkerült a tápkábel (be volt fűzve az egyik promóciós asztal belső üregébe), ezután viszont még mindig nem találtam sehol a távirányítot. Itt érkezett el a pillanat, hogy átlépjek a gondolataimból a spontán létezés síkjára. Dúdolgatva feltúrtam mindent, végül kiderült, hogy a távvezérlő végig ott pihent a FAX mellett, a pénztárgéptől fél méterre. Ezzel a részével rendben is voltunk. DE! A termék nem volt készletünkön, ezért fel kellett hívnom a központot, hogy legyenek szívesek és írják ránk most azonnal, közben valami érkezett a faxon. Letettem a telefont, eközben az ügyfél még mindig halálnyugodtan állt velem szemben, függetlenül attól, hogy már vagy húsz perce itt várt az üzletben. Kérdezte, hogy a régi nagydarab kolléga itt dolgozik-e még, mondtam, hogy nem, sajnos már az országos fizikai kutatóközpontban van. Ügyfelemhez lejött a golfüzletből egy másik, golfos ügyfél és úgy tűnt, régi ismerősök, így aztán meghitt csevejbe kezdtek. Így nyertem egy kis időt arra, hogy leérjen e-mailen a szállítólevél, a FAX meg elkezdett monoton sípolni úgy, hogy volt benne papír. Laza mozdulattal kirántottam a tápkábelt a masinából, nekem ne rinyáljon, amikor amúgy is mással kell foglalkoznom. Lejött a szállítólevél! Bevételeztem a terméket, kiprinteltem a számlát, hátranéztem… és a nyomtatóból nem jött még ki egyik sem. A printer szép csendben várakozott, közben a Windows hibaüzenetet írt. Felnyitottam a printer fedelét (vacak samsung!) visszazártam, erre megindult a nyomtatás. Be akartam ütni az összeget a pénztárgépbe, erre kifogyott a papírszalag és a pénztárgép is elkezdett sípolni. Na mondom magamnak, ez már kezd nevetséges lenni. Szerencsére az ember nem sokat vett észre a dologból, én meg nyugodt maradtam. Közben csörgött a mobilom meg bejött egy futár aki hozott valami csomagot és hogy írjam alá. Én meg csak azt a nyüves számlát próbáltam átadni az ügyfelemnek. Úgy tűnt, tesztel engem a külvilág. Hogy mennyit bírok. De én csak lebegtem. Pedig nem ittam és nem szívtam semmit előtte. Egyszerűen csak a “MOST”-ba kerültem.
Jövő héten karácsony. A városban még nem esik a hó. Örülök, hogy van munka dögivel. Alig van idő filmet nézni. Hamarosan véget ér a forgatókönyvíró tanfolyam. Csiszolgattam a treatmentemet, kikértem 2 csoporttársam véleményét, és szerencsére segítőkészek voltak.
Sokat gondolkoztam rajta, hogy mit vegyek magamnak, végül ez lett a legkevésbé hangsúlyos kérdés. Végül is megajándékoztam magam egy kabáttal, szépet sikerült választani, kényelmes és illik hozzám. Persze ez most annyira nem érdekes. Tegnapelőtt leültem megnézni a Bikanyak c. filmet, háát, elég kemény. Inkább nem is rakom külön postra, mert még megsértődnek rám azok a nézők, akiket hozzám hasonlóan kicsit megrázott esetleg ez a mellesleg egész jó, de műfajilag vitatható film. A központi figurával ugyanis semmi jó nem történik a kezdéstől egészen a befejezésig, afféle tragédiával van dolgunk egy kökenényen realista, szürke, barátságtalan közegben ahol piszkos üzletek folynak, ahol a szomszéd gyerek degeneráltsága miatt nekünk is egy életen keresztül szívni kell és ahol ha valakit véresre vernek, a többiek vállvonogatva oddébb állnak és folytatják az üzletelést. Flamand dráma, te jó ég. Sokkoló volt, nyomasztó, rémisztő, elgondolkodtató, szánalomkeltő, más szó nem jut eszembe.
Kicsit vidámabb vizekre evezve: nemrég kiolvastam Nyíri Zoltán és Hackl Krisztián “Személyiségkalauz” c. könyvét, ami véleményem szerint nem csak üzleti, hanem emberismereti szempontból is egy könnyed, informatív olvasmány nagyjából minden korosztálynak. Na jó, gyerekek nem biztos hogy értik, de én szóról szóra könnyedén be tudtam fogadni és emészthettem amíg a könyv tartott, azóta pedig alkalmazni is tudtam a benne tanultakat. Igen, mert a személyiségkalauz valamilyen szinten megtanítja az embert hogy könnyebben megértse mások személyiségét, hogy jobban belelásson mások fejébe, hogy könnyebben szót tudjon érteni másokkal. Tele volt számos vicces példával, jó sztorikkal, szóval ez a “mosolyogva tanul az ember” kategóriájú könyv. Sokat megtudtam arról, hogy hogyan kell bánni az alapvetően gyenge idegzetű, arrogáns, heves természetű, uralkodni akaró fajtával, és azt is ki sikerült tanulmányoznom, hogy a félzombi, tanácstalan, döntésképtelen embereknek is hogyan lehet eladni valamit – mert hogy a boltban nap mint nap hasznosítom, amit Hackl és Nyíri urak leírtak feketén, fehérek. Aki üzleti pályán mozog, annak feltétlenül, aki meg emberekkel, annak mindenképp ajánlom ezt a rövid, velős, és baráti hangnemben megfogalmazott könyvecskét.